Vörös András

Poét(ik)a

1993–2003

Adria

Sikátoros est, tengeröl öble.
Színek fénye, hajók ritmusa.
A mediterrán íze, vized nõ-illata.
Utcák simasága, ódon doh-szaga.
Egymásra újuló élet, szél-tépett harmónia.
Idõtlen köveid közt idõmet féltem.
Tenger-tiszta testtel a most-múltat élem.
Nyárt sirató napfény, a szépség hangulata.
Öröm-idézõ díszlet, dagályom alkonya.
Õszi ráncaidban ráncaimat érzem.
S vigasztalsz, Adria.

Ihlet

Csak érzések szülte érzelmek,
semmi ész, semmi próza,
csak lelkem fattyai a versek
mutatnak be a percnek,
a többiek nem tehetnek róla.
Az "én" vágyaiba fulladt,
ketyeg a szív, nem járt le az óra.
Csak repdesek öntudatlan,
felszínek esnek, mélyek sietnek,
a tenger hullámzik a halban.
A másnapos reggel a tudója,
nem volt erõszak, csábító helyzet,
a boldogság teherbe ejtette a percet.

Márciusban

Festeget a természet, terjednek az oldott tavasz-színek,
halvány, hajnali pasztellek. Szürkésbõl zöldülnek, kekibõl barnulnak,
az alapok erõsödnek, a kontúrok a földre hullnak.
A pára-köd víziók a sarkokban lebegnek, a víz-erek
aranymetszéssé válnak, a fény-árnyék játékok megtervezettek.
A tónusok felfénylenek, a formák könnyedebbek, nõnek
a tavaszra festett részek, a tél halott rajzai délre nincsenek meg.
Így, félkészen a legszebb. Melegszik a szívem, ahogy nézek egy
hangulatnyi képet, egy kajla kamasz-ágat, – még belül az ablakon – érzem
a virág-vágyat, csal a tarka rét-káprázat, frissít a rügybezárt izgalom.
(A) márciusban nincsen szégyenérzet, s bár nevetek magamon,
befestem a bajszom.

Boldoggá bódulok

Boldoggá bódulok, ez a tavasz hatása,
a reménynek nincs határa, lelkem kikeletedik,
mert Anyám újjászületik, s a lányom a mása.
Jól-tettem nyomán vadul a múlt virágzása,
életre virul az emlék, génüzenet, idõjáték,
tudat cserebere, elõttem csodúl valósággá,
és boldogan hülyülök bele.
A nap kinyílik, kelnek a húsvéti színek,
meleg hull, idõ gyönyörüllik, csak
az emlékezõ múlik, akire-, sohase.
Másít az ígérõ, feledés, nesze.
Gügyögõ gyönyörûségem örökíted,
munkálsz bennem, lényed új lényeget nyer,
segítesz, hogy segíthesselek benne,
s vele, velünk leszel. Látod, ez is csoda,
egy kis dugással te át, én meg vagyok mentve.
Mindig tudtam, hogy valahogy az életem értelme.
Eredménye most sír, éhes, vagy hív, hogy
játsszak vele. Még nem hasonlít, de én érzem,
hogy miként fog, s kire. Miránk, Anyám
és szerelmeinkre. Szépen a szépre, ésszel a többire,
hittel, nevetéssel, nehézségeire.
Könnyû legyen neki az élet, élvezze, viselje,
higgye, szeretni is lehet. Elsõként, boldog lesz.
Magad neveltél, hogy felneveljem erre,
ne félj kicsi Anyám, nem vesztlek el benne.

Az õsz csücskében

Az õsz csücskében kedvet fogyok, bút borongok.
Szép múlásától irigyen pislogok, színeitõl elsápadok.
Õ költözik, én tõle részeg költõ vagyok.
Egyidõsek vagyunk, én 46, õ október tizenhat.
Õ halhatatlan haldokló, én majdnem meghallatlan.
Õ eldobja azt, mit én összeraktam, s azt is unja,
amit vágyok, hogy felhasználjam és másoknak adjam.
Adja õ is, csak már halottan.
Örömünkért az õszülést, hûségemért a végét kaptam.
Mégis én írok róla, s õ fütyül rám,
fájdalommal játszó nótát, gúnyoló silánymányt,
azt fújja sajnál, már rég leírt és sorsomra fittyet hány.
Hát... Öregedõ kezdõre tenni, nem jó reklám,
bár egy halál-specialista sem a legjobb témám.
Nem fogom dicsérni, siratni sem külön, a nyarat
együtt nyúztuk, nyûgjét nyögöm, klimaxát tûröm,
lelépek inkább, túl öreg lett hozzám, hülye lennék
ha hagynám, hogy a tisztesség temetni ûzzön,
egy futó kaland után. Jobb a téllel hálni, mint
soros halálába halni, árván. Csálé csalásomat
utcsó levelével küldöm: A csókod öl, babám.
Az esõ nem igaz-könny, a jövõt siettetni nem
az én formám. Tudom, dért köpköd, kínt röhög,
s a maradékért végrehajtót küld rám, kincseinket
szelekkel múlatja, "anyáz", képen töröl,
kiráz csücskeibõl is, de lyuk leszek az álmán,
így túlélem, s jövõre, ha nem lesz jobb,
újra itt vár, szint fröcsköl e dõre, õszes fõre,
hiú dacból megifjít és folytatjuk talán.

Nagy dolgok alkonytájt

A mûrepülõ az ég alját firkálja,
a szél enyhe hunyó napot kísér,
lágyan zsongít a lét erjedése,
Bódulunk a kertben a nyárvég és én.
Ki a pihenõt, ki játékait várja,
csend fal, az életem a szemembe fér.
Váltakozom, átalakul az "én" energiája,
fókuszál az ész az éjbe, vágyaimból szül a fény,
nyugalom nyújtózik a suhogás testére,
a napi tetszhalál helyére, másik felem lép.
Még minden lehet, (ha) érted, s veled,
senkiért élvezed, ha híját elhiszed,
mesél mi ér. Ahogy a holnapi tegnappal,
ezzel az alkonnyal halasztanak jövõimért.
Szuszog a szépség, az estben a gyönyör kísért,
csak én vagyok és nincsen miért.
A lányom, s a kanárim együtt trilláznak,
a macskám kósza farka a lábamat simítja,
kutyám puha pofája a karomhoz ér,
nem értem, de érzem, semmi több nincsen,
ez a boldog perc folytatást ígér.
U. i.: Nyugágy a végbe, idáig érve, ha erre jársz, nézz be.

Õszi vásár

Hûvös, de derûs a reggel,
hol lágy telet, hol holt nyarat hitet,
északi éjjel, kifürdött fénnyel mímel,
ad-vesz a szeptember.
Halványít, kiemel, árnyékkal, erõs színekkel,
csalfa nappal értet, szélhámmal reméltet,
locsol, szelel, idõt játszik, maskarázik,
életet éreztet a perccel reménykedõkkel.
Nekem nem álság, példa, könnyû tanulság,
égni kifulladásig, az utolsó rõt vágyig,
szép élmény, mámoros menet,
hedoni recept, stílus idõhúzás helyett,
záróbuli, végkiárusítás, õszi vásár 45 felett.

Szeretek

Szeretek késõn kelni, mosollyal köszönni,
nyugodtan kezdeni, csak úgy lógni, lenni,
teát szürcsölve egy napfoltba ülni,
a melegséget családomhoz vinni,
állataim megpaskolni, lelkem velünk megöntözni.
Ásítozni, vakarózni, bambulni, mélázni,
dumcsizni, kedvem tölteni, a következõt kitalálni.
A kötelezõ helyett, a színesedõt nézni,
a bizonytalant bizalommal ûzni,
nagyot pisilni, szelíden székelni,
örömmel ürülni, a szülõ csenddel telni.
Jót tenni, vagy lustán elheverni, játszani,
nyugalmat nevelni, nem izgulni, nem sietni,
megírni, vagy elveszni engedni, hogy jól van,
hagyni magam a "nincs"-nek megfelelni,
így ez a nap már rendben, meg lehet menteni.
Halk zenével másra, a másikra figyelni,
csak enni, inni, a mindenbe szeretni,
engedni, nem mérlegelni, s ha itt van,
a rosszat jól kezelni. Élvezve érezni,
szebb jövõt, boldogságot merni,
és másnap is elhinni. Gyerekpercet élni,
az éhes valóságtól egérutat nyerni.

Reggeli váltás

Ahogy sejlik, ködlik a nap a ködben,
tejüveg edényben párállik a táj, közben
kedvem fényt kutat egy õszi könnyben,
s testembe az elmúlás körme váj, úgy lesek,
e szürkült füzetbe, a külsõ belsõ jeleire,
és végre, érzem már az újulást közte, kiülök
a gyõztes fényesésbe, s bár az elmúlt árnya fáj,
Osztja a lapot a változás, és miért ne –
a vén remény kivételre vár.

Én így...

Próbálom elmagyarázni egy nektek kivetített érzetben,
miként élek e látszat létben, mit értek, hogyan érzek.
Az enyémeket kiárulva bízom a jóérzés hangulaton túlnövõ
köreiben. Örömmel teszem. De próbáld elmagyarázni
egy vonalasnak, miért tökéletesebb a kör és megértesz, miért
inkább a bizonytalan kivetítése, mint az önemelõ vátesz.
Benne az én játékom és a körülmények játéka nekem.
És leginkább így lesz ez. Ilyen. Velem és vele, akár oka és
következménye, lényege, ténye, értelme, terméke, a belsõ
követelés kötelezettsége. Kár, hogy más is kell hozzá(m).
Meg mások is. Titok nem lesz, csak belõlünk szû(r)lt szintézis.
Így teszem mássá is és magamévá is, csak így változom jól,
okom javul ilyennek lenni, a többit mögérendelni alanyi
jogon, ha a megéltbõl, megérthetõ nyomaim hagyom. Élvezhetõt,
élvezetem nyomán. (S nézi miért és mit, ki hány.)
Így vagyok önmagam, amiért és amit elfogadtam, változtattam,
továbbadtam. És így lehetek boldog, jóvá-írt, köztük megérõ,
a megértéshez értõ, kiegyensúlyozott alap(ító) fokon. Jogom,
vagy okom? De, ha szerencsém lesz, túlélem magam. Ennyit
érek és ennyit ér ez az élet. Ha úgy kéne, akkor is így tudom.

Útjelzõ

   Igazából megkeseredtem. Attól, amit keveselltem, s ma már elfelejtem,
   a gyomrom teszi, nem a lelkem. Így van ez, ha holnap is így lesz, vagy
   csak a rossz fogamat érzem, s az okozattól féltem.
   Bár érek mint az óborok, keserítenek a romló fûszerek, tartósítanak,
   nem édesítenek. Fontosabb, hogy este mit eszek, minthogy mit élvezek.
   Létes lényeget vesztek az idõvel, cérnasorsot árnyékkísérõvel, a múlót
   meguntam, az új itthagyott, a régi is vicc volt, de egy rossz viccért
   tapsot sem kapok. A romlás határán hatást vallatok. Legalább szagom lesz,
   ha már nem virágozok. Ami még lehetséges, arra nem izgulok, vagy túlsötétlem
   ezt az állapotot. Áldozatot hozok, esélyeket vesztek, csodákat okolok,
   amiért nem lettek, akarattal béklyózom a könnyedéket. Életem díszei dérrel
   ijesztenek, s már terméseim érnek. Persze változok, a rosszból jót izzadok,
   én is jól lehetek, ígérik a percek, de nem õk döntenek, egyke igent gyõznek
   a nemek, s feledékenyek a kielégítettek.
   Átlagosodok. Sikert irigylek, gazdagot átkozok, voltam és lehetek még, de
   most vegetálok, a többõl is hiányt csinálok, ami köztük volt azért rinyálok.
   Pálfordulgatok. Unom magam és lefoglalnak mások, vágyaink irigye vagyok.
   Azon gondolkodok hogyan gondoskodok, ha gondokozok? Áttolnak-e a kimódolt
   dolgok, vagy itt, így maradok fél élõ létrablott, aztán, vagy helyette, rólunk
   verset írok, s felejtek, ha tudok. És lesznek e égõ, vagy kifestett szerelmek,
   szeretõ testek, könnyû, boldog estek, amiktõl, amiért majd fájni lehet,
   urasan öregesen vágyni, amit már nem teszek, mert velem együtt veszett,
   emléknek állt, mosolynak ment.
   Talán évek árán megalkudok, sínre simulok, de szerintem már nem változok,
   sem elég fontos, sem elég dolgos, sem elég hangos nem vagyok. Ezért félretesznek,
   gallyratesznek éntudatlan – ezek – üres fiókok, másolt hétköznapok, irányított
   életgépek, megtervezett rendszerrészek, kódolt üzenetek, terelt folyamatok.
   Bármit tudok többet nem kérnek az igénytelen részletek, a havi túlélésfélével.
   Igaz, elkéstem az értõ átfedéssel, õk csak éhesek, én étvágyat kínálgatok.
   Igazából most is ködösítek, látszatot önösítek, érveket mutatok, éveket tagadok,
   átmenetet mentek, nemzettet nevelek, szerepet cserélek, igazat hazudok.
   Koraalkonyulok. Túl nagyot kiáltok, visszhangot várok, magamba hallgatok.
   Vannak eredmények, alkudt hangulatok, rossz aránnyal, több megalkuvással,
   fájóbb csúsztatással, társult fölösleggel, csodatereléssel, késõ eredménnyel.
   Põre szívvel írogatok, nektektelen nekem, mentem, amit mertem, érzem mennyit
   értem, a múlton túl jövõtlen, hiteles hiteltelen, érzõ egyenlõség élõ egyenletben,
   hogy igazoljam, itt a jelenlegem: Eldöntöttem, megterveztem, de ha összeírom,
   el kell felejtenem. Beüt a fél évszázad vége, a felívelés leépülése, nyakamon a
   gond lidérce, a lényegtelen lebegése, a felkészületlen kikészülés, a régi remény vége.
   Önsajnálat a szellemi négykézláb nyomában, zavara a toporgás kezdete, a táncos önhit
   sérve, mélyrepülés, ég az ész önmagában, erõsödik az üres folt nyomása a vágyban a
   félkéj helye, ráncok a lát-képen, az idõ tükörképe, jön a kompromisszum éve, (t)örvény
   a magányban. Ilyen észrevétlen még sohasem vágytam.
   Háborog a vérem a vesztés félelmében, támad a mástól, másoktól rosszabb, dögszagát
   érzem, aggódás az álmom, riadás az ébredésem, vérzõ rianás a védõ készenléten,
   megtalál, mert segítségét kértem. Idõhúzás, tartozás, pénzgond-pingpong, szükség, rés
   a túlélés becsületében, nosztalgia, allergia, védsérv, észérv, fejfa, monotongámia,
   többértelmûség, kedvrák, léha magányoskák holnapom rohasztják, utamat állják,
   lelkemet furdalják, önviselõs a holnapután és félem, mit kihord, nehezebb dönteni,
   több a vesszõ, mint a pont. Belsõ állapotom kívül mállik, az idõn túl a hiány látszik,
   váltás valósággal az erõltetés játszik. Kis örömök, zsebboldogság, futó kalandocskák,
   jutó maradék, mégis kevesebb, mint kéne, fél szeretet sem a szerelmek helyébe,
   unott onánia, közönyös kéjvágy, mi inkább a kevesebbhez áll, hogy mást ne kelljen
   adnia, s kiábrándulnia. Múltra maradtam és nem is vár más, tán perverzia.
   A hiúság nem érti, úgy érzi, pár jó nõt még kéne kapnia.
   Pénzem lehetne, ha nem tartozásra menne, a másén ülünk, megyünk, túl sokat veszthetünk,
   s csak ami volt, van, ha mégis nyerünk. Már nem csak a jobb, a mai a reményünk, hogy
   nem lesz még rosszabb, szarabb a kaland, ha nem marad eszközünk és boldogabb szavam,
   zöldségmódra élünk. Még e friss többes szám is negatívba menne, ha semmim sem lenne, mi
   messzebbre vinne, a vers, s az egyéniség e korban gyenge. Magyarázd a nélkülözõnek, hogy
   többet érdemelne, (pláne, ha szerintem mindent), de... S az okot is a kesergõ tette. Ritka a
   bölcs, ki a virágok anyjának termését is szedte.
   És még a legjobb történik, mi így történhetne, kikelt a bimbó a rámtrágyázott földben, bár
   ez már másik történet, egy az eredete. Együtt érte, más (t)rend, a hiány helyén a híd sikere.
   Mindig tudtam, hogy egy nõ ment meg, de azt nem sejtettem, hogy én nemzettem.
   Csal a csavargó, ha sír az egyik szeme, amíg kell, maradok vele. Képemre alkottam,
   csodálom ráváltozóban, szeretetre formálom, meglelt élõ álom, jó látni, hogy jól látszik,
   még ha játszik is velem. Hisz ezt ismerem, ha nõ a nõ, ez a természete. Ráérek, megérek rá,
   tennivalóm teszem, és lesz még, más is édes frázis, kell, hogy higgyem, kérem és remélem,
   hogy érzem, magammal ízesítem és veletek élvezem, olyan legyen, hogy ne is emlékezzem,
   csak engedjék, s én elengedjem.

November 10.

Ma sárga szoknyához szürke blues-t visel,
rozsdás sálat választ, mert vérzik a november.
Valami barnába lépett, víz-zöld a méregtõl,
foltos bugyit vett, csizmája haláltól feketéllett.
Vörösödik közelétõl, a télszatír megint sértett,
a vén deres, jégtükörbõl a gönce alá nézett.

Voltam

Egy kicsit beatnik, egy kicsit hippi,
ahogy otthonról le tudtam lépni,
Úrfi és állami gondozott,
beosztott és szabaddá változott.
Néha csavargó, néha tulajdonos,
csábító kéjszóró, szerelmi magányos.
Kívülrõl bámuló, magára találó,
hol kitagadott, hol el/befogadott.
Mérnök, költõ, fõnök, munkakerülõ,
reményrejtõ és olcsón igézõ.
Rocker és piperkõc, öntelt, s kirekesztõ,
hódító lódító, gyõztes és(z) önvesztõ.
Jövõképzõ, jelenmerénylõ,
múltépítõ, memóriabérlõ.
Henyélõ tettes, késõt eszmélõ,
hibáival teljes, újat emlékezõ.
Valahonnan ismert, s onnan kifelejtett,
feltört és félúton leejtett.
Lemenõ menõ, merõ idõnyerõ,
ígéretnyelõ, szófelkelõ.
Félreismert és fel sem ismer(het)õ,
létittas és hittervezõ.
Egy kicsit ember, egy kicsit állat,
Anyám álma, vé(le)tlen találat.
Váltam leszbõl volttá, tettbõl szóvá,
tutiból talánná, pasiból Apává.

Ha a vers nem nyer, gyûr a használat,
sokból sokká, ezekért azzá, voltam...,
s vagyok így már nálad.

Megelõlegezve

Nagy dolgokra hivatva és cserbenhagyva,
riasztva és álomra hagyatva,
reményre nevelve, de a valóság képére,
jónak a jólétben, s hogy el is viselje,
tanítva, segítve, de magára engedve,
követve, irigyelve, használva, veszítve,
sajnálva, kinevetve, hogy nincs a kincse,
s ha a függöny lemegy, magának ír a versben,
köti-bogozza, hogy pár sor(a) az életútja,
és még fel kell onnan hozza, hogy megtanítsa,
feltüzelje és eloltsa, ha rosszul robbanna.
Tenné is meg hagyná, élné is meg halná,
de félné, hogy kevés és nyomtalan,
mint a légpuska a forradalomban.
Még kéne, hogy elérje, elértse, testesítse,
elhiggye, hogy õ van érte, s azt ne,
hogy ami rég és még sincs, higgye.
Felmérje és beismerje, megelégelje és
megelégedjen, akármit is láttok ebben,
legyen humora és nyugalma, hogy köszönje,
és elsirassa. Érezze és élvezze, (a)hogy van,
az ív alján a sorban.

Novemberelõ

Készül a nov-ember, fárad az Isten és én,
reménykedik minden, haladékot nyer, s (jó) idõt ígér,
terem és ejt a természet, a végzet még nem végzett,
vörösödik a nyûg-õsz, jussáért perel, de
nyüzsgése meleget szellent, végreményt tüzel,
késik a kivégzõ, szól a novemberelõ,
szín, fény a helyén, szép a vég az idén.

Inge inge felidézte

Múltba fáj a fejem és
Hoffer Ingeborgra gondolok,
aki nagyon jó kis csaj volt,
és trikót kapott tõlem, a
"Sarokház" elõtt, az ajtó közelében.
Megérdemeljük, ami jut, de
amit kapunk, mégsem,
aki már lefelé fut, megért,
rossz kanyarhoz értem,
Ingeborg most elterelné a világot,
akkor fel se mértem.
Elhagytam, ahogy ma elhagyna,
talán bocsánatot kértem.

Szemrehányás Mikulásra

Romlik ez a rosszabb is,
a hiúság megszokástól fél,
szökésvágytól nõ a magányosság,
ne nézd a többi mennyit ér.
Az is elhagyott, akit elhagyni kéne,
ami most elveszhet, az sosem volt mérce,
csak vicc, terv, vágyaink lidérce,
s már nem az, nem úgy, ha marad.
Elváltoztok, ágaznak az utak,
gyávul az érintés, bújnak a szavak.
Kár, hogy akkor hagytad magad,
a biztosra, könnyûre, az akkor kedvesebbre,
a simább lehetõségre, a gyengé(d)bb nõre.
Holtakra hallgattál, nem a túlélõ idõre,
mégse kellett volna adni a második esélyre.
Az "ez jutott, s az így alakult" sem biztos,
az alacsonyabb ugrál, a buta unja az okost,
úgy volt, hogy felnõ hozzád, s lassan te mész le.
Viszont, köztünk nõ, belõlünk a jövõ,
éltetõ, fejlõdõ remény...,
tudom, röhög az idõ és megalkuszok én.

Mintha alkonyodna

Mintha alkonyodna, korán hal e nap ma,
Pedig 10 óra sincs még,
de felhõk törlik a reggel seggét.
Gyászában bogyócseppek égnek,
rügyremények hamvadnak el,
nedvesen terül ránk a ködcsipkés halotti lepel.
Akárha az átvert természet átkozódna,
csapkod a szél, mérges a föld arca,
ténfereg a vég, a lump idõ elhever,
a búcsúzók fordítva fordulnak (f)el.
– Hagyj még õsz-ember – kérlel a november,
– Kényszerpályán vagy rég – legyint a december.
Hibás utasítás, nincs ma más csak hullás,
másnapos a banda, fent valaki félreprogramozta,
dért dühöng, na és, máshol lesz elég,
privát program a napsütés.
Teszi, vagy hagyja – valaki ránk szórta sötét egét.

Mit tehetsz a (dec)emberrel?

A jelzett papír is csak jegyzetpapír,
a lekotort út is jeges, akárhogyis felkészülhetsz,
írhatsz, vagy mehetsz, a javulás tél-eres,
a vigasz-ok naiv, az idõ már kirekeszt.
Romló viszonyok, a múlt, s a hullt tetemre hív,
befagy a képzelet, az emlék kifúlt,
zseb-tavaszok nincsenek.
Van víz, de nem folyik, az energia végletes,
a december van itt, te nem vagy végleges.
Lépj, ha lehet, maradj, ha akarsz,
vívd, vagy hagyd, állapot ez, nem hõsi harc,
hol vannak a régi elsõ(bb)ségek (?) de
derekad ága mindennap kihajt.
Ezt hagyták neked, hogy adj, de
hiábavalóságok az illõ hiányok,
többséged nincs hova tedd.
Bár sajátságos sajátod, van házad, családod,
hazád, s szabadságod – ha viszket, vakarsz.

Fusi meló

Az elfagyott vizet purgálom,
autóm gányolom, élhetõ(bb) életet próbálok.
Koszos a körmöm, olajos az ujjam,
utálom magam és utálom, hogy így van.
E változás nézhetõ, tükrömön mérhetõ,
mi van, ha nem fogy a fagy-átok,
s tovább nõ, mit mások arcán látok?
Mocskos a padló, s a sarkok pókhálósak,
hidegek az érzetek, a fény gond-fakó,
kicsinyesek a vágyak, az álmok próbálkozások,
életem tényei ilyen körben járnak.
És ez sem az enyém, csak használom, szenvedem,
a legnagyobb baj az, hogy lehet, tõlem ilyen,
ha meg nem szerelem, közöny, félsz, idegen,
hiba és hiány él a szerelem helyén, és
csökken az esély, hogy még újraéghetem.
De miért én, miért nem nekem?
Javítsátok, jobbítsátok, az alapját legalább,
a többit elrendezem. Az árát rám szabták,
az önrészt kiszenvedtem, a kölcsönt fizetgetem(?)
Szépen megköszönöm, s a számlát, ha lesz vizem,
lehúzom egy eldugott helyen.

Fekete tûz

Sötét a tüzem, nem gyújt, nem világít,
parazsa hamvadást üzen,
lángja nem irányít, kevese hiányt süt nekem.
Akarok a lobogásból, mind a vágyból,
pár pillanat ifjúságból, mindegy, ki nem.
Orvul éget, nem hittel perzsel, hiteget, nem hitet,
összeállt a sötétséggel, ferdít, nem emel,
fülleszt, nem tisztít, csak lényegét éri el:
fekete tûz ûz üzekedni, a fény színeivel.

Mókuskerék

Megszokásból élünk, mert belekezdtünk,
ami tegnap kezdõdött, holnap fut tovább.
Átmeneti örömök és félelem tartanak életben,
amikben hittünk, jó emlékek, napos csodák.
Közönyök igazgatnak, rosszá-szült valóság,
pusztuló élet(ünk), rugalmas igazság.
A vágyak, s a remények az egyensúlyba vesztek,
korábban ellökött súlyok továbblöknek,
kusza, irányvesztett energiák.

Hitetlen ámen

Gyermekem van. S ez több, remélem,
mint ami nincsen, s ami nem is lesz mégsem.
Jó érzését élem, a rosszat szégyellem, de
izgat a tény, elágazott, s bedugult az életem.
Hiányzik más, ami kedves volt és csiszolt
egyéniségem "mitõlünk" féltem.
Átrendezõdik minden, már neki jár,
amit még reméltem, a valóság alászáll
és vágyát tükrözi a képzeletben.
Kötelességbõl köteleimbe léptem,
tisztességbõl belekezdtem, pedig talán,
jobb lett volna megterveznem.
Vivõ lényegeim részét be, vagy lefejeztem.
Csukott szemmel a szabadesésben,
hagytam, hogy megtörténjen.
Hit, szerelem nélkül, szükségünk enyhéül,
csodát vágyva belementem,
mások boldogságát állom,
s a miénket várom, szeretetben.
Örülök, csak egy kis kétségbe estem,
míg titeket, magamat, hogy szeressem?
A megszületett bennem is szülessen.
Mindegy, tettem okán tettem,
öröklött szentségben, bízva az (el)rendezésben.
Erõm és szerencsém legyen, hogy bírva tegyem
és felneveljem fékentartóm és jövõképem,
idõm és lehetõségem könnyedébben,
élhessünk élhetõbb életben, szép meglepetésben,
s az én részem is beleférjen.
Elérjem és érjen, megérje és megérjem.
Hiteget egy hitetlen ámen.

Idõk

Nehéz bennem a lélek,
a mai bajok holnapot kérnek.
Játszom a szóval, ígérem, ami nincs,
melegetek kitakartam és
sötétre nyit a hetedik kilincs.
Persze remélem a jót, sõt kérem,
de nem hiszem, hogy hinne nekem,
s hagynátok, hogy éljem.

Múlt – tiszta fordulópont vagyok,
érdemes hiteleznie a szerencsének.
Csak, a meleg hûl, a jó rosszul,
járó idõm finisbe fordul,
épp, hogy félig élek, félek.
Míg a hitelezõk csereberélnek,
lehetõségem zölden lehull.
Marad a játék szépsége,
kijátszott játék(os)a,
és sajnálom vadul.

A nyár nem is volt,
a tavasznak múltja van,
az õsz felémrohan,
a tél belõlem fakad,
idõmbõl idõjárás marad,
s a ma hidege nem segíti hinni,
hogy holnapomban nap van.

És mért kéne abbahagynod?

Másnapos a világ, a tudatod sem ébredt.
Rosszul mûködik a tested,
rendszered kicsapással fenyeget.
A múlt mélán múlik tõled.
Ezzel, rajtuk kívül is együtt kell élned.
Gyökér nélkül õszülsz a télbe,
tavaszod magad sem hiszed.
A nap-meleg megáll elõtted,
a fény meredt kétségbeesés...
Nem hagy pihenni a hold-havas éj,
szabadulni vágy a lélek.
A mát sem érted, s a múltat sajnálod,
(magadban ) érzed a tûnõ idõ irtózatát.
A holnaptól, (ez nem jövõ) hasznod,
lehetõséged félted, irigyled mások
másra tartó útját, irányod szegénye,
se családjuk, se barátjuk, csak vágyaik pecére.
Megmenthet e, az apróságok öröme?
Tedd, amit tudsz, élj (vele) s ha
megírni megérte,
verseidtõl feszes létezésed íve.
Nincs semmi helyette.
Ez az élet jutott.
S okaiból született szavaiddal terhes.
(És) miért kéne abbahagynod?
Bárhol, bármeddig, csak jól érdemes.

Várakozás

A várakozás a jelen agymosása.
Új történésre, kéjre, alkotásra.
Felhajtói a hiány és a szükség éhe,
szülõi a képzelet és az ész magánya.
Ereje a remény és az aggódás félsze,
tanít esélyre, sikerre, változásra,
feledésre, kibírásra, megtartásra.
Irány a szerencsére, boldogságra,
ránknövõ idõárnyra, karcsú nõi lábra,
álomporos valóságra, szivárvány-semmire,
a "van" titkos magzatára, sorsodra, bármire...
A várakozás a vágy hangolása.

Nézõpont-ok

I.

Alkotsz, vagy alakítasz?
Másolsz, vagy másítasz?
Más, vagy magad után?

II.

Törvényben, vagy változásban?
Sokat, vagy azt az egyet?
Érdemes, vagy érdekes?
Érvényes, vagy értékes?
Eladhatót, vagy minõséget?
Alap, vagy másolat?
Rájönnél netán?

III.

Mást látsz?
Másként látsz?
Másnak, mást láttatsz?
Máshogy talán?
Másmilyen lesz?
Ettõl, mást tesz?
Nem igazán...

Ég-velem

Ugatás, sírás, rendelés, lemondás...
Ennyi lett az életem?
Mások reménye, múltam vágya,
és ezekért is kínlódás?
Aha. És ami még kell, együtt
velük, nekem. Velem, ellenem.
S mi kéne más?
Biztonság, alkotás?
Mámor és változás?
Ugyanez könnyedebben,
esély és mosolygás.
Így, lesz majd õszintébben,
s ettõl mély-szebben.
S mi lesz ég-velem?
Amit már megtettem
és egy kis ráhagyás.

Tartozás

Pénz, pénzvágy, bevétel, tartozás,
hiány és kiadás, fogyaszt(ó)ási szolgaság,
egyenleg: pénztelenség a mánk.
Emiatt nem vagy még szerencsés,
bár készen sem, kelhet a jövõ
és izgathat a "már".
De, egyben jól döntöttél, nem
szerzõ vagy, hanem költõ,
s ez a "mit" maradna ránk.

Öngyógyítás

Nem izgatom magam. És másnak
sem engedem. Már megtehetem.
Megoldom, ha e sors-szerencse játékot
befolyásolhatom, s ha nem, felejteni tudom.
A rosszat (megszokás dolga) kibírom,
a javulást délre várom. Jár nekem.
Én magam megtartom önmagam,
ha lesz bíztató szavam, s melege a vágynak.
Ha így sem és vége sem, marad a humorom.
A szükség dolgai bõséget csalnak.
Apróságok ezek, belõlem aprókat falnak,
bár keserítenek, tönkre nem tehetnek,
nem hagyom, Hibát hibázó jogon.
Csak megmaradjak, s ne írjak rosszabbat,
de jobbat, jobbról, ettõl is jobbaknak.
Terápiás eset, rosszról, rossz e vers,
de hatása lett, keserûbõl mosolyra
húzta a számat, kitisztított
és értelmet adott a mának.

Bocsánat Bandi

Két képed, amiket nevezhetnék értékeim
értékének, úgymint egy zsûri kegyének, s egy
asszony szerelmének, el kell ma adnom.
Ha tudom. Morális és monetáris értelemben, ha
jól fejezzük ki pénzben és segítenek továbblépnem.
Bocsánat Bandi, (bár én nem szeretem, ha így neveznek,)
nem magamtól... Az életem ilyen.
A képeknek mindegy, lehetnek jobb helyen,
én meg hozzászoktam, hogy eladok magamból,
magamra jellemzõ jeleket.
Szar ügy és vég(z)letes lehet, hogy ezt,
az élet(em) elszegényesedésének, azt,
az értel(m)em gazdagodásának is nevezheted.

Hiányok kapcsán

Hullik a széthullt is,
nincs vége a végnek.
Mi másnak jár, én csodának várom,
a hétköznap(iak)ok hülyének néznek.
Remélem, hitványabb nem jöhet már,
de nem hiszem, nem értem mégsem,
lebénulok a hiábavalóságon.
Az idõ rosszul múlik,
önmagam hiányai égnek.
Hagynám kihunyni, pedig
felénél tart az élet.
Inkább csak, leszarom ezt is.
Kölcsönösségbõl, mert már a
végén tartok az elejének.
Kihagynak a közepébõl
az újrafestett vének.
Én is tévedek, ellenemre
vesztve egyetértek, rontok a rosszon,
a falak az égig érnek.
Az alkony túl közel ér(t).
Nem emel fel és
meghalni se hagy a lélek.

Kényszerítem magam, s magamra
a másraszabott esélyt.
E lehetõség elferdíti a célt.
Szerelem kéne, díszlet az élethez,
vagy elég humor a másmilyenhez.
Csak türelem van még, s e matinényi lét.
Vezetve-követem egy rossz láb rossz nyomát,
míg meg nem találom az Asszonyt, s az Anyát.
Jelenidõs jövõ lennék,
s nem halnék tovább.

Kiké az életem?

Tervezek, halasztok, csalok, kérek,
hozok, készítek, ha tudok, veszek.
Utasítások, példák ehhez az élethez.
Az enyémbõl, kinek?
Kik nem értenek, mást élhetnek,
akik így élnek, megértenek.
Abba nem hagyom, elég ha mást teszek.
S nem (én) leszek. Elkeseredett.
Ezek vannak. Csodák itt nincsenek.
Ha beengedik õket, az enyémek lesznek?
Ha jól döntök, megélem,
s ha tetszik nekik, elmesélhetem.

Numika

Vers, sír helyett

Az egyetlen rossz, mi vele és benne volt,
elvitte a leghûbben legszebbet, az õrzõt, a védõt,
ki nem lesz elfeledett, él bennünk, bár holt.
Kutyául vagyok, s Õ már úgy sem lehet.

Add!

A sikert, az értelmet, a szerencsét, a megélhetést,
a boldogságot, a kielégülést, legyen hogy, s miért élnem,
hagyd a szépséget és az egészséget remélnem,
az egyéniséget, a megértést, s a várakozást bennem.
Oszd dús részletekben, hogy ne kelljen szégyellnem.

A rosszabbik fél (f)elé

Az élet és élni, bizonytalan. S a felén átlépni,
múltával észlelni, hiányolni és félni?
Érezni könnyebb, mint felmérni. És elviselni?
Ettõl ennyi. És még ezt is el fogod veszteni.
A rosszabbik fél még hátra van.
Szerethetsz, elfelejted, megszerzed, tönkremegy.
Túlélni és feledni, élvezni és továbbmenni,
még meddig lehet?
Mert nyugtod sem, de jövõd sem lesz,
ami volt, az sem,
közelebb az emlék(ezés)hez, mint az alkotáshoz,
a jajgatáshoz, mint a békés csendhez,
a mához, mint a holnaputánhoz,
lányodhoz, mint nagyanyádhoz,
egyre mélyebben az embertelen emberi finisben.
Készülj a magányhoz, szokj a csalódáshoz,
köszönd, hogy csak most kell,
és még lefelé is több volt a fel,
hogy olvasható a meghagyott jel.
Használj és használd ki ami jut,
útban a halálhoz.

Emlék

(Az 1969-es szemesi hippitalálkozóról)

Belétek, s közétek vágyom,
élvezni tisztán, nem mérlegelni,
lelkes kiscsajok, testük õszintéi,
ismeretlen ismerõsök, a tiltás túltevõi.
Mindent keresni, szeretni szeretni,
zenénkre létezni, akárhogy is- menni,
elveszni, lebegni e lágytüzû semmiben,
hemperegni a felszínes kéjjel zsúfolt
spermafoltos ágyon,
és háromnapos koplalással zsebemben,
pénzes csajt lesni a restiben.

(És ahogy akkor írtam:)

Belétek, s közétek vágyom,
elveszni nyakig e lágytüzû semmiben,
hemperegni a felszínes kéjjel zsúfolt
spermafoltos ágyon és háromnapos
koplalással zsebemben,
pénzes csajt lesni a restiben.

Az árnyék elé

Telefoncsengõ még nem kavart
ily vad félelmet, szorongó rémületet bennem,
s szavaid nyugodt, megfontolt gyûlölete,
önmagadba lovalt sérelmed
igaznak vélt páncélos rohama,
meztelenül, majdnem sírva talált.
Virágot vittem a végsõ búcsúzásra,
értelmes valóságot, az értelmetlen,
keserû percek elé,
virágot, késõi fékcsikorgást,
a vándormadaraknak.

A verstelen

Nincs ijesztõbb az ürességnél,
az emberben, s vele.
Talán, csak az idegen sötétség,
az emberi szemben.
Az üres sötétségben,
az embertelenben.
Az üres ember fél a sötétben.
Fél igazság, félig-versben,
de nem is embertelen,
mint a verstelen ember,
sötét ürességében.

Vizsgán

Kassai Gézának

Mert, amit tudunk, azt tudjuk,
Gézám. Negyven éven át.
Te és persze Anyám az élen.
Az egész addigi életem. Veletek.
Anyám a fél világ, (a rám esõ fele,)
a tanulás Veled, a fõpróbák Vele.
Nyomán a nõk egymást váltva,
okaim csontváza.
A többi, a költészet ára.
Ekívül, elõtte, mellette(m), helyette,
osztoztál benne. Hiányoztok.
Nélkületek eltévedt kisér(t)et,
veletek lezárult kísérlet a fiatalság.
A reszlit egyedül élem. Túl, vagy át.
Vidd a múltam, a nagy része nálad van,
ahogy most élek, fanyar zavar,
emlék és elmélet, fagyos hiány,
amit kihantoltam. Ami még hátravan...
Bizonyítás, csalás, alsó életérzet,
menza-jó a kötelezõ gyakorlatban.
És készülni nincs kivel.
Látod, rosszul tudtuk,
amit tudtunk sem tudtuk,
magaddal vitted a tételt,
s megbuktunk haver.

Imám

Szerencsénk legyen, baj ne érjen,
egészségben, jó lehetõségben,
boldogságban, szeretetben,
együttlétben, élvezetben,
alkotásban, nevelésben,
öntudatban, tehetségben,
türelemben, keresésben,
életkedvben, nevetésben,
terveinkben, tetteinkben,
döntésekben, sikerekben,
anyagiakban, szellemiekben,
külsõben, belsõben,
egyensúlyban, kivédésben,
erõben, megértésben,
küzdésben, békében,
tartásban, felejtésben,
lényegiekben, kicsinységeinkben,
elõrejutásban, gondviselésben,
játékainkban, emberségünkben.
Nekem, s szeretteimnek,
állataimnak, s eszközeinknek,
most és mindörökké, úgy legyen.

Vagyok. De maradok?

Ez a távollét magamtól, a céltól, s az iránytól,
késés és lemondás, módosítás, kimaradás,
e magzatmagány, s velem mozgó állomás,
eldugott vakvágány és középszerbe tolatás,
tévedés, vagy rá(m)világítás?
Bújok a közösségbe, a hétköznapokba,
a second-hand örömébe, mámor-homokba,
teszem, ahogy tetszhet, félrészt velük élek,
számítok és tervezgetek, tükör helyett rájuk nézek,
betudom az öregedésnek, hogy sápadok és távolodok.
Gyûl(öl)nek a lényegtelen évek,
s gyengébbek az okok, hogy összeérjek,
szabványost álmodok, s belsõmbõl fogyok.
Lehet, hogy szöknöm kell és elköltözök,
írót írok és az utakon utamon vagyok,
de azt fogom (s)írni, amit itthonhagyok.
Gumikötél fog, nyúlok és pattanok.
A sors okos rést nyitott közöttünk és
magam között, s csali-répa helyett kommersz örömöt.
Csak helyekhez változom, s a másikért kiáltozom.
Gyereket nevelek, élhetõt remélek, verssel jobbítok,
vagy megtudjuk, mi végre, mit tudok, s hová jutok,
ki és miért...?
Végszó lesz, vagy kérdés, vagyok, de maradok(?)

Pólyás-sírástól

Az oázás nem oázis-érzet,
az éber fentlétet már szükségletnek érzed,
magad Sziszifusznak, jövõd mókuskeréknek.
Mégis, meglettséged sírós tavaszát
semmire nem cseréled, most és semmiképpse.
Átlag végzet, ennyiben az átlag végzett,
pár napját vágod az idõnek.
Felosztódsz, de eloszlatsz
terhet, önzõ reménységet.
Õ, még bármi lehet,
neked meg... Õrá tellett.
S telik még, reméled.

Így is lehet

Más bajok törnek,
jönnek a gond-közkatonák,
lekötnek rész-esélyek, kis csaták.
Ha gyõzöm(k) is, elfáradok,
sorsomhoz szokok, robothoz durvulok.
Csak képzelet a régi élet,
s írásban lázadok.
De egy új életért élek, s ha elkerül
a rosszabb végzet, miatta majd lassabban
égek, s a hétköznapokba fogyok.
Nem lesznek nagy tények,
csak kikopott okok.

Család

Jelez a gyermekem.
Nem értem, de érzem.
Valami mozdul benne és bennem.
Valaki belõlem, az utódom (?), a részem.
Elágazott az életem, félem és féltem.
Meg(be)értem. Párat hátra, de egyet elõre léptem.
Veled, vele áldott részben, érte egészen.
Lét született a kéjben, csoda egy fogaskerékben,
s a "mi", a védett énben.

Válaszok

I.

Üres lap. Fehér alap, Születés, halál.
A légüres tér tisztasága,
indulhat, s leáll.
Az egész, biokémia, a fizika árnya.
Bírja, ha nem is kívánja,
erõszakos irka-firkám.

II.

A szomjúság logikája;
Hinni és inni.
A nyomorúság kifakadása;
Az igazság pillanata.
Megvilágosodás az agysötétben.
Hasonló, ismételhetetlen.
Csak példának idegen,
jól ismert ismeretlen.
De, én valóban élem!
S írom, míg Te, csak olvashatod.
Mért várnám, hogy elhidd nekem?
Vagy szerencséd van, vagy okod.

III.

Anyám helyett nincsen más,
még én sem, nekem.
Agyonhallgatnak és tévesztik a nevem.
Lassan derül ki,
be kell fûteni a szívem.
Semmi(k) ellen küzdök, semmiért,
ami(m) ma van, az holnap nincsen.
Amibe most belehalok,
késõi siránkozás, észrevétlen.
Lényegre simul a vers.
Amit az életemnek hittem,
jelzõ nélküli örökhagyás.

IV.

Semmi sem végleges. Beindult
az állandó változás agresszivitása.
A gyorsuló virágzás,
az elmúlás agyhasadása,
a kapuzárás elõtti kényszer.
Kinek elõbb, kinek késõbb.
Természetünk a lendület intenzitása,
az egyensúly ebben sem középszer.
Sohasem leszel élõbb, mint mikor
hallatszik a kapu csattanása,
s a halálmag kikel.

Ars poetica

Csúcsra nyitott lényeglátás,
léttudatos, pontos lepárlás,
élesített rím-robbanás.
Életek exenciális lelke,
a sokrétû egyértelmûsítve,
hogy vágyja és el ne feledje,
kit megérintett és megértette.
Tisztult zeneiség, határozott határozó,
illõ jelzõ, tárgyszerû tény,
tervezett történés, döntõ befejezés,
érzõ megértés, értõ beillesztés,
novella, vers, – regényben.
A novella az út a keresésben,
a vers a feszület, a regény a temploma,
az írás a kert a tehetségben.
Máshogy írom, másként (is) olvasható,
másnak, mutató,
nekem, szétosztott nemézis,
s, hogy nemcsak ezért is,
szóból szõtt illúzió.
Kevesebbet, másként többet,
mélyebbrõl, egyszerûbbet.
Kitalálatlanul. Felejthetetlent.
Élhetõbbõl, érthetõbbet.
(Sokból) Az egyetlenegyet.

Korai

Hagyjam? El se kezdjem vallatni a mélyet,
a lét-éjt, az összegzett sötétet,
a remények hullaházát, a boncolt jelenlétet?
Az öregedõ idõ kapkodóvá tett, a zsengét befaltam,
jobb jelent nem kaptam, hébe-hóba loptam.
Növekvõ vég-vágyam becsapom szavakkal,
a kétséges következõket zsarolom a múlttal.
Rosszat még nem tettem, csak ingerlem a véget,
kezelem a sorsot, verem az emléket.
Tudom, hogy válóok, a semmi szélén állok,
esélyeim tartom, s magamat, magamhoz.
Jelenem jeleivel más idõt kutatok,
s félek, nem találok: kedvet a maradékhoz,
döglõ délutánon erõt az éjszakához,
hétköznapok hosszán, hitet a rosszabbhoz.
Magányos az ok a folytatáshoz.
Meggyõzõt keresek, a "még" értelméért, bizonyítékot,
a régi lezserséget, kedves hazugságot,
szerencsét, könnyed segítséget, "bélást a lé-parton".
Élhetõ haladékot, vagy jobbító mámort,
közömbös kitartást, bizalmat a középkorhoz.
Öregkort jövõért, döntést az életért, bírást a bírálathoz.
Azt hiszem, tudom. Békén kell hagyni,
– úgysem találom, alszik a halálom, –
tenni, abbahagyni, természetes rendben,
ne keljen megbánni, ha ezt is elsiettem.

Barátság

(Meddig és milyen mélyen?)

Meddig és milyen mélyen?
Kellemesen, vagy ha baj van, égjen?
Szerencse, magány és kitartás teszi,
gerjesztett kapcsolat, vagy valóság,
percvirágzás, vagy hullámzó folyamat,
átszignált tükör a barátság, mert keresed magad?
Valahol, félúton a szerelem, s a fogantatás útján,
hogy ne számláld, fogadd, vagy add.

Amik elkerültek

Amik elkerültek, jobban fájnak, mint az emlékes,
mély sebek, az álmok partra szálltak,
visszahúzódtak a tengerek.
Már, el sem érnek az idegenek.
Kisodródva, fél-feledten, fosztottan, kérdésesen,
a jelenbe engedve élhetek, ha akarom és hagyják,
az idõ, s a sors korcsai, a jeltelen életek.
A pillangót, a hangyák.
Részben eldöntötten, az utolsó negyedben, állom, mit
kaphatok, csak a végsõre mozdulok, amitõl félek,
nagy ára van a nincsnek.
A vágy ágyasai megöregedtek, múltam képei utolértek,
a jövõmet ettem, az ártatlanok lelkei az ágyamra gyûltek.
Csak várok és gondolok, azokra, a(k)mik elkerültek.

A boldoggá tevõ szép

Nem vagyok hírnévre váró, tiknó rímfaragó,
hit – hiányos, sors – huhogó,
s nem leszek jós, koszorús, öreg fos,
hallható, látható, "Szép versek"-ben olvasható.
Kötelezõ tananyag, naprakész maszlag,
vetélkedõ téma, rúgható valag.
Felkapott próféta, kultúrpolitikák alkalmazottja,
kritikus, szerkesztõ, a hasonlók díjazottja.
Kifestett imágó, kiégett lázadó,
kedvtelésbõl, író, megrendelést írogató.
Kezelhetõ, sajnálható, szponzorpénzért segget nyaló,
idézhetõ, szavalható, kitüntetett nyugdíjhúzó.
Háttérbõl hõs, érdekbõl okos, fizetõképes, ál-ildomos.
Alázó ollózó, bér-tollforgató, klikk-töltelék,
pályadíj-leosztó, szerkesztõségjáró, járó jogon kiadható
és mennyi minden még...
Meglátod, megbánod, lesz más, elég.
Máshogy naggyá lenni, máshogy nagyot tenni,
elérni, jól-lenni, az lenne szép!
Így, vagy úgy, errõl szól a léted:
életre írni a boldoggá tevõ szépet.

Április 11.

Az év legfontosabb partja. Anyu születés és a költészet napja.
Egyikük sem él már... S elõttük a harmadik halála.
Az üres szobában, üres könyv vár. Az ágyon a hiány és a hála.
Szomorú szomját minden évben túliszom.
Az év legszebb hetében, a legszebb fájdalom.
Merítünk és merítkezünk, tervezünk, ha merünk.
A (meg)szokást meghagyjuk a lekötetlen érzelmeknek,
jobb, ha egymást, mintha minket esznek.
Élõn emlékezek rájuk, bánattal, virággal,
beborult tavasszal, édes bûntudattal.
Értük várnék. Velük hely(ér)t állnék a másnapon,
mi nem nyerünk idõt a másikon, egyedül nincs kiért,
ad és kap a szándék,: esély és ajándék.
Így építem magammal, élem várandós tudattal,
nem keverem a múltat a jóval,
alkuszom a volt-tal, búcsúzunk a hogy-gyal.
Emlékkel ízesítem, a holnapért (t)eszem, (mással,)
szokjuk egymást a rámhagyottal.
Csak együtt lehet alkotás a játék, és én csak így
lennék több, mint fényszerelmes árnyék.
Jövõmbe segítek tevõ alázattal,
s Õk is. Célzott lélekvándorlással.

Zarándokút

Nem úgy élek és nem olyan vagyok, ahogy, amilyen,
másként nem maradhatok, csak úton életben.
Itt, már befellegzett, jegét szenvedem,
még kapaszkodom, de mennem kell, értem.
Tereim feléltem, a világ éhségét érzem.
Hidegetekbe fagyok. Ha hagyom, végre – hajtatok.
Elhatalmasodott a lehetetlen és a képtelenség bennem,
szélhámosok hámozgatnak, megetetnek, reménytetnek,
ûznek, követelnek, tartozások, csupasz jogok,
elvennének mindent, jó, ha megmaradok.
Egy este elárulnak a versek,
s nem lesz, miért éljek, sem újjászülessek.
Persze, majd 45 évesen megváltozok,
új életet kezdek az élhetetlenben...
Üres zsebhez üres leszek, ürességetekben...
Vagy kifáradok a magányos menekülésben, elgyávulok,
továbbmennék, akárhogyis élnék, de
magamból, hová fordulhatok?
Nem hagytok semmit, mit elveszítsek,
nincs más, majd imádkozok.
Ha nem emlékszem, majd jobban tudom,
szépítem búcsúját a végsõ esélynek,
szétszóródnak az elkapkodott, nem várt gondolatok,
mint zavarodott zarándokok.

A lényegtelen lényeges

Az idõ forgása és arcmutogatása,
az élet, ami nem a léted,
az egyetemes lényeg és elnyomása
arra késztet, hogy fogadd és magasztald.
Hát ne. Nincs hatása jelenedre,
neked meg e felsõbb szervezetre.
fordulj a magad világába,
szabadon forogj a forgásban.
Törekedj a percnyi boldogságra,
gondolj egy gyermek mosolyára
és a nagy dolgokat hagyd a francba.
Neked a lényeg ez, a lényegtelen változtatása.
Képzeld, hogy Párizsban vagy,
croissant-t veszel a tálra...
Érezd és élvezd, ilyen
a lényegtelen lényeges megtalálása.
Látod, máris segített, hisz van ami megy,
s van ami megmarad. A huzat mintájára.

Rabja

A szokásoké, éveimé, vágyaimé, a szükségleté,
a lelkiismereté, hitelezõimé, a pénzhiányé, a körülményeké,
h(sz)ivatásomé, a kompromisszumoké, múltamé-jövõmé,
e jelennel terheltségemé, mindenesti elévüléseimé,
rímes kegyelmi kérvényeimé.

Kinek a tévedése?

(Az igazság bal oldala)

Tévedésbõl Õ a párom, a véletlent vele járom.
Jól eljátszott velünk a sorsom, csak magunkat sajnálom.
Hiányomból kívánom, de benne a többit vágyom.
Megszokott heverõm, használható elégítõm.
Unom, de csinálom, tartom, mert tartozom.
Nõvérem, szeretõm, mindenes felejthetõm.
Becsületbõl tanítom, védelembõl javítom.
Szükséges házõrzõm, elszégyellt kísér(t)õm.
Lusta megalkuvásom, köz-kom-promiszkuitásom.
Várom és kizárom, szeretem, kijátszom.
Árnyék segítõm, ház(i élet)vezetõnõm.
Napi próza-sivárságom, másnapos biztonságom.
Járó jövendõm, feltételes jelen idõm.
Társam és barátom, menzám fél áron.

Körzeti Kánaán

A szomszédok építkeznek, az angyalok cross-motorral röpködnek,
zajos a világ, a kutyáim õrjítve õriznek.
Hajnali gyereksírás, részeg kiabálás,
a távoli jók, közeli rosszak lesznek.
A körzeti Kánaánban para-dics-(h)omot vesznek.
Az út hátát feltúrják, operálják a földet,
s bár építik, rontják az egészet.
Káros idõ, dühöng a kukac a paradicsomban,
a többiek szétrágják és õ kipottyan onnan.
Fölül is bizonytalan a honnan, az alsók is a részüket várják,
kamatra létezünk, a szolgáltatók a bot végét fogják.
A régiek elszegényedtek, az újgazdagok helyet keresnek,
beépítik a csendet, nyugalmam gyarmatosítják.
Gyûlnek az adók, rendelkezések, hogy a kígyót felváltsák.

Budakeszi-Nagyszénászug, 1999. VII. 1.

Hagyni

Néha hagyni több, mint tenni,
engedni nyerõbb, mint vaksin akarni,
nyomás helyett több, köztük lenni,
kicsit cserélni, s aztán helyre tenni,
egyensúlyt, rendet, jó-érzést szerezni,
hosszú buli végén, hölgyválaszt engedni.

A pénz(esek) játéka

Lehúz a pénz örvénye, e lét ön-törvénye,
de úgyis kidob, ettõl él(het)ek, mástól halok.
Ez is ludas, hogy én lukas lettem,
idõmbe folyik, amit összeszedtem.
Késõ, hogy értékeim gyûjtõje legyek,
szórtam, mert szerettem,
most vágyom, mert hiányom,
kifosztottak a pénzhez értõ kezek.

Fohász utáni várakozásban

Van változás, de nem az, s nem abban,
még nem múlik, nem fordul, de
reménykedem a mihamarabban.
Az eszem már unom, élesítem az ösztönöm,
élvezem, vagy ölöm, mi jön.
Szédít az emlék, s ringyója a remény,
nem él, ki bennük él, hût a tapasztalat,
gyengül a szél, ha nõnek a falak.
Turkálok mélyen az élet zsebében,
jobblétû magamban, de ott, csak törmelék van,
meg mosoly az esélyben. Hogy milyen?
hagyjuk, ne zavarjam,
szép segítõmet a sorszivatarban.

Viki visszajön?

Viki visszajön? Egy esély köszön
napos-dalos reggelembe.
s kétely az örömömbe.
Elhiszem és elhozom, s vele
új életet az emlékekbe.
Kicsit tán másként, de belenyávog,
lehetséges a lehetetlenbe.

A hitelezõ intelme

(A család mély egyetértésével)

Mert enni mindig fognak,
olyat tegyél, hogy te is egyél.
Az írás már nem kell senkinek.
Add fel, süss kalácsot, kövesd a jó tanácsot,
fontosabbak a többiek.
Jól van, tudom. Majd csomagolom.
De kéziratba, hogy eladható legyek.

Mai napom

Verset várni, fát ültetni, telefont, tartozást lerázni,
a kocsit kiváltani. pénz(em) után szaladgálni,
megúszni, szeretni, élvezni, szerezni, tenni a dolgom,
megírni, vagy elfeledni, köszönni, vagy átkozni a sorsom,
a náthám kikúrálni, valamin nevetni, ha jut, a városba bejutni,
kicsit szórakozni, valakit megdugni, inni, barátkozni,
megismerni, s továbbállni, hazajutni, illõn ismételni és
fohászkodni, hogy szerencsém legyen, baj ne érjen,
alvás elõtt jobbat kívánni, a vágyat gyógyítani,
a hiányt kalkulálni, a maradékot összevariálni.
Egy lapra kifért, mi egy napra jutott,
s egy szóba, ha megemésztem. –
Ez nem az élet, csak az életem,
nem nyert, pedig gyorsan futott.

Még

Még mozgásban és fél-fent
vagyok, eddig elment.
Néha elhiszem és élem.
Bár a cél tönkrement,
a roncsokat átlépem.
Csalo(gato)m a sikert,
Csal(ódás)ásától félek.
Utam véknyán még átérek,
de érte kirabolok egy nincstelent
belõlem, s nincs méltó emlékem.
Múltam senkié, semmivé lett,
értem, hogy meg sem érte, értem.
Tán kihajt, mi hajt, de
a holnap is lereménylett.
Érkezésem esõ-esély, fölösleges tett,
tétje létlatyak, unt keresztezõdések.
Meddig? Miért? Jótól kérded.
Még. Csak hajtok, és az idõ(m)t
nem mondják meg.
Én is eljuthatok a végzet végéhez
és örülök majd az önkifelejtésnek,
de addig, közben, valameddig,
az életemet érzed.

A külsõs

Újat kapok, más régiébõl, nyerek szerencsétlenségébõl,
esélyt, más bûnébõl, vétlenül veszek, magunkon
segítek, e véletlen lehetõségbõl. Nem bánom,
csak sajnálom a külsõst, az övébõl.

Megírtad?

Félreérthetõen, a félreértettet.
A tettet elvekben.
Hibásan a hibát,
az értelmet jelekben.
A forma várt, én mögé mentem.
Vers volt kezdetben,
most, vér a szívverésben.

Ajtók

Na, most egy ajtó bezárul,
színes üvege a nyarat takarja.
A kisegítõ jövõ az ajtót akarja,
nem az én számom van rajta.
A résen kilátszik, hogyan tornázik,
hogy megússza az életem. Á,
dehogy nekem. Nem engednek,
az öntörvényû fogalmak és címek,
lesznek új díszletek, hogy átöltözhessek,
az új szenvedé(ly)shez.
Szexualista vagyok. Vágyam tágul,
tárgya fogy,
nem követi a korral változókat,
az író szex-lusta-listába fog.
Megveti, de irigyli az õszbe vándorlókat,
az idõtõl duzzadó, tutti tavaszodókat.
Duzzog, hogy valaki kimentse, hogy
újrakezdhesse a neki jutó játékot,
vagy vál(t)óokot. Nyerhessen, hogy megörökítse.
Reszket érte, hogy aztán átírja,
ráfogja a szenvedélyre, vagy kinevesse.
Mindegy miért. Mindig lesz kiért.
Az élettér elég, mély. Még kaphatsz is,
hogy mit, már nem mindegy.– A kísérletért.
Néha megtudnék halni. Okokért?
Csak, hogy megölhessem a reményt.
De ne félj, a holnap is elér, s talán
elérlek. Ne, inkább a szerencsének...
Rosszabbak a hiúságcselek és a létnehézségek.
Ha, csak írok, épp, hogy nem éhezek. Ha,
máson dolgozok, félig élek.
Hagyd, késõ a rendezéshez. Bennem
a monogámia rossz helyre tévedt.
A mennyiség megy az idõnek,
a minõséget kösd az élet(ed)hez,
a szépséget szerezd meg,
s ne adj semmit a boldogságért.
Az jár neked.
Megszereztem, feléltem. Elvesztettem, túlélem.
Mértékek belõlem.
Értesz, ha megérted, mértéked a dolgok
lényegéhez, hogy beférj és kiadjanak a réseken.
Ajtókon, lehetõségeken.
Dolgod az életben, hogy nyomod el ne vesszen.
Lehet valami futólag fontosabb,
követelhet az átlag-lét alap,
álmok vágyba csalhatnak,
csali-remények becsaphatnak,
csalódva kihagyhatsz, mással próbálkozhatsz,
de, ha megtartod magad, a dolgod marad:
Fogadd, formáld és visszaadd.

A kénytelen engedménye

Mennek, vagy etetnek? A dolgok.
Hiszem, vagy viszem? Elõre.
Lesz, vagy lehetne? Eredménye.
Ha nem, elfér a többi mellett,
ha igen, a kénytelen engedménye.

Velem ébredt

A hajnal színes, a reggel ihletett,
fényes, kedves, sikerbe mehet.
Mostanában hiánycikk lett
a fény, a kedv és sikerélmény,
a ködlõ sötét közt, a jó-bemenet.
Egy tavasz-esély szelet ma velem ébredt,
gyõzhet a keresés, a stílus, a remény,
a késõtél verses délelõttjén.
Ráérzés, vagy jóérzés? Néha nem érdekes,
hogy e boldogságból, összegyûrt papír lesz.

Utak

Régen vágytam, aztán vártam,
most köztük élek és félek, hogy elkerülnek.
Túl sokáig álltam és kivártam,
itthagytak, kikerültek, hibáimmá lettek.
Megírtam, leírtam õket, pihenni kiszálltam,
társas magányt vettem álló magányban.
Azt vizsgáltam, honnan, hová mennek,
mibe kerülnek, ha vinnének, de mindegy,
hisz úgysem mehetek, az köt, ami lök,
vágyak és észérvek. És rossz tények az évek.
Megváltoztam korban és hiányban,
sandán odavágtam, helyettük repülnek,
s ha mennek is, már ülnek. Én meg
helybenjárok, képeket sóvárgok,
ami volt, nincs és megszült az ok.
Kikötött mozgásban toporgok a mában,
tehetetlen, majdnem lehetetlen idõben,
helyzetben, magunkba dermedten.
Indulni? Emlékben, s reményben.
Az esély is sötétbe nõ, külsõ, belsõ
kényszerben. Hogy el, ha tévedtem.
A sors soroz, véd, a változás váltani késztet,
ha jut rá még cél, fedezet és élet.
Most úgy van, mint régen, s aztán...?
Ahogy érkeztem, úgy mennék tovább,
idején és hosszán.

Vétlen véletlen

A vétlen véletlen vak virágzása,
szépcselekvés eltévedt hívása,
esti kifutású, semmi folytatása.
Sorsteljes csevely, üres kehely,
titok-felszakadás, múlt-köhögés,
bemesélt végletesség, elhitt végzetesség,
ellentéti vonzás, a szükség szikrája.
Durrogása utáni megkönnyülés,
vákuumos idegesség, a zár kattanása.
Vétlen érintések, elvétett véletlen,
megakadt lehetõség íze a szánkban.
Kétarcú kísértet, vágyaink feltámadása,
közösség, közösülés helyett, az emlék bája,
minden(v)evõnek, a másik hibája.
De, más is, dugható jóérzés, meleg kéz,
áruló rebbenés, a lelkek könnyfolyása.
Fáziskésés, hitetlenség, a vágyak pontatlansága,
egyszerû, egyszeri, a "Fatal" tréfája.
Megnyugvó visszarendezõdés, a gát megszokása,
simult mosoly, fedõ modor, nincs kiáltása.
Talán így jobb, de talán csak álca,
zavar, hiány, tartózkodás,
a király új ruhája.

Hogy még egyszer Párizsba menjek...

(Avagy az írást, vagy a kulcsot?)

Hogy még egyszer Párizsba menjek,
ahhoz szívesség kéne, vagy ellen(em)döntés,
megnyert-kegyelem-kenyér, az "eddig" elvetése,
vagy egy reggel, hogy szerencse ér.
Míg egyre közelibb a vágy-vontatta cél,
én távolabb megyek, mindenem fogy
majd az eséllyel és öregebb leszek.
27 idõdioptrián keresztül, ez még rémesebb.
Persze, hogy ismerem a régi utakat, de
épp, hogy koptatgattam, nyomom sem maradt,
s az a kirakat most már mást mutat.
Ahol elviseltek, néha tán szerettek,
Ott már õk sincsenek, más az arculat
és másnak fogom látni benne az arcomat.
Belül és fényképen, ahogy az Anyámat,
s ami szép megmaradt.
Õrzik e még, félszeg mosolyomat?
Ezek csak nyûgök és álkeservek, csalód(hat)ás
felöli félelmek, majd arra és nem oda megyek,
másként és másokért, másítva, de mimásért,
mint a legjobb útért, hogy boldog-bolond legyek.
Ott esténként értelmet nyer, vágy, emlék, hangulat,
írva élek és minden reggel, a fejem legyõzi a farkamat.
Más léptûek a percek, könnye(de)bbek a versek,
nem fáj úgy a hiány és máshogyan érzek.
Létteljességében vendég vagyok, változásai(m)ban kortalan,
mámorától gondtalan, s a másnapok is újra szépek.
Nem tartozom senki(hez)nek, csak az van, amit értek.
Fiatalabb az élet, és jobban tetszik, akárhová érek.
Mással, többet ad és futni hagy ott a végzet.
Míg ráismerek, felismernek ábrándok, túlzások,
általam csak szavak. Ezzel a "csak"-kal válthatnám
meg magam, de tõlem, már így marad.
Vég-kísérlet, megírt történet, kisírt kövek közt
papiros kísértet, a lényeg, meg ott(hon) maradt.
Bennem, ha nem lehetek benne és velem, ha nem leszek
veletek. Kell e, vagy kellek e? Utolsó olvasat.
Kiadom, vagy beadom, szabadon választott változat.

Így aztán nincs is...

Igazságot kergetünk,
igazolást keresünk,
irgalmatlant, törvényest,
ön és közveszélyest,
helyettünk, nekünk.
Jogot, belõlünk,
hogy kívül legyünk,
felétek érvényest.

Majd csak...

Majd csak összejön, ami nem tõlem függ,
kiegészül a sajátom és kielégül a családom,
így jövõnk biztosabb alapokra ül,
szelídül a "csakazértis".
Az élet vulgáris része majd beépül,
létem, lényem lényegével szervesül
és megtermi a kötelezõt is.
Néha emlékszem egy kölyökre,
ki azt hitte másként is sikerül
és fintorgott a hozzá öregre,
ki irányba szelídült.
Azóta a tavasz kifújt, a nyárból mindig
õsz lett, végül mind kihûlt.
Körbe forgott a rég megismert díszlet,
s ha már így lett, megtanult feladni,
írni, hogy ne keljen feledni,
az "amit" mellett a "hogyanra" gondolni,
hogy lebegjen még kicsit,
ha a halott rész elmerül.

Játék?

Ez nem az a játék,
hogy ráérnék és várnék,
vagy tenni, hogy lehessen lenni,
ez csak érték, s a megfelelõ mérték tõlem,
de több, mint mit magamtól megtennék.
Ez nem dönt csak jelöl, bár
nekem mindegy, melyik oldal felöl,
ha teli zsebbel állnék,
de üressel, üres lesz a szándék.
Tökölõdök így, az egyik félig tele,
a másikban a szükség keze, itt eszköz
a neve, s e híjákkal ezt tudom vele.
Ezért állok és társat várok,
hogy induljon a játék,
mögöttem az ok, elõttem a tét, a jólét,
bennem titkos, kistestû indokok,
fölöttem az árnyék,
fekete sóhaj a játékosért.
Elárulok, mert árulok,
verset (is) megélhetésért,
üzletet veszek, de mit tudják ezek,
mit kapnánk a leértékelésért.

Ha, csak

Ha, csak dühbõl,
ha, csak dacból,
ha, csak kényszerûségbõl is,
mégis az életünkért,
múltamért, jövõdért,
örömünkért, az értelméért,
bízom, hogy bírom,
írok, ahogy élek,
élek, ahogy írom.

Gond-viselés(e)?

   A gonddal az esélyek is nõnek. Testi-lelki kényszerûség esete. Kérdés, hogy
   milyenek, és az esélyes kihez lesz hûtlen, (mert unatkozik a léha céda,) magához,
   vagy hozzám? Én nem ragaszkodom hozzá, ha ott a többi, plusz az egyes szám
   vonatkozása és a hiányszülte elképzelés, hogy tekinthetõ e nõnek? Valami jó
   minden rosszban lehet, ha utána rögtön elmegy. Nevezhetnénk futó gondnak, bár
   a gondûzõ jobban tetszik. Úgy tûnik, összerázódnak a dolgok, nem mintha bármi
   végleg rendezõdne, de nem veszik el a lényeg és én sem. Érted? Nem mondasz ellent,
   miért ne? Ami szinte sosem jutott kicsiben, azt nagyobb adagokban kapnánk, (ha a
   viselõsök hagyják,) persze, nem elég nagyban ahhoz, hogy váltani tudnánk. A valami
   látszata, a semmi és a sok közt. És ugyanaz dönt. Ha szerencséd van felnõsz, amire
   bebizonyíthatnám. Több kell a többnek, veled, a kevesek is felezõdnek. Nem
   szemrehányás, csak sajnálkozás. Gond, de járulékos jóeséllyel. A sima tényközlés
   nem megy egyikünknek sem. Saját játékaim is közös sínre futnak, (gond(os) a
   váltóõr,) gyûjteni szükséges,(a szükségest,) szép önzéseim fejben maradnak. De
   a fojtástól nagyot durranhatnak... Remény az esélyben, vagy fordítva? Most, nem
   tudom le(fel)fordítani neked. Egy biztos, a tiéid lesznek. Remélem tanulság és nem
   örökség lesz. Mire megérted késõ, tekintsd inkább versnek. Majd nagy ruhát
   adok rájuk, hogy beleférje(k)n. A forma formális, az érzések váltakoznak, (nem
   az okok, az okozottak,) a tévedéstõl is feltámadnak. Megesett esélyek. Ez a része,
   kicsit rendben. Az észrevétlenséghez képest. Annál a felejtés is jobb. De viseled,
   vagy tagadod, megmarad a gond. Megoldod(ik, az ikes ige, mint a probléma
   könnyebbé v(t)étele,) és ha egyik sem és én sem, majd kimúlik velem. Ha csak
   kerülgeted se szégyelld, beleszülettél és csak hajlam, ne hidd örökletesnek. Még
   megérem hogy kikel, fejlõdik, sikert, szerencsét nemesít az önrészem benned.
   Most, az is elég lesz, ha õszi legyekké válnak a gondrészek. Amit kapunk ellenük
   (a viseléstõl, a viseléshez,) elég lesz a túl(jobb)éléshez. Túlleszünk rajta. Eleitõl
   egyrõl volt szó, ne szaporítsuk a bajt. A gúnya kissé viseltes, de belenõsz a jóba.
   Kacagj csak gyönyörûségem, (ha a dolga más is,) ez az apád gondja.

Egy negyvenes alternativája

Jól látni,
jól élni,
jó egészségben,
jót remélni,
szép idõben,
szépet tenni,
alkonyatkor,
hazamenni,
a mára gondolni,
gyereket gondozni,
bízni, hinni,
szeretni merni,
ésszel engedni,
szépen öregedni,
híven elszámolni,
alva meghalni,
mosolyt szülni,
emléket hagyni.

U. i.: Tenni, nem követelni,
hagyni, nem akarni,
várni és megbocsátni,
Még mindez hátra van.

Szerencsejáték

   Újrakezdted. Amik voltak, veledmennek. Lassít a lét, a szükség beért.
   A következõ tét, idõ és pénz. Már mindegy miként.
   Hiánya és vágya ront és indít. Egyébbünk válsága rájuk nyílik, vádol, kér,
   s legyint. Halálos páros. Még nem temet, csak öregít, lényegük a nincs. –
   Ennyiben szenvedtet, egyébként ízesíthet. Lényegít, ha nem cél, sem hit,
   s ha mégis és benyalok megint, majd megbánom utána. Túlélem rendszerint.
   Ez a vesztés vágya, kihívás a túlélés szenvedélybetegeinek, szakaszolt önvesztés,
   ezekért. Sorssal sózott adok-kapok, maradéka jelenkorom. Túl sok múlt már,
   ezt már nem adom, nem hagyom a jogát és lehetõségét annak, hogy lássam,
   mi(n)t veszítek. Mert, az az enyém és így, vagy úgy, de vele élek. S ha csak
   múlt idõben, s a jelenben égek, a jövõ a ma vesztõ játszmája, s ha akarom, beleférek.
   A többi is csak lesz, vagy volt, átélt, vagy halasztott játék, csak nyitás és esélyek.
   Idegen lettem ebben a világban, mert én nem mondom ki, ha szeretek, legföljebb
   leírom. (De körbe, sohasem.) Én még azt hiszem, a szeretetlenség is szóhalál,
   s egy bejött találkozás, (vagy talált pénz és szerencseáldás,) a feltámadás. Pedig
   csak rövidlátás. És alkalmazkodás. Csak megélni, nem kell kinyilatkoztatás.
   Anyám azt mondta, keress eszközi célt, élj jól, ha már a szívedben magad maradtál,
   és fogadd el a beinvitálást, ha a régiekbõl kisétáltál. (Kíváncsi lennék, mit tenne,
   ekkora felszíni forgalomban és mélységük hiánya miatti inflációmban?)
   Hát, ezért a hajnal aduja az idõ és pénz, ráaggatva esély és lehetõség. Ne érezd,
   hogy átvered magad, mert mindent elvesztesz, amit megszeretsz, ez szabály, bár
   amit megnyersz, megszerethet(sz). És újjáéleszthet. Hogy újra meg(fel)tedd.
   Mást remélj, ebben higgy, másként el se kezd, hidd, hogy úgyis a gyõztes vigasztalja
   a vesztest és enélkül az oda-vissza nélkül, a holnap olyan, mint a revanstalan,
   pirkadat nélküli reggel, megbánás nélkül az eskütétel, Mások végakaratnak hívják
   és %-ot fizetnek érte. Tessék, a jövõ(m) ellenértéke! Akármit is, úgyis drágán mérte.
   Régen, utólag keveselltem, ma, túl sokat várok elõre. Akkor mindent akartam, most,
   hogy maradjon reményre. Mindezek alá, hogy a való(tlan)ság érve védje, rosszkor
   kiterítve az élet(em) jobbik része. Másként (és ezért) kéne. Na jó, Mexikóban én sem
   nevelnék kaktuszt, itt meg, pénzt kérek tüskére.

Izgalom és kontúrrajzok

(Így, ne)

Elõtte, felkészülõben és néha ellenére.
Így van, ha az élet születõ fehérjébe
színeiddel firkálsz. Vigyázz,
ha erõltetett vagy, vagy vak-õszinte,
ez sem lesz és az sem nõ könyvbe,
nyári hóban vízjeleket vizsgálsz.
Az írás nemcsak próbálkozás, adottság,
stílus és kitartás, – a másolóknak talán, –
tehetséges keresés és feltalálás,
s ha nem, aktív várakozás.
Bírás és lemondás, önrobban(t)ás és
röpke béke, egyensúly idõdben, erõdben,
nemzés-szülés-nevelés és cserbenhagyás.
Új gyakorlatot! Ujjgyakorlatot inkább ne,
eldobhatod, hogy jön másik mellette,
de nyomot nyom a kudarc az esélybe.
Az izgalom múlik, lettél, ahogy tettél,
üres kontúrrajzok és tükröcskék helyette.
Kizsaroltad magad,
s a tisztulás, maggal lesz keverve.

40. év

Most már rémít is, ha egy új lány vár éjszakára:
mi van, ha szuszog és belerondít a vágyba?
Egyre kevésbé vonz, akinek szüksége van rám,
s gyakran eszembe jut a csóknál, nem
büdös-e a szám?
Negyven felé romlik a test memóriája,
még nagy részemnek mindig az ágy a vágya,
de már nem a kéj miatt spórolok
a harmadik numerára.
Megijeszt a testem formabontása,
s a szõrzet változása,
nem néz tükörbe a fénykép,
szükségem van a hiúságra.
Megszokottak a külsõ-belsõ sérülések,
de mélyebbre váj, mi fáj;
halasztom a jót, elcsábít a holnap,
de ilyen korban hülye, ki vár.
Sokaknak már emlék vagyok,
az ifjúságnak nincsen ára,
az igazán jó megmarad,
köpök a nosztalgiára.
Csak hivatásból álmodozok
kisebesedett a remény lába,
a szervezetem allergiás a fantáziámra.
Több év ellen több humor kell.
A pofátlan agy belecinizál
a szív-töki monarchiába.

2000. III. 15.

Felemás ünnep van,
gyáva tavaszban, harsány médiákban.
Könnyû beteg vagyok egy nehéz világban,
felvonuljak, vagy maradjak ágyban?
Hányszor alámtettek, hogy velük,
vagy ne ünnepeljek, tûnjek, ne tüntessek,
de engem ne szervezzenek.
Én a régi renitens, csak magam megyek,
s ha már nincs kivel, miért, az emlék szerelméért
magamban, magammal tüntetek.
Az én csodáim alá ne tüzeljenek.
Lehet, hogy jobb, mint akkor, vagy azóta bármikor,
de nem abban a koromban, nem ugyanaz a kor.
Tavasz lesz, ünnep van körülöttem, de én
nem ismerem fel, pedig onnan jöttem.

2000. XI. 1.

(Máris, rám is.)

Máris többen lesztek, mint kik körülvesznek,
rám is többen emlékeznek, mint kik elfelednek.

Lemenõben

Narancsos égnyomok szemed íriszében,
kék tüzek, vérzúgók, szép-éned tükrében.
Rádhagyta a búcsúzó nap, légy csodálatosabb,
földi-égi fényben égve, tovább lássalak.
Bár sötétben tested otthonosabb,
s játékainkat elutasítja a holnap,
szeretni hagy, aki majd belõled elhagy.
Rádborzongok minden alkony emlékében,
késve szerettem, haldokolva éltem.

Magamban

Rövidül az évek hossza,
sötétül a jel, meddig jutok?
Parancsolnak hónapok, s napok,
rosszul vágott történet vagyok.
Azt a reményt hite hagyta,
az temeti, ki megtagadta,
mielõtt itthagyott.
Magamban bíztam eleitõl fogva,
de Õ volt az ok.
Most magányos hideg vár,
s öregebb holnapok.

Eldõlt

Várjak, vagy tegyem?
Fogjam, vagy eresszem?
Amit kéne, amit kellett?
A keddet, vagy az életem?
A csend csenget bennem,
késõ, már elvesztettem.
Valaki mindent összeseprett,
lemosdatott és a jövõnek eltett.

Tavaszi váltó-takarítás

Takarítani (f)el! A fény beletenyerel
rejtett zugaimba, összeszenvedtem, odauntam,
tántorgok a tavasztól, a tavaszban.
A kikelet magot követel, hogy
semmi sem maradjon magában.
Közösülni fel! Váltó kapcsolat,
változó koromban.
De, jól mérlegelj! Rendezz a kirakatban,
ne mozgasd, amit már megszoktam.
Jó, jövõ kell, de attól olyan,
ami voltam.

Talán mégsem adom fel

Talán mégsem adom fel.
Dacból, ösztönbõl, folyamatosságból.
Anyám harcáért, ezért, s a tiédért.
Apám unokájáért, s tükrében magamért.
Lényegemért, reményemért, helyemért.
Talán mégsem adom fel a tört-én-tek-ért,
utolsó menedékem félelméért,
a szabad döntés esélyéért...
Hagyom, hogy okosabbat és gyávábbat tegyek,
célkitûzött álmom és idõ-függõ legyek,
idomuljak és befogadjanak a hajtott kerekek.
Befejezem, hogy rendesen elveszejthessen,
elveszíthessem és elveszítsenek.

Tények és esélyek

Felkészült vagyok és középkorú. Mire és kinek?
Hiába és szomorú. És miért az "és"?
Lehet és lehetek. Vén és sikeres.
De akkor, már minek? Álmaimban klassz legyek.
A valóság rossz-szagú, és válságok az ébredések.
Öreg leszek mire megszokom, hogy változtatni nem,
csak leírni tudom. Magamból veszek, ha javítom,
s nem élem, csak próbálkozom.

Április elseje

Halvány a tavasz ma. A szélszárnyú rászállt a sugarasra,
takarja, fojtja másnapos pufajkája, hentereg, betart, duzzog
a szemrehányásra. Hagyják, bolondünnep virradt a világra.
A szél lánya sárlik, vibrál az erdõ csupasz felajánlkozása,
a nyílást átütemezték, duzzad a talaj visszafojtott energiája.
A fény homályt nyom a palettára, ferdül, fütyül az alapozásra,
abbahagyja, a langyos segédnek fekszik az árnya.
A föld vak-szerelmes, éjbe érik a nap csábítása, röhög a hold,
a potya dugásra. Variál az él szél, haknizik a kék ég,
feldûl a feladat, vágyharmatos a szépség. A változás alszik,
az újulás késik, az április csalódott a családjában.
Unja a természet, legyint a morgásra, oldást kíván,
a házi kalamajkára. Mosásra vár a kedvünk, s a tegnap
ócska rongya, s ha elhidegült fia beletüsszent a forradalomba,
az idõ megvizsgálja, a megszokás helyre rakja.
Végülis tavasz van, csak balhé a borulása,
mert az esõ hullni készül, vágyik a szivárványra.

Durva egyensúly

A bölcs belátás? A becsület?
A hiúság doppingolása?
Mit tennék és mit tehetek?
Hogy ne verjek és ne veszítsek?

Gyõzelem-vesztés utáni kiábrándulás,
mint esõ után a köd. Minek jött?
Fontosabb a próbálkozás.
Jobb, ha magad, mintha veled,
a hátraarcnál a beindulás,
a félelemnél a vissza vágya
a szégyennél, az ütés megbán(t)ása.

Ha mégis kell, mert nélküle nem menne,
jól semmiképpen se, küzdj, vagy küzdd le.
Hol van az leírva, hogy a gyõztesnek kell
nyernie?

Tedd, amit tudsz. Férfiként.
De a gyereknek se kelljen szégyenkeznie.

Márciusi hó

A tavasszal együtt csúszik, ami a tavasszal jár.
Utoljára beint a tél, befagy a zár.
Késik a változás, a március a szobában áll.
A szülésbe még belehal egy-kétszer, a feltámadás
késõbbre jár. Elutazni késõ, berúgni kár.
Hetvenkét órát vesztett a nyár.

Az október klimaxa

Szemembe széllel kacsint,
hajladozik, riszál, bomol,
túl lenge, csupaszsága kilóg ruháiból,
öreg testén csábít, s taszít a rongy.
Huncutkodik, törleszkedik, simul az ölével,
a temetõ elõ(l)tt strichel, a vén kurva október.
Még amit tud, megszerez, akit lehet, levesz,
még egy utolsót dug, mielõtt nov(icia) lesz.
Mindent mutat, a fénnyel mulat,
smárol a felizgult színekkel,
a felbérelt holddal is kever,
csak mégegyet, még egyszer.
Incselkedik, susog a széllel,
ha halált lehel is, elõtte õ kell.
De a rideg strici röhög, nyugi muter,
rálegyint, s fitymálva a seggére ver.

Ihletre várva

Ki kéne várni,
de, addig készen állni...
Mennyivel jobb a szerelem,
míg kivárom és áll...
fekve tehetem.

Elõre-menet

Mindennap haladunk
egy kicsit jó irányba is.
Míg mozgásban vagyunk, jobban
lehetünk. Reményorientált szintézis.
Mást, menetközben nemigen tehetünk.
Ha állunk is élünk, csak amire várunk,
amiért megyünk, az adná az ízét, s a lökést,
ami vihet elõre, hátra, együtt is.
Ajánl(ás)at:
Tudsz vezetni drága? Ha nem mered,
add át a vezetõhelyet. Dehogy hagylak ki,
a féket jól kezeled.

Mossuk ki!

Ha szar az élet, mi is
szaro(sa)k leszünk, nemde?
Mindegy hogy mi tettük, vagy
azzá váltunk benne.

Ezt mondod az emlékezetnek?

Jim Morrison 37 volt...
Én meg (már) 47. Ezzel is elkéstem.
Hálaistennek.

Milyen?

Olyan, mint aki otthon is hálózsákkal takarózik.
Nem húzza be, de nem is teszi el...

Sikeres?

Útban a sikerhez, útban van a siker, az úthoz sikeresnek.

Kérõbe

Mi öltsön, kinek kell a kölcsön, hogy a kell-re költsön?

Csak sikerüljek

Lehessen valami jól,
tehessek valami jót,
magamból, magamra.
Kis dolgokkal kezdõdjön,
hisz kis dolgok ezek,
szépen, szépre fejlõdjenek,
a visszamaradt álmok
létre nõjenek.
Itt, csodák nincsenek,
meghaltak az elmúlt õszön.
Máskor, máshol, máshogy,
majd utolérnek.
Egy tavaszra születõben,
míg a jóban hempergõzöm,
boldog, elégedetlen.

Tévedés

Futottak a felhõk, a sár, s kurvája a fagy.
Tisztára fújta a szél, a világ életre fordult,
forradalmát érlelte a nap.
Köztük én könnyû voltam, az ágakat fogtam,
s az égre ordítottam boldogságomat,
tök-mindegy, hogyan.
Ki tudja, miért nem nyugodtam,
miért éreztem, hogy becsap,
csak henteregtem a túl gyors sodrásban,
nem enyém e zsendülés,
otthagynak állva, az áradásban.
Reggel a régi kép. A megcsalt, elhagyottaké.
Összegyûlnek az átkok, összedûlnek az álmok,
a rossz tévedés a folytatásról, fél vigasz,
bûzlök a téli pót-haláltól,
hétfõ hajnalban megállt a tavasz.

Nyomaid

Emléked lekezelt jegy.
XY szombat este fél 11-kor
elment, az életembõl.
Elszoktam a remegéstõl,
hogy az elrejtetthez érnek.
Szarul vagyok. –
Beethovent – Horovitz-cal hallgatok.
Nincs bennem megbánás, sem szeretet,
nem aláz meg a bánat,
csak értelmetlen düh és hiány.
Inkább éveken át basználak,
minthogy utánam nõj
te árnyék-állat!
Nem ruházlak fel fontossággal,
hazugsággal, álom-vággyal.
Ökörnyál vagy. Használtalak.
Döglött madár vagy,
égnek dobtad a lábad,
meredt szemedbe fagy az arcom,
emlékké karol a szárnyad.
Kóbor macska felfal,
a szemetes összeszed.
Nem lehet bennem nyomod,
kinõtt cipõ, nyálas tökmaghéj vagy,
te szegény, szegény
szerencsétlenje önmagadnak.
Lehettél volna szobor (is) mellettem,
te összeturkált agyag,
kifestett hóasszony,
önámításom Pygmalionja.
(A hiba biztosan marad.)

Reggel. (Politikával.)

Szü(r)k(e)ség és áramszünet,
minden ablak csendre zárva,
szél lökdösné a függönyöket,
esõ zuhanna a föld ólomnyomatára.
Május 2-án, viharközti furcsa csendben,
amikor az sem vigasztal,
hogy az esõ belepisált a politikába.
Bár ki van találva minden,
mit érsz a csúcstechnikával,
egy általános áramszünetben?
Vigyáznotok kell, ott a túl robbanékony
biztosíték, a fel sem derített embertestben.
Vigyáznotok kell!
Kik nem éheznek, de szarul élnek, unják
e lábáztató "far-rodalmat" a jövõ álmáért,
értetek, lényegében.
Ilyen csúnya reggel. Fel sem kéne kelni,
nem írni, nem éne(érté)kelni,
csak hagyni az észt, s a nyugalmat, hogy
ráöltse a nyelvét. (Pardon,) Hogy
kitöltse az élet légszomját,
a légüres szünetekben.

Ítélet

Magamból élek és mégis csalok,
rászorulásból becsapom az engem becsapókat,
lehet, hogy lopnék is és mindig is hazudtam.
Magunkért utószor, ha kell gyilkolok.
Miért is ne! Az én életem, s a ti szabályotok.
Kérni, elfogadni? Gyáva változatok.
Vessetek meg bátran,
(az) áldozat is (én) vagyok.
A(z) (túl)élõ áldozat!
Vannak fokozatok.
Sokan segítenének és sok segítség nincsen.
Sérülés és kényelmetlenség nélkül,
ez már nem megy könnyen.
Ennyi. Esély és várakozás sincs.
– Megtörténtek (pedig) nincsenek. –

Még minden elõttem van...

Még minden elõttem van:
Az összemenés és beolvadás,
az önutálat és cserbenhagyás,
a kiöregedés, s a megtagadás.
A házasság, a válás,
a reménytelenség, a tétfeladás,
a csak ön-kirázás, s a belenyugvás,
a pedofília, s az önámítás.
Az unalom dagálya, s a vágyapály,
az impotencia és az elbutulás,
a protézis, s a bûzös izzadás,
a vegetálás, s a szellemi vakság.
A rossz ürítés, s a megcsúnyulás,
a narkománia és érzékcsorbulás,
az önfüggõség és agyhasadás,
a fájdalmak megszokása, s az elárvulás,
a lesajnálás, s az elgyávulás.
Önmagam feladása, a gyereksírás,
az élve elfelejtés, a koldulás,
az alkoholizmus, a rák, a kopaszodás,
az anyagi végelgyengülés, s az öngyilkolás,
s az, hogy le sem írom már...

Nincs szükség a harangszóra

Árnyékod az elmúlásod.
Születésed óta jelzett,
veled nõ(tt) a halálod.
Világod végül megve(r)t
a végzet kilóra megvett,
nincs szükség a harangszóra.
Most éled a megõrizhetetlent,
köztük túlélsz,
keresed és magad(hoz)ba nyúlsz.
A verset is megírod,
idõd e két lényeg közt fogy,
s már azt is tudod, hol lesz az
a pont.
Mért kéne félnem mond?
A halálom csak az enyém, egyedül
és százezrek között.
Nem kell papír, sem kõ,
se mérleg, sem óra,
nincs szükség a harangszóra.

Értelmes áldozat(om)?

Ennyi ál(m)om hol rakódhat
le rajtam?
Ettõl öregszem, vagy
ettõl híztam meg?
Tornázom, futok
és figyelek,
kopik-e a múltam?
Segít-e a magány,
vagy továbbrontom magam?
Nehéz mûtag a toll,
vagy bicsaklik az ujjam?
Lassúbb a cselekvés,
több voltam,
gondolatban. –
Kilát(sz)ok az arcom mögül,
vagy eltakartam?
Az idõ ráncol össze,
vagy kifáradtam?
Mulasztás, várakozás,
lustaság, vagy erõgyûjtés,
amit felhalmoztam,
és mennyivel jobb nekem,
hogy i(tt)gy összehordtam?
Egyoldal(ú)as az estém
és az agyam lakatlan.
Kiheverem, vagy letagadjam?
Már minden hibámat felravataloztam,
alkottam, vagy próbálkoztam?
(Most)én fontolgassam?!

Megkérdeznélek...

Láttatható-e élesen a lélek,
a stigmák (ide)valóak-e?
(Még) kényszer neked a kéj,
vagy átsegítettek az évek?
Nyugszik e kezeden a fény?
Rádméri súlyát döntés-tévedésed?
Érzed(-e) a kölcsönös megbékélést?
Határ így az élet. A része. –
Ha jutnak rá szavak,
csodái lesznek holnapodnak
(és) meddig még?
A tények kitakarnak
a leplek tegnapjaid voltak,
de mennyire a múltad,
a sokszor kimosottak?
Érts, látass és magyarázz!
Közöttü(n)k vagy,
(s) ha ebbõl kij(f)utsz,
egyedül. –
Kinek szólsz aztán
visszakéredzkedve?
Miattuk. Magad miatt.
Szócsõ vagy.
Fenyõnek születtél,
s a 32-dik fognak.
Sajnáld csak, ha
ez a vágyad,
de legalább értsd!
Merj, mérj és meríts.
Nem dönt(õ), hogy szabad. –
Jó még a tested, épít az agyad,
állj fel. Állj!
Töltõdj a nappal,
ha kizsaroltalak,
vagy lökj félre bátran,
ezek, csak szavak.

Valami baj van

Valami baj van.
Megszürkülök halkan.
Túl sok minden véglegessé válhat,
afelé tartok, ami elõl bújtam.
Sosem volt másom a nõk
szerelmén kívül(-belül),
most koldulok, –
ifjúságom kiraboltam.
Estére testem-lelkem unja
megkívánt magányát,
csak reggel, a munka vágya váltja
a változás ruháját.
Lassan kopok (szép) fényemre várva,
kapaszkodok e skizofrén magányba.
Szükség és remény köt-lök árva(házas)ságra.
Eddig menekültem, most semmi esélyem
a (jó) választásra.
Azt hiszitek (az) üzlet az élet. (?)
Ajánlatot teszek (e) helyváltozásos,
társas magányra.
Rossz-részem azt hiszi, elég,
ha szavakban kihányja.
Van ez. Vagy szavak, (v)ála(sz)rcok nélkül,
a késleltetett halál bizonyossága.

Nosztalgia

Szeretném,
ha eszembe jutnál kedvesem.
Vagyis másnak, ó de már hánynak
kedvese, kedveseim eleje,
eszmélésem türelmese.
Mond, azóta sosem vártál,
sírva sem átkoztál?
Ki, hányszor találtál?
Szeretnék emlékezni rád.
Megemlékezni, újraélni csodád.
Ajkad íve, tested lendülete,
öled íze felötlik talán,
de arcod, s a vezetékneved ...
S te, mit mondanál?
Szeretnék találkozni veled,
s merem, mert lehetetlen.
Egymásra sem ismernénk,
s magunkra se mostmár.
De ott voltam, s te velem voltál,
együtt, együttünkben
és benned is, remélem...
Te, belém változtál.
Úgy riadok ránk, mint
egy fájdító, mély futamra
és elferdül a szám.
Ez nem remény, egy élmény
a széllel nász,
s ha összefúj is a szél,
eláll.
Marad az emlékek pillanat-futása,
s nosztalgiás szívzúgás helyett,
jó, ha egy verset találsz.

Charley-nak

Eggyel ûzöm és ez ûzötté tesz,
ahelyett, hogy ûzném, mint nemrég,
forró kiscsajok, édes-friss seggét.
Vagy élvezném, ahogy egy érett "né"
csodát tesz, a barátnõje mellé is bevesz,
vagy csak az izgalmáért...
Ez az egyérintõ betesz.
Önkínzó diéta, s nem vagyok beteg.
Megvagyok itthon a "mamával",
de a szeretkezés monogámiával,
olyan mint a spagetti, teával.
A kor, kór, de az mások tele,
tavasz, vagy nyár, vernénk bele!
Lényeges volt, fontos marad,
ha kell és megy még,
ne válaszd szét a farkad, s magad,
játszd jól, a jutó kötelesség,
s a tiltott kéj meccsét.
Az egész skálát újra szeretném...
Ölek, s gyõzelmek mindig más ízét,
legyen csak nemiség, futó szél,
vérbõ bevetés, inni is kell még!
A fojtás felrobbanhat,
s ha a váltó-vágy fellobban,
a hü(lye)ség kevés.
A jövõkép kész:
Az én szexualitásommal nem lesz baj,
mert idõvel és váltott lovakkal,
a hátsó vágyak és a valóság
harmóniába szállnak,
s nyögök, mint egy állat...

Légy-ölõ

Legyet ölök õsszel,
pénzt várok, attól, ki gyûjti,
álmodok az elismeréssel,
s munkámat senki sem kéri.
Idõm, s esélyem így fogy el,
s leszar, ki a többit éli.
Elkeverek, felkavarok,
öregedõ faszi vagyok,
legyet ölök, s beledöglök,
hogy legyek örök,
egy jó élet fölött.
Rejtelmeim kitakarom,
álmaim a mélybõl lopom.
Barátkozom az elmúlatóval,
mint végsõ kibúvóval.
Rég sejtem, elfutni lehet,
megmenekülni nem.
Érõ gondolataim felélem
és leplezem a dísszel,
úgy vagyok, mint papíron a vízjel.
Még õsszel sem mindig megy,
s ha eltévesztem, élem.
Megvetem az ábrándozót,
ha én, nem én,
a realitást elzavarom,
tervezgetek éjjel,
s hajnalban kialszom.
Légy! Beszélek a léggyel,
s elszállok, ha hagyom.
A napok ellenemre mennek,
nyomaik ellepnek,
mint elnapolt napimádó,
sárgán tiltakozom,
de megúsztam a reggelt,
a formámat hozom.
Ki se segíthetnél,
csak, kiknek tartozom.
Bizonytalan háttér,
háttér nyugalom.
ki a kezemet fogja,
lassan agyonnyomom.
Tán, nem olyan sötét a helyzet,
ásítok, kikapcsolom,
nem szeretem a filmet,
ha a mesét, nem én írom.
Bujkálok és vigasztalódom,
a befejezõ, nagy kalanddal,
nincs is rá módom,
s baj lenne a nyersanyaggal.
Egyedül játszom, míg
már nem lehet kiszállni,
s tettembõl a jövõt kell kivárni.
Verset gyötrök és azt érzem,
több az eszem, mint a pénzem.
Megleplek egy õszi õszintével:
Jobb több pénzzel, mint
több ésszel,
a különbséget vállalom.
Legalább ezt az egyet –
a mínuszt nem számolom.
Spóroltam a reménnyel,
magamra hagyom.
Közel lehet a vég,
ha még, nem akarom.

Majd, õsszel ötven felé...

Hûvösebb az élet, fakóbbak a hajnalok,
tehát, tovább alszom.
Kevesebb történik, de lehet, hogy rossz,
s nagyon, ha hagyom.
Ha nem, átalhatom,
Megoldani? Gazdag álom.
Allergiás vagyok a fél világra,
a másik fele másoké,
alszunk, vagy utazunk?
Szavazzunk a változásra.
Csak nem lök visszafelé?
Összegyûlt már elég indok,
pénzfélelmek, létnevetségek,
menjek, vagy maradjak?
Útközben, félúton.
Aludjak, vagy álmodozzak?
Tûnjek, vagy szaporodjak?
El, vagy fel?
A lét csodája, vagy látványa?
Megélni, vagy megnézni?
Túlozzak, vagy vállat vonjak?
Nagy ügy, a ködöt se libbentené.
Jó kérdések. Õsszel, ötven felé.
Vége a világnak? Csak a jobbik változatának.
Próbálkozásra nincs idõ, nincs erõ,
a holnap marad mának.

A vég kezdete

Párnapos kedveseket temettem,
s lehetõséget, esélyt, reményt.
Életteret vesztettem,
kiskutyákat, a telkem,
s a családos otthon hitét.
Ezeket ebbe, azt záloghitelbe,
s magam is lapátra tettem.
Rossz ómen, s most csak ez világít,
út a nincstelenbe.
Valahol megállunk. A rosszban is
rosszabb lesz, a vég kezdete.
Negyvenötnél léptem bele.
Még menni kell, élek,
bár égnek a végek, s öl
negyvenöt év nyitott sebe,
nem haltam vele.
Jut véghaladék, s maradék, ha kérem,
veszélyes élet, szeszélyes szerencse,
holt hit, holtak szeretete.
Ki engem keres, nincs mit keresnie.
Azért nevetséges, minden lehetséges
belém lett temetve.

Csak a jót érdemes...

Csak a jót érdemes keresni, szerezni, tenni,
a rossz úgyis megtalál,
érezhesd, ha elveszíted,
mert ez lesz. (És halál.)
Vagy, ami a tiéd, az veszít el téged.
S a fájdalmat így kétszer érzed.
Az alulnézet hamis tanár.
Jó, csak azt érdemes, de mit kell?
A jó esetleges, a szükség nevel.
Mégis jól, jóra kell élned, törekedned,
még ha ez nem is etika,
és nem sikerülhet még ma,
csak a hiú minõség parancsa.
Mindig felemelõ, a lemenõ halandzsa.
Jólesõbb (az esés a lényeg,) annak a búcsúja,
aki megtette, ami tõle tellett,
s máson múlott, hogy ami lehetett
volna, nem lett, akárhogy,
akármiért hagyta abba.
Az is tette, aki kioktatta.
S ha nem, az elhagyót otthagyta,
az orálissá nõtt morális szarban,
reményt kapkodva.

Novemberi depresszió

Szembe szél, nedves hideg,
a fázó ház fájón nyisszog,
nappali félhomály, hullott legyek,
a nyálkás november a
tél seggéhez kullog.
Gyötrelmesen halnak az órák,
nap nélküli alkonyok, amikor
bárkire is várnánk.
A tehetetlen öregedés íze,
a holnap betegsége, a jelen ébredése.
Az idegesség ijedt álma,
az õsz hirtelen bukása,
a tegnapi rossz megszokása.
A sötét ablakban, sötét szemek,
utálkozva érzem a telet.
A vesztes csatatéren a temetetlen
természet, hûvös, sötét, rosszszagú élet,
nem is védekeznék, ha megtennétek...
A köd-füstös elmúlásban,
csak monoton fázás van.
Velük, vagy veletek?
Legyek, vagy ne legyek?
Magamon kívül nem is lehet.
Az esõtõl hígul a vérem...
Most jövök, vagy megyek?

Sírvers

Írjanak csak vég-verset a vének,
szenvedjenek a lélek-zenészek,
fessék feketére hajnaluk a festõk,
formázzák sívó homokból, sírva a jövendõt.
Viszkessen a hiánytól a szégyen,
legyen bármilyen "észet" a mû, csak égjen.
Aztán játsszák dögre, cenzúrázzák, húzzák,
butítsák, rontsák, s ha kiadják, zúzzák!
Elérik; nem érzik, nem értik, nem látják,
nem kérik, örömét nem várják, nem nézik,
félre sem olvassák, kinövik, megutálják.
Srácaink félve piszkálják felbomlott hulláját,
fényt büfög, igazat bomlik, a boldogság megromlik,
mit ma még sirathatsz, holnap elátkozol.
S a jól szervezett-kifordult átfordul,
elfordulsz, megdicséri hányingered a kor.
U. i.: csak legyen aki rámköpi, mégsem!
Változtat, ha azt mondom, éljen!?

Kezelni

A jót, jobbal,
a rosszat, ballal.
A kórt, korral,
a szót, szóval...
A jelent, jövõvel,
a szépet, idõvel.
A hiányt, talánnyal,
a kifogyást, családdal.
A csavargást, magánnyal,
magad, az álmával.
A holnapot, a mával,
a halált, halálával.
A csõdöt, próbálkozással,
az öregedést fiatalsággal.
A tükröket iróniával,
e trükköket, elolvasással.

A vágy nem öregszik

Bizony, öreg, nyugodj, vagy nõsülj meg.
Mindig rosszabb nõk jönnek és egyre kevesebb.
Vagy ne tedd, hidd kivétel leszel,
bár legföljebb kivételesen öreg.
Még úton vagy. Bárki jöhet,
mindent érdemelsz, csak te is kellesz?
Játssz, hogy irigyeljenek, de õszintén.
Ne úgy, hogy kiröhögjenek.

Kötelezõ gyakorlat

Egy teljes kör, csak képzeletben teljesség, ha
hiányzik belõle a tudatos akarat és tévedése,
a döntés. Hibázik az eleje, s a vége: a születés még
más játéka, s a meccs után, sötétben sül a halál,
névreszólón feltálalva. Mondjuk, sietteted,
véresen is eheted, de a sietség rajta lesz a számlán.
Végülis? Más fizeti. Helyetted, e pályán.

Lámpagyújtás az alkonyatban

Összecsapnak a közeli és távoli fények,
a lámpa sárgája, az ég haldokló kékje,
a próza és az egészséges romantika,
hogy a múlót elkaphassam.
A "Szerkesztõ" mulat rajtam, ki
a kristályokban alszik, a virágokkal ébred,
az oroszlánnal mozdul, az emberekkel játszik,
s túlél a pillanatban.
A szépség vágya rajtolt és az alkonyfényben írás
át sem gondolt nehézsége. Ez indított ma harcot.
A gyõzelem egyértelmû, az eredmény lett.
Természetesen, a természetest hagyni kellett volna,
de dühít a szerkesztõ, (legalábbis a szerkesztése),
meg, ilyen a természetem, így rontunk el
a jövõmön kívül mindent. Szenteltessék meg
a neve, mi még elõttem van.
Elérhessem és létezzen hogyan.
Jó szerepem legyen és élvezzem a végét.
Valahogy úgy, hogy a gyümölcsfa
megehesse a gyümölcsét.

Magamban

Rövidül az évek hossza,
sötétül a jel, meddig jutok?
Parancsolnak hónapok, s napok,
rosszul vágott történet vagyok.
Azt a reményt hite hagyta,
az temeti el, ki megtagadta,
mielõtt itthagyott.
Magamban bíztam eleitõl fogva,
de õ volt az ok.
Most magányos hideg vár,
s öregebb holnapok.

Káromlás

Nincs ott semmi! És nem is lesz!
De legalább nem kell aggódni
miatta.
Akaratlanul nem lehet akarni.
De veszteni, azt lehet.
Õt, s a lelkünket. Persze,
már nem tartjuk semmire.
Mire is menne nélkülünk
félelme és ígérete?
Õ talán hinne? Bennünk?
Benne ? Az istenit!
Nekem leginkább, közösülésre
felszólítást jelent. Már és itt.
Semmi esélyünk.
Nélkülem nincs. Értelme. Se.

A rend(szer) és a forradalmár

Besorolások, szintek, kategóriák,
öncsalások, mérges allegóriák,
hatalmi csapdák, véres egyenruhák.
A vadat uszítani, a félénket csalogatni,
az okosnak parancsolni, a butát betanítani.
Lehet ámítás, lehet törvény, fõnöknek való
elismervény: Létezni hagyni, de uralkodni.
Vagy ellenére, érte, belehalni.
Mondhatsz bármit, én rá szavazok,
már kiismertem és lõni tudok.
Tudom ki, miért fog beszorítani
és ismerem a sarkot.
Terhünk két oldala, de körbezár,
kitenyésztett fajták, – hatalom, vagy halál.
A tömeg tartja, középen áll.
Az oroszlán vadászik, pihen a sakál.
Õk élvezik, megszülik a harcot,
a költõ gúnyolódik, a többi másokra vár.

Fertõzések

Szipogok, sírok, fulladok,
magamból folyok magamra.
Tüsszögõs õsz. A környezõ
szépség szeretkezik,
bosszant kéjük hímpora.
Megunt szeretõm zsebkendõt dob
az ölembe, s már,
csak pollenallergia.

Állapot-jelentés

Néhanapján kurva élet,
mostanában, kurva, kis életbe.
(Sajnos, -ben.)
A kutyám lesz apa helyettem,
a partnerem – másra gondol –,
értem, hogy hova értem,
minden túl régen volt.

Hogy-érzetek

1.

Kevéssel, a kevésnél is kevesebb(el)en,
kevésként (le)keveselve e keveset – élegetek.

2.

Csak rövid legyen és helyrehozzon.
Ne erõltesse(n)m, szenvedtessen,
épp, hogy segítsen a felületrõl, a felületen.
Az csak jó, ha egészen más,
csupa rész ez az írás, majd
ha segített, eldöntöm, valami,
vagy új-gyakorlás.
Élni szeretek és írni.
Az egyik pénz nélkül nem megy,
a másik egyik nélkül sem megy.
Utak és formák az összekarcolt égen.
Mint varjak a temetésen,
oda (ide)illõ szavak; Sötét, magány,
bizonytalan, haldoklás, megbocsájthatatlan.
U. i.: Számla, szükség, õsz(ülés),
változatlan = Külsõ, belsõ összhangzattan.

3.

Jót a jobból, jó a rosszban.
Célom és örömem.
Csak eljut hozzám a(z) (szerencse) isteni kegyelem,
vagy kiverekszem. De, ha nincs segítség,
ne számítsatok rá(m).
Éhes farkas rabolni indul.

4.

Az üresség tömörít
a semmihez képest.
A félelem rövid(ít) út a kiteljesedéshez.
A szokás néha másként érez,
ó, a vers ritka köze az észhez.

5.

Kikericsek és csipcsiricsek.
Rövidéletû értelm(ezés)ei életemnek.
Kitöltik a (sötét, néma) ûrt és
nem látszom (m)e(s)ztelennek.
Poklunkban a hülyének jobb helye van,
mint az érte(tlen)lmesnek.
Adott a cél, s nem tûnik nehéznek.
Éveim beérnek.
Kergetnek, vagy termést hozok?
Hü(sí)lyítõ esély, vagy újabb jelmezbálos poklok?
Ezért vagyok?
Ilyen ...telen?

6.

Ahogy vesszük.
Túl sokat járok temetõbe, temetésre.
Ma, Géza Anyjáéra, nemrég szegény nénikémére.
Nem (mind) ismertek fel,
s nem találtam a nyughelyed, Nagyi,
lehet, hogy nincs is már.
Elfintorította a napfényt elõttem a rakás...
életszerû, (hipp-hopp feltakarítottam) megszokás.
Lassan (el)dõl jövõm sors-jelzõje (nem a jó irány)
rövidke jövõbe, bár talán... Ahogy vesszük.
Míg itt, a tavasz alján, remény, s álom párzik,
(ki)költõként rikoltok a napok szemétdombján.
Fátumnak gyenge, esélynek (is) halvány.

7.

Sok(szög)létû lét, hû de (f)élet,
ilyen mélyrõl, micsoda esé(seké)lyek.
Légy hû a miérthez.
(T)ûz és ítélet. – Itt élek
és így. Csak én, s a miértek.

8.

A teli has átka és (s)írás utáni vágy
kitölti az idõmet. Fél óra.
Mindenhez sok és túl kevés bármihez.
Már a remény is átvág.
Savanyúság kellett volna.
Nincs kedvem az egészhez.
Maradékok íze, (ét)vágyak holta
Elég enn(y)i a feledéshez (?)

9.

Undor és félelem.
A félelem undora és az undor félelme
taszít és összetart, pedig
nem jellemeznek.
Idegenek tõlem,
hanyatló sz(j)ellemem imperialistái.
Remélem, hamar rájönnek,
nem vagyok lényeges nekik.

10.

Néha írok, ami(t) tetszik.
Igazat, ha te(ttet)hetem
és jót, ha összejön.
De mikor írtam szépet, szépen?
Nem is emlékszem.
Van értelme(m)?

11.

Jó kedvvel rosszról írni, rosszul,
rossz szokás, rosszat jelent.
Mint a lesben álló nagy vízen
gyermekkori hajókázás.

12.

No(u)vellista vagyok.
Költõnek öreg(edõ),
írónak (túl) fiatal.

13.

Nyugodt vagyok,
nyárelõi lelki-testi tespedésben,
pedig gyûlik fölöttem a gond, a bánat,
mint a rámzuhanó éj.
Várok közönyösen,
nappal pihenõ, éji vadállat.

14.

Fészkébõl a fiókát,
akváriumból a halat,
ketrecébõl a vadat,
ha kivetted,
te leszel, magad,
s megszenveded,
hogy mindent a helyére rakj.

15.

Az ökörszem ökör akar lenni,
a búskomor boldog,
a rab bíráskodni,
én meg hinni, hogy lesznek dolgok,
amiket érdemes akarni.
Á, csak félig gondoltam át,
olyan ez, mint képzeletben nyalni,
vagy ujjé! Örülni, hogy megtörtént,
bármi légyen is. Ez-az.

16.

Eladom a rácsaimat és az odú (m)elegét,
az otthont és meg sem (s)írt csalódiámat,
hajlok rá, hogy elfogadjam a sorsom,
vagy a még-reményt, a fényt,
mely fekvõ testemhez ért,
s csak, hogy éljek, csiklandozza az orrom.
Ezért folyik tovább minden, kívül, s bennem,
terveimben és tõlem független,
mert élek, mégha nem is mindig ért(z)em.

17.

Írjak?
Jót, rosszat
jól, rosszul?
Várjak?
(Míg) a rossz megjavul,
s jóból lesznek (a) rosszak?
Higgyek?
(Hogy) rosszból jól élek majd,
korcsaikból új jót írok?
A jón, rosszon túl magamnak?
Vágyjak?
(Rá), hogy elérjem, éljem és teremtsem?
Reméljek?
Hogy túlélem, túléljen...

18.

Hiúság, más(napos)ság, hiányérzet,
a bánat is eszköz,
ez is költészet.

Vigaszágon

A régi hang rekedtebb,
a szemek körül ráncosabb,
alul, biztos szûkebb,
a szeretett törõdött, a stílus kapkodóbb,
a test öregebb lett.
Kell, vagy mégsem? Most? És sokkal
ígyebb, míg majd kinek kéne?
Rávágod, miért ne? Ha még szeret,
s egy kis jobb is beleférne...
De kérjen meg Õ, az ébresztés Õt kísértse.
Nincs jobb. Nem is nagyon volt, utóbb,
bár Õ se volt. Mindegy. Mellette, vagy
helyette, ha a vérzúgás újra melléd tette,
tedd! Összefértek. Neked magadat kéne,
Neki valaki kell, hogy szeresse.
Játszd a játékát, míg neked jó,
ha nyerne. Két legyõzöttbõl,
a vesztesek meccse.
Szerelem? Élettárs? Barátságos szeretkezés,
s még jó, ha helyette. Egymásnak
feszülünk. Bármi volt, bármi lehet,
örökölt remények, átlagos csodák,
testi-lelki egyszeregy...

Csak a befejezetlen

Ami sokáig tart, annak
a nagyrésze rossz.
A rövid, mindenben az.
A közepes dolgok meg...
Ez sem ok.
Az újrakezdéshez.

Régen

Régen szavaltam részegen
Villont, Verlaine-t, s magam.
Régen mentem vissza. Ahonnan
eljutottam. Régen nem futottam,
csajoztam, csókoltam.
Fáradtan, kiborultam.
Igen, értem. Régen. Más voltam.
Éltem és szavaltam.
Most, írom, s próbálom. Magamban.

Búcsútánc

Vénasszonyok, özvegyek, árvák, magányoskák, õk a fáradt sárgák.
Megunt társak, végváltak, esélytelen ejtettek, a kopott zöldek.
Anyák, testvérek, felejtett szerelmek, a hiány barnák.
Öngyilkolók, életuntak, lejártak, múlt-álmosak, a bús terrakották.
Betegek, leépültek, törõdött öregek, a fájós vörösek,
s ti többiek mind, kik a véghez értek, kiknek a szín is csak egyre megy,
asszonyok, nõk, szentek, nõstények, ha lesz rá idõ(m)nk,
mindenkit felkérek. Halni vágyón, holtak napján, az elmúlásra érzek.
Õsz osztotta szerepek, hullni szálló levelek, készülõ emlékek.
Illõ végkifejlett, õszült részletek, túlöltözött kedvesek.
Utolsó tánc a bálon, visz a szél, táncol minden párom,
körtánc a búcsútáncom. Valaha szépek, könnyû (v)ég veletek.

Esés az esélybe

Ki tudja még, s miért, ha nem,
s ha igen, s ha sem, hanem majd?
Küzdj és akard, vagy szard le,
semmi jelentõsége.
Te vagy átka és szerencséje
önmagadnak. A sorrend esetleges.
Esetleg jó(l) lehetsz, de a ziccert
mindig üsd le, míg meghallgatnak,
így, csak válaszolnak.
Nyom nélkül ne tûnj el. Csapd le!
És csapd be, kit legyõzni nem akarsz,
légy a vesztés ellensége.
Csak fel a fejjel, s ha mégis belehalsz,
így is meg vagy mentve.
A halállal szemben, csak élni érdemes
és írni, ha van végleges.
Miért, hogyan? Ne add fel, legyen értelme.
A feladott labdát, mások majd rádcsapják,
esel az esélybe.

Idebent, az odakintben

Végigvártam az esõs hétfõt,
és élek még, mikor a vége eljött,
pedig hétfõn, a fû se nõ.
Jó hírt vártam, bibap-ot ittam whiskyvel,
az "Úton"-t olvastam néha,
összeillett minden, boldog voltam,
pedig nem volt pénz, se nõ,
becsapni az idõt. Valójában megakadtam.
Vártam és vágytam, de tudtam, korán van még.
Ha belecsömörlöm is keddek jönnek,
kedvem nõhet és csillan a jövõm.
A remény belenõhet a sorsba,
megváltozik a még ma,
hittel a hitel elérhetõbb.
Az talán segít, ha itatom,
s nem vizslatom a hitet, addig is.
A hangulatom átizzadt ing,
és másra várok, másként megint.
Újjászületõ fény az utakon,
hajnal-váró árnyék odakint.

Ma, fényes az árnyékom

Ma, fényes az árnyékom, a napfény megszépítette.
Vérem nyugtatja, arcom színesíti, fagyom kiengedte.
Melegség tölt el, a tartásom sem a régi, téli,
az égi ígérettõl, a reménymag kikel.
Napos a nap. Épül az árnyékom. Jó ez a mai,
a halálomba nézni és visszatérni. Az árnyék-úton.
Igazad van. Csak élni, s nem beszélni róla, vagy mégis,
másnap megbeszélni, ha napnyugtával a halállal álmodom.

Hitelre várva

Még bújik az eredmény,
nem múlik az idegek izgalma.
Hullik a kék virág, szemét lett a szépség,
koszolja a folytatás alapját, nõ a reménység.
Kénytelen kéretkezõdés, kevés a kevesektõl,
a pénz méhei gyûjtik szégyenem hímporát,
ha alul vagy, a rendszer alulról szippantja át.
Siker lesz e, kegyes lehetõség,
milyen életben, milyen élhetõség?
Nyugalma-e, vagy forradalma?
Eltart e végig a hazám, vagy temet a világ?
És ez dönti el. Pénz és hitelezhetõség.
Kifordult a világ. És te belementél.

Elutasítás-váltás után

Már nem, s még nem.
Köztük én nem.
Addig fél nem, míg más sem.
Értem. Ettõl féltem.
Így kell élnem, itt és ingyen.
Miénk az érdem,
idegen lényegülésben,
így gumi-reményben,
húzom és fel se mértem.

Lefogyottan

Majd felfújod az aurámat,
csak egy kis aurum kéne...
Hogy kitaláljak a sablonból és
az utunkra álljak. – Aha.
Veled, nincs kivel és nincs hogyan.
Ami jut, untat, lehúz és elaltat.
Bár a végzet is érzet, ha a végzet éltet,
élvezd a véget. Engem lépni hagyj.
Miattam nem kell, hogy megöld,
ha már kitaláltad, tartsd magad.
Szedd szét darabokra, ha kérdõjel is,
a helyére rakd.
Vagy aludj egy jót, s a(k)mi marad,
az marad.
Az idõ is mozgás. Majd valaki dönt.
Aki ment, aki jön.
Köszönj és köszönd.

Nekrológ

Hiány hívta a halálba.
Néhány kutya és macska volt barátja.
Semmije bankoké és nõké.
A szerencsét magában találta.
Múltja mindenkié, jövõjét ajánlja.
Nem volt semmi sem az övé...
De egész jól használta.

Alku a széllel

Nagy terveim, a majdnem valóságok,
szép csajok, híres hódítások,
félvalósult álmok, zárójeles ámítások,
legszebb éve(i)m és szépreményem...
Szél hozta és szél vitte el.
Huzatos végem kezdetét mérem,
lassan elhiszem, mindenrõl elkéstem,
amit (eddig) meg nem tettem.
Szerencsére gyorsan élek-égek és
magamnak már régen nem hiszek,
alkuszom a széllel.
A szél is alhat néha, még köztetek hagyott.
Össze- és szétfújhat, s ha jó szelekre vágynék,
boldog kikötõ és szélárnyék is vár még.

Erdõm

Pár napi fényt még sikerült lopnia,
a nyírfák, mint aranyszikrák...
Az erdõ barnafoltos, vörös-zöld ruha.
Az õsz még kacsint, cicomáz,
még csábít, hogy jegével csaljon
és délutáni sötétjébe fúljon,
a legutolsó nász.

Részeg a tavasz

A macskák nyínak,
a kutyák megõrülnek,
nászi vérüket hintik,
mocskos felhõk szakállukat vesztik.
A félhalott föld, s a fagyláncos
fák sírnak, könny-erükbe színeit
próbálja az ég, csapjai kinyílnak,
bár február vége van még.
Az erõsek hangján dörmög a tél;
Meghülyíti õket a vén strici szél.
Elsietik, mint kamasz a végét,
pedig csak szeretnék, mint élnék
feléjük se néz az,
csak részeg a tavasz.

Variációk az esti fényre

(Esõ-nap esetén)

   Az irigy sárgája kifakulva, tavalyi tavasz zöldje, (az est receptje,) szén barnája, felhõ kékje, leporolt
   pasztellok az alkony vásznán, otthonosan, közelin hozzám. Kedvenc színeim esõ után. De nem annyira,
   hogy mégsem látnám. Izgalmak szerda délután. –
   Balról nõ a köd, a mezõ völgyén babrál. Mint rossz álom teríti be, s miként az éj, jön az esõ. Dolga van.
   Mocskos álmaink kell fürösztenie. Tisztán éljenek benne, legyen jó felednie. Hogy mit felejtene az esõ?
   A szivárványt. Éji fény sátrát veri fel az alkony az égre. Felszedte sátorfáját a nap, (vándorünnep,) alszik
   és lelkében él már a tér. Nézem az õsi tragi-komédiát és egy ásítást (illõn,) elnyom a taps. Jó elõadás volt,
   mégegypár ismétlést megér.
   A nap véres lepénye kicsúszik az égbõl, sötét bokrából, születni kész az éj. Halványodik a szüntelen forgás,
   élet a halálból, lendület a zuhanásból. Az idõ megy visszafelé. Az est tüzet gyújt, holt tüzet olt, a nap szeretõit felfalja a hold, fényt fogan, árnyékot vetél.
   Összecsapnak a közeli és távoli fények, a lámpa sárgája, s az ég haldokló kékje. A próza, s az egészséges
   romantika. A szépség vágya hajtott, s az alkonyfényben írás át sem gondolt nehézsége. A gyõzelem egyértelmû,
    az eredmény ez lett. Természetesen, a természetest hagyni kellett volna, de ilyen a természetem, így rontok el, a
   jövõmön kívül, mindent. Szenteltessék meg a neve, ami még elõttem van. Elérhessem és létezzen hogyan. Jó
   szerepem legyen és élvezzem a végét. Valahogy úgy, hogy a gyümölcsfa (is) megehesse a gyümölcsét.

Anyám kis játékai

Anyám kis játékai feltámadnak bennem,
emlékekre hasonlítok, egyre öregebben,
kettõre megállok, fájdalomban járok,
félek, hogy a halálig érek. Övétõl, enyémhez.
Miért nem az Anyaiság, boldogság, finomság,
miért nem a szép percek, miért ez...?
Anyám kis játékai nyugtatnak, vezetnek,
segítségek az életemhez, a velük (is) ápolt,
mára túléretthez.
Keze a kezemben, szeme a szememben,
sorban egy más térben, a vér hídján szemben,
öröksége az öröklétben, szelleme, szellemességben.
Apróságai nagyra nõttek nekem,
ha megértettem és újjáérleltem,
elõ és utótagok élõ verseimben.
Létem tartozása életre kell keljen,
a játék ajándék, az emlék(-)mû legyen.
majd, én is így maradjak, a(m)ki lesz, abban,
belül hûségesen, kifelé tavaszban.
Nevessem, hogy túl komolyan éltem,
könnye(s)d játékokban.

A mai napi kora-születés

Pihenten ébredni, madárfüttyre, szelíd neszekre,
jókedvûen ellustálni, tervezgetni a félálmon szûrt napsütésben.
Kedvenc fám mellé pisilni, teát fõzni, s az éjjelt leöblögetni,
az ablakhoz ülni, a születõ sorokat sorba nevelni, nem versbe
gyûrni, csak élvezni, hogy köztük boldog lehet lenni.
S ha már nem, álmokat rendezni, hinni, hogy érde(k)mes lesz.
Tornázni, fürödni, macskákat, nyulakat etetni, kutyát sétáltatni,
az erdõbe(n) szeretni, egy fának dûlve megelégedni.
Az életet belélegezni, a könnyû csenddel összenevetni,
hogy már bármi jöhet, most jó világra jöttem, csak ittfelejtsenek.
Magam mögé köpni és megköszönni, a reggeli újjászületésnek.

Hangok

Hangok, amiktõl alhatok, hangok, amikre félek,
várok, riadok, örülök, kívánok,
kíséretet adnak a létnek.
Többek és velünk kevesebbek.
És egybehangzanak. A világ jeleivé vállnak,
a tenger habjai, e tükrök hangjai, osztódnak,
fogynak, az égig szolmizálnak. Rendszerben,
akár az ember, visszavernek minket,
részük vagyunk és részeinké lettek,
Adjuk, vesszük õket, de a lényegü(n)knek bennünk
kell szólnia, együtt a csendig. Méltó harmónia.

Eddig

(Bajom a majomban)

Szívembe (sz)ült az õsz, jövõm vég-télbe ér,
nem irigyel már a nõm, színeimmel játszik a dér.
Apám mosolyog, a jó barát kínban,
látszik a látszat, ami lesz, már itt van.
Elõre ordít, ki nem tudja mitõl fél,
sokkal több nem lesz, most már csak eshetsz,
a katarzisba a túlzás is belefér.
Ha már leírtam, félig lebírtam,
ha kiálltam, a változásban bíztam,
ha elszöktem, az idõnek engedtem,
ha vesztettem, az életbõl fizettem.
Ha köptem rá, vagy elfeledtem,
kegyét, vagy cserepét szenvedtem.
Az út csak jutott, hiába terveztem,
ha néha jól futott, vagy ittam, vagy ettem.
A nõ, vagy társ, vagy szeretõ volt,
szikra, vagy szélárnyék, tavaszi hófolt.
Az idõ ijesztget, ha lesz is, már megvolt,
az esély reciprok, hogy elõbb leszek boldog,
mint félholt.
Több a vesztés, mint a szerzés, lehetek gyõztes,
a végén vesztes vagyok, a sármot gyengíti a kényszer,
kivárok, vagy kimaradok, vagy marad a középszer.
Ha jóvá tett, hogy jóvá lett, a jövõ múltba vett,
örömömbõl rügyeztek a könnyek.
Idõmhöz kisdedek a könyvek.
Ha élveztem, nagy része magányos élvezet,
ha nevettem, végül más nevetett. (Sminkje sikeremnek.)
Ha írtam, nem éltem, ha éltem, feléltem,
ha vettek, sem olvastak az írás értékében.
Ha nemzettem, nem neveltem,
csodáját, nyûgjét másra hagytam,
kurkászom magamban, bajom a majomban.
Tettem, de nem gyarapodtam,
csak neveztem, ki-be nem fejeztem,
csak tüsszentettem, nem áradoztam.
Ha alkottam is, mire jutottam?
Így is kevés volt, több, hogy jönne onnan?
Majd csak, míg életet égetek,
s a füstje az orromban.

Kapcsolatok

Együtt élek az elveszettel, félek az elhagyottal,
vágyok a vártra, idegenkedek a megszokottal.
Mert, múltba az unttal, útra az újjal,
holnap helyett a mába, hiány helyett az áradásba!
A "jó is volt"-ból, a "lesz talán"-ba,
társas magányból, vég-magányba?
Öregedésbõl megifjulásba, kómából a rohanásba!
Tartozom a voltnak, számítok a másra,
változok egy változatra, változatok a változásra.
Kimerülök amielõtt belemerültem volna,
vele vagyok, pedig belehalok, leszek, kinek hagyja.
Csak legyen, mielõtt megalkuszok,
hû(s) õszömért, tavaszomat adja.
Nyalja is a kezem, ha már megharapta.

Hétfõs

A fény égõ vére lassan megalvad,
rosszkedve hártyát húz az égre,
a tervek elmérgesednek, a nap szabadságot kap,
földönjáró jobb, ha fel se nézne.
Ez így túl vészjóslós, szabályosan menetel a rímbe,
a lényeg kihûl, a hiány, s a többlet könnyebbül a mûbe.
Erjed a két szép nap, haláluk mára hat,
szomorkás, hazudós, (hét)végem hétfõje.
Együtt próbálkozunk, a sorsot, hogy vegyük le,
a vers orvul behatol a lehetetlenbe.
Szüksége színt visz az álmos élvezetbe,
majd hátat fordít, s köp az életemre.

Õ

Ünnep. Fátyolos emlék, hamvas parázs,
laza készültség, nem problémás.
Hosszú hétvége hétfõje, ebéd utáni kirándulás.
Több a megjátszottnál, gyengébb az eltiltottnál,
feltölthetõ varázs, hígult összetartozás.
Aki õszinte, s aki tartja, elengedte egymást.
Csak Õ ne változzon, az ünneplésen át.

1999. III. 15.

Lényeges

Így, vagy úgy? Nem lényeges. Hogy mi?
Egyszer ez, másszor az.
Nem, hogy mit vesztesz, ha magad maradsz,
sem, hogy mit viszel, ha élve meghalsz.
Köztük. Néha. Ahogy érzed. Amiért érted.
Talán, mint legelõször kérted, s az utolsó szavad.
Most éled, s majd másokra marad,
emlékükkel takart szavak, miket a génjeikbe marsz,
és agyzárukkal újra meghalsz.
S aztán "hit – remény –..."-t válogathatsz,
(a szeretetet köszöntsd szegényt,)
a lényegbõl, lény, hogy maradhatsz?

Csend – élet

Életemen emlékeket metszek.
Nem sok közöm maradt, az öregedõ, régi megtetszetthez.
Ifjítom és szaporítom, a mához alakítom,
a jövõ(m)ben is én keringek, ha már múltam mûvek(k)é lett.
Nevelhet e a kertész csemetéket, mint jobb lényegem verset?
Megfontolom a bimbózó szépséget, s a könnyrügyezõ percet,
pezsdüljön, vagy csendesedjen? A tarvágástól sem félek.
Nem könnyû megszerezni, annál könnyebb megszeretni e csendet.

Életem, korokban

A 60-as évek a szabadulás,
a 70-es az (v)ágy,
a 80-as évek a talán,
a 90-es az átváltozás.
Ha még jön, az a kiábrándulás.
(Kétezertõl kezdõdik elõröl,
õszülõ fejemben a remény
és az idõ flörtöl.)

Az árnyékkal futó lét

Magam elõl kerget, az éltetõ fény elé lép,
Nem nyílik életté, az árnyékkal futó lét.
Álmot, átkot fejtek, titkot nyitok,
tüzet éle(szte)k, szél-szót kergetek.
Ma, még nyomorba romlok, de a cél acél,
az örök-körúton útjelzõt festek,
génbe írom nektek, merre egyenesedhet.

Átfestés

Fény és béke, idõ és elviselése,
alapok a befejezetlen képre.
Van, aki változtat az életén,
van, akin változtat a végzet.
Na, melyik a fényezés, s melyik a tény,
melyik szín használ a képnek?
S a ma festõ, holnap élvezõnek.
Ami biztos, (fog) a napfény és az évek.
Tégy bele mindent, majd átfesti az élet.
Adj címet, saját sikerének,
s talán felötlesz, egy-két nézõjének.

Alárendelt kölcsönösség

A rendszerben rendszertelenül rendszerülök.
Így van ez. És jól van így.
A rendszer adott, tõlem független az.
Magamnak én is, kicsinek alap a nagy,
a tézis egyben antitézis.
Nekem a rész, neki a folyamat,
ha csikorgok is segítem.
Alárendelt kölcsönösség, szezonális fél(sz)-hit.
Jobb, ha elfelejtem, hátha kifelejt Õ is,
példának ott a gaz.

Fényjelzések

János-bogár a kapu mellett,
sötétbe erõsödik a ház,
a fénytõl a ter(v)ek kiteljesednek,
illúzióból lesz arány.
Kintrõl fel, bentrõl lenézek,
az árnyak is az enyémek,
meg a jelzálog és a tartozás.
Az otthont, s a verset te építed fel,
ha pénzzé, közzé teszed.
Másé lesz, közkincsé leszel,
ha értük keveset kapsz, magadból (v)eszel.
Míg együtt élünk, lesznek álmok és befejezettek
a lét képei, meg másévá váló más,
legyintek, de melegebbek a fények,
jöhet hajnal, az alkony kijjebbrugdalás.
Megszerettem, hát elveszítem,
a van és lesz játszanak velem,
használat és kilakoltatás.
Ma, még nekem jelzett,
titkot, tán csodát, a naphalál,
az idõt kergethetem, a jövõ
ismétlésbõl, megszokásból áll.
Még szebb is lehet, ahelyébe adhat, amit már elvett,
vagy semmibe vált a más.
Máshol is virrad, máshogy is lesz sötét,
annyi fény ég bennem, csak rész, ez a vész-villanás.
Látod, de nem ér(t)zed, késleltetett búcsúzkodás.

1999. VIII. 11. Teljes napfogyatkozás

Munka-takarítás

Ha elég sokáig leszek...
Tényleg, meddig akarok
Amíg jó, ameddig lehet?
Mind elmúlt már százszor,
ki tudja hányszor hagytam el,
és hívtam a kezdetet.
Azért, csak akarom. Ahogy a lapon
gyülekeznek, a közhellyé merevedett
részletek, élem a hibát és nem érem el
az Istent, aki hibázni engedett.
Megy(ek), ameddig megy, munka-takarítás.
Ez valamilyen szinten korlátlan idejû kegy.
(És kizsákmányolás.)
Ahogy a pókháló az alkotás, a por az elmúlás,
együtt, (elhanyagoltad) az életed.

Teljes (nap)fogyatkozás

Szükségemben, létmélyemben, konok és büszke leszek,
ember. Kibocsátva, bebocsátást nyújtok, e névre illetleneknek.
Ellenükre ég bennem a jóság, s a szelídség, szemben földdel, éggel,
égek, míg a világ el nem földel. Füst lesz, ami hiányzik,
ami érdekel, (amit mások (még) nem égettek el,) mit ki(el)adtam
magam(b)tól, vagy hiába rejtettem a jövõmbe fel, ön-gyõzõk,
rovott múltam, rongy-papírra írott jel. S, én kezdtem a tûzzel.
Nem meghasonlott kezek, fertõzött indokok a gyújtogatók,
az élesztve ölõk, az elvadult lángok vakok. Csupasz magamon
(lepusztult lét,) sírgödrös szemek üreslenek, fekete ablakok.
Múltam foszlányai kifeszítve benne(m), egy régi énhez,
lefestett képhez. Közösen rezdülünk a jelen minden lélegzetéhez.
Mennyivel többek voltunk, csak az idõnél nem.
Egy rossz jelenlét pórázon kushadtja a múltat, míg
nemzõik génjeibe hulltak, jövõt készít, emléket, a mába hulltnak.
S indokot nekem. A túl-látó üveget tisztít, az önmagába, nem.
Ide középszerûsödtem. Szépség él(t) szélsõségeimben. Az
árnyékom. Bár, én fénynek hittem. Lehetséges átváltozás,
elõtte, mögötte, a fekete üvegen.

Ha, csak egy, hullám visszafordul...

Reményeink régi roncsa, közös múltunk ócska kompja,
a jelen pangó vizében áll.
Konok a hold-becsapta ár, itt változatok nincsenek.
Már minden félig elmerült, a fuldoklók ilyenek,
meg a gépies dagály.
Ha, csak egy, hullám visszafordul,
s mi a kompon vagyunk...
A kikötõ ködben, fénye emlékünkben,
kettõnkre nem talál.
Rúgunk, vagy kapaszkodunk, a felhígulás végleges,
az elsõ kis halál.
Jövõnk lehetõsége, az apály utolsó pillanata.
Képek belõle, a fájóan szép lényegek.
A nézõk, elemzõk otthon fürdenek.
Fent, még történhet csoda,
(ki adhatná is arra vár, szerelmet buborékokba zár.)
Nincs búcsú, nincs vita,
minden hullám magányt emelget,
de Atlantiszok sincsenek.
Az idõ vízhatlan, a partok elérhetetlenek,
egyikünk rosszul úszik, a másik rosszul jár.

A tengerbõl született

Úgy mennék az Adriához, mint egy jó emlékû,
régi szeretõhöz, ki nem ûz, nem is ragad,
csak mosolyog hullámzóan, s ha kérem, helyet ad.
Bele vágyom, Mellette élni, vagy csak egy estére
boldogul lenni, utána enni, inni, pimaszul félre nevetni,
szebb más után elferdülni, város-húgát becézgetni...
Bûntudattal visszatérni, mélye partján megpihenni.
Kiürülni, mégis felmelegedni, aurámat nap-festeni,
élvezni, nem szenvelegni, tükrébõl magamba nézni.
Maradni és mégis menni. Másként, mint itt, ennyi.
Kések, de az idõ(jós) kábít, nincs még késõ, kivár,
csak játszik, mint minden nõ, ha kérik szûkül és tágul,
saját idejében tárul, szeme színén látszik, kidob, vagy
ajándékba vár. Itt az október a télbe múlik, fénye helyett
vére hullik. Mellettem hízik a megszokás, körbe a hideg jár,
az õsz õrülete kómába zár. A jövõ megfagy, az alkalom sivár.
Megyek, még ha e langyos szerelmet tartani sem lehet,
de a meleg életet menthet. A mieinket.
A döntés viszonyítás, az út megtervezett,
de útközben kigondolom, benned megsúgom neked,
s te majd ellocsogod, leírni mit érdemes.
Te fogod elnevezni e szerelem-gyermeket,
rólad mintázom, te nevelgeted, majd
a nevemre veszem. Nehogy visszavedd.

Fájom is...

A gazdaságosság. Tömörség, kihúzás...
Nem érdekelt. Erre a részletre nem felelt (meg) a vers.
Nekik. Nekem sok(k)ban, mert a maradék-elv, csak
részben kiválasztás, másrészt cserbenhagyás.
Ezért, nemcsak vágyom, fájom a sikert.
Tudod, a taps, csak az elsõ felindulás,
a lényeg, hogy megelõzze, s ne kövesse a csend.

Mértékek, belõlem

Valami elvész, valamicskéért,
Idõm ígéretért, lehetõség jobb reményért,
érvényem esélyért, lényegem pénzért.
Végül is, részeim kevésért. Szemétség.
Életünkkel fizetünk az egyensúlyért.
Adni is kell, kapni is,
tenni is meg hagyni is,
emberi szintézis.
Hogy elég legyen írni,
kiadni, s megélni a versért,
életem értékéért.
S mi van, ha az érték végmértékét
nem kapnám ennyiért?
Az elejét eldugnám,
a közepét elhallgatnám,
mielõtt lelépnék.
Még egy bizonyíték: Hiába is éltél.
És itt az "is" a mérték.

Kitermelés és (sz)építészet

Kopik a felszínem. És ez az ami másoknak látszik.
Hiába nem lényeges, nekik a lényeg ez.
A kezdet eldõl a felszínen és a mélybe
csak az bukik, kit a lét-habos víz nem taszít,
kiválasztott kiválasztó, vagy kíváncsi, rabló,
vagy perverz, kit a nyitottság szerzésre indít.
Ezért felszenvedem, vagy felélvezem.
Lemosdatom, tisztába teszem, kicsit megedzem,
nyesegetem, mi nagyra nõt bennem,
prózában, vagy versben.
S ha jut rá(m) idõm és belénk fáradtam, megengedem,
hogy a külsõm jobban tetsszen.
Rajtam legyen, ami bennem.

Téli tûzhöz

Gyûjtés az adás elõtt.
Oldás és tartás. Szerzés és osztás.
Ki, meg – az ajándékozáshoz.
Változni ünnepünkhöz.
Volt magunkhoz, s gyermekünkhöz.
Hogy legyen mit. Ide guggolt a hit.
Kapni is, adni is, hagyni is.
Szikrák a boldogsághoz.

Önvédelem

Mikor a félelem odaragad az életedhez,
jobban, mint a nõ az élvezethez,
(legalábbis egy másmilyenhez,)
mert csak a (be)végzettel helyettesíthetõ,
s veled szemben, csak hizlalja az idõ,
húznod kell, s csak vársz tehetetlen –
Akkor jön az erõ, s az amorális testesül a testben.
Védekezel mindennel szemben,
s csak a szerencse az újjászülõ,
hogy végszó, vagy fejezet vagy ebben.
Tett születik a tettben,
bár, mások kulcsa saját zsebedben,
a tolerancia elül mellõled,
a jövõ független képviselõ.

Felõl

Az író felõl nézve, az íráson kívül minden fölösleges.
Az írás felõl, már az író is.
Az olvasó felõl pedig, mindez csak szórakozás.

Keresnem kell

Nem az erõm hagy el,
nem a tehetség szelel,
nem a téma nem érdekel,
csak a kényszer halványítja el,
az életem, az életet.

A remény hitén...

Félelmen hajózok a gondok vizén,
égõ híd után, hív a kikötõ-esély,
egyedül indultam, s több lesz a szegény.
Oda kell érnem, jön a jövõ belõlem,
ûz a szeretet-csapda, kötelesség-hajsza,
száraz lábbal a remény hitén.

A pesti tél

Elmúlt a mediterrán érzés ideje,
álom és mámor. Itt az ikrek tele.
Összezavarodtak a hideg idegenben,
mind(egy)bõl egy kevés és
nem jut egyik sem.
Fáradt a fény, a kéj hibernálva él,
befagy a vágy, a hiány a valóság,
a pesti tél.

Közte

Semmi sem végleges. Vagy minden az?
Vagy amit megél(r)tünk, a tudatos fele?
A körben nincs jelentõsége, végül,
mi nem leszünk benne.
Közte, a közben lehetõsége.

Szálló dolgok

Nem csak az idõ. A lényeges befér e kevésbe,
s ha megszerezted, lehet, hogy kevésnek kell lennie,
hogy szállónak neveld, vagy a hiányát elviseld.
S ne repülj helyette.

(F)elismerés

Az igazmondás függõségi viszony kérdése, a hazugság viszonylagos.
Lényegesebb kérdés, hogy mihez képest ?És mi, vagy ki az ok?
Egy ilyen életben, mindnyájan voltunk már okok, s okozatok.
Az egyenes nyom fénylõ következtetéshez vezet: Mi van most?
A hazudás (i)gazsága, függõ(tt)ségi viszony. Létszomj és szóiszony.
Tényszerûen tél, meg az elõzmény nélküli 42 éves én.

Élethossz(t) a percben

Az új élet átmen(e)ti a régit.
Lélek kör, memória hinta,
örök körforgás váltott sín(en),
feléjük meddõ siker, gyönyörödbe
mártott kín, sokunkba nevelt séma sincs
nélkületek fiam, s nélkülem te sem.
Csak mások, máskor, máshogy, helyette.
Várlak, hogy testesüljön végre, az alkotás
kötelezõ része, (építs várat, védd a hazát,
nemz fiat,) élt, vagy írt szövegek, versek
nélkül(e), amit mindenki megtesz, de így
senkise, hogy egymásból, (mellette)
elérjük a halhatatlanságot,
s én lehagyjam, hogy rádhagyjam.
S már élhessünk versben, megélt minõségben,
vághassuk részletekbe a forgást,
hisz isszuk és adjuk a forrást.
Bukjuk és nyerjük a próbát,
választjuk, vagy rontjuk a kiválasztást.
Esünk, vagy emelkedünk, de mi legyünk benne!
Jé, a lényeg hogy te.
Sejtként és kiteljesedve, miniatûr a végtelenben.
Sajdít az esély, élethossz(t) a percben.

Sír a kertben

Sír(tam) a kertben. Az enyémben, egy enyém miatt. (Ez a második, nem sima birtokos, természetes tulajdon-viszony.)Elment és ittmaradt. Bennem és a kertben. Mindegyik olyan, amivé tettem. A barátom volt és az emléke(m) lett. Elbúcsúztam, eltemettem. Az elsõben csonkítom, a végsõben túlzom a valóságot. Nekem sír-hatnékom, neki sírja, az üresség új fiókja lesz, s a végtelen feltétlen õrzõje, máshelyi, farkcsóváló találkozásunkig, talán. Elmúlta, félrevert dobbanás hiányom falán. Kapocs volt, más emberekkel, (az igaziakkal,) a régi
életemmel, (változó minõség,) holtával széthulló, élõ emlékekkel. Sok másnak neveltem, neveztem, a kutyám
volt. Aki ismer, tudja, hogy. Volt. Van. Velem. Jó vadászatot. Hallod, Norki, csibész! A halál sír a kertben.

Régrõl – régi vers

(Õszülõn, a 15. Õszömért)

Zöld árnyékot vetett a fû, lábam alatt hangyák vonszolták
a bamba bogarat, cigarettám füstje széjjelzavarta a szúnyogok
zúgó, egységes falát, s a lusta déli szél arcomba nyomta
a nyíló orgonák illatát. Május.
A természet kap, gyarapszik, gazdag lesz, s hanyag, elszórja
õszig mindenét, s majd alszik, túléli tavaszi szerelmét. De, te
mit tehetsz, hogy felejtsd el magad, ha éled, s mellé ott rohadnak
benned a tények, a szakító szó, s a hatalmaskodó, gúnyos való,
hogy nincs egy rohadt vasad?
Aranyaid vasak mögött vannak, másra oszlik ami éltet, s ezt
azóta is érzed.
Korgó gyomrommal együtt forgott a tavasz százszínû szelleme,
meleg a föld, Anyám, otthonom, hasam alatt ott dobolt
a természet szíve.
Hívogat a szellõ, a port szemembe fújja, megtépáz, fülembe súg
– na, vén bolond, gyere – csipked, hajamba túr a dús buja,
fejemre ejti szivárvány-szerelmét, lágy-meleg, kis keze.
A déli erdõ hûs homályán egy más élet hangja zúdult át,
a rezgõ meleg kint révedzett, a kergetõ gond-homokot ,
levelek zöld szitája szûrte meg. Nem ismertem egyetlen fáját,
mégis testvéreim. Látták szerelmemet, látták csalódásom
és most már köztük akarok maradni, torzul mosolyogni,
az öröm, s a fájdalom illatos szélein. Nem szóltak õk,
nem bántottak, fölém hajoltak csendesen, lágyan megtört
színük a szétgomolygó est változó fényein, árnyékuk
összefutott lehajtott fejemen.
Utam végéhez ért. Lábam gyökeret vert végleg,
e poros vályogba itt, s ha akarom, félelem, s hazugság nélkül
beleordítom e sustorgó zöldbe, egy múló élet-érzet siralmait.
S ha majd északról jön, csípõs szigonnyal, szívtelen,
korrekt a szél, nem tûr ily link alakot a tájon,
és zúzmara karja dermed meg a fákon, kiszárad a vadkörtefa,
akkor majd emlékeimmel, kötelességeimmel, be nem váltott
esélyeimmel hátrálok elõled, õszi vég.
A nyár, s a kéj elszelelt, véget ért, a virág, s az az elsõ,
tavasztól, õszig élt.
Mondtál e már imát a halódó tölgyekért?
Most. Hogy a negyvenötödik utolért.
Õszülõn, a tizenötödik õszömért.

Körmenet

A száradt homok cirádás öbleibõl, végig egészen a sziklákig,
zihált, zsoltáros sóhajokon csámpázott fölfelé a füst,
bódító, kékes, holt tüzekkel ékes, zöld levelek, virágok, évek,
tavaszok emléke, elködlõ virulások, könnyes, õszi száradások
hamuszín hullásával. Az úton megálltak az autók, az emberek
némán, súlytalanul, lassított felvételként lebegtek a fény felé.
Ég. Ég, égetem, égetjük az álmokat, az elhasznált, csonkult
ábrándokat, elhalt hitet, reményeket, kinõtt éjszakák gyötrelmeit,
kiégett és beteljesületlen szerelmek átizzadt lepleit, lepedõit,
egész elhasznált, túlérett életünket.
Kinyújtott karral a láthatatlan lobogás felé, a dilettánsok merev
lábizmaival magunk után vonszoljuk a percek egyre sûrûsödõ
szerelvényét, keresztül gázolva a más-volt homok matt, csikorgó
hullámain – hulladékaink hullánkként hulltak bele –, az örök jelszót
zakatolva: Minél közelebb a tûzhöz! Miért? Mindegy. A volt,
volt, s már az is más. Ez lett. Hogy megvilágít, vagy eléget,
véged, vagy létezésed újabb kapuja alatt szivárogsz át a füsttel
és végzet, vagy tévedés a füstjel, az a múlt hidege elõl lényegtelen,
a változás mindig éget, a vég érdemtelen, ahogy a megújulás.
Ebben a hitszeletben. Viszont ha tudnánk, miért csinálnánk?
De csináljuk e? Vagy csak hisszük, hogy hiszünk benne?
Mindnyájunk felelõssége, a teremtõ véletlen felelõtlensége.
Ha ez lehetetlen, a többit vond le belõle.

Elnehezülten

Késõ õsz a lelkem, pedig
a kinti hideg reményt kerget.
Szûk idõt mér a tél,
a szél halni terelget.
Átfagy a szeretet, sír a hit,
õrjít a napról-napra, az unalom Anyja.
Fogy az esély, a meghagyott maradék,
arcomba csapnak az eldobott mesék.
Furcsa. Mások játszanak velem,
még belül a mindenen, de senki álmában
bent. Sötétet virraszt az álomtalan,
célt cserél az eszem, s a hasam.
Kihûlt a lét, napfogyatkozás nõ bennem,
mégis haszontalan, fölösleges lettem.
Milyen csalódás. Hites tettem téves kapcsolás.
Az emlékem szárba-szökken.
Ilyen lehettem. Tavaszt hozni kevés,
feladni kevély,
nyolcvan kiló próbálkozás.

Csak

A végzet ez, vagy csak magam bonyolódom bele,
e rossz reggel született kettõsségbe,
hol színeimet vesztve halált kiáltok
és õszülõ idõt? Rosszat sejtve.
Hétfõkbe botlom és köpök az elrendeltetettre.
Az elvekben eleve csak az emberi érv ér,
s ha segít. Így egyszerûen és csak.
Maradok még. Míg ésszel és szerencsével
fizetni tudok. Lesz miért, persze.
És nem ûztök a végzetembe. S e kábítás hat.
Élhetnék olcsóbban is, de az nem ez lenne.
Az önhipnózis veszély a rendezõ elvre.
Az orga(cini)zmus kihalóban, s csak hasonlítunk egyre.
Látom magamon, mert álmaim átkait írom,
a közeledõt félem, míg idõmet falom a választóvonalon,
s csak a kezdetet tudom.
Magamban sem bízom, kételyem sem bírom,
s mert a teremtés természete a tökélyre törekvés
és esélyünk, csak a közelítés, a stíluson kívül
mindez képtelenség. Ahogy tökéletlenül is így van.
A próbákkal fogy a vigasz és az úton
bõven nõ a paradoxon.
Kihívom újból, újra, de az alkotás sem az.
Csak az emberség salakja, amiért létem
önmagába hal.
Ezzel a szénnel írok, s az én igazammal hat.

Az idõ, hétfõig ért

Az idõ, múltával lesz fontos.
ahogy a lélek lesz foltos, igaz
színesebb is.
Retúrját szeretném, meg feledném is.
Elérni és visszatérni.
A létezés paradoxona.
A gyõztesé.
Nekem ajándék, a nekem ígért
mocskos kis szintézis:
Idõcske a lelkemért.
Jó üzlet, bátran belemennék,
esély a meséért,
minden a semmiért.
Csak ne így ébrednék:
Hétfõ van. Se pénz,
se nyugalom nem várt,
s nem tudom kialudni
a halottak napját.

Kintlévõségek

(A magamét megtettem...)

Le vagyok maradva, élménnyel, kéjjel, szenvedéllyel,
segítséggel, egy kalap szerencsével, sikerrel, elismertséggel,
Járó idõvel, biztonsággal, s hogy minek nézel?
Szelíd, szép szerelemmel, édes perzseléssel, az érték
nyugalmával, végig érõ barátsággal, kielégült kedvvel.
Purgáló felejtéssel, megértéssel gyomlált szeretettel,
regénnyel, szépbõl-szebb versekkel, emlékeztetõ emlékezéssel,
békétõl békességgel, az eléghez illõ csenddel.
Túlélve átírt, átélt szerepekkel, kifizetett elismeréssel,
létre (s)írt imával, hívõ hitetéssel, a lényeges átlényemülésével.
Örömmel belõlem, örömötökkel tõlem, s az ezért õrzõ perccel,
jutó jóval, utamon kiúttal, esélyt nyújtó pénzzel,
tartós jóérzéssel, a humor erejével, kellõ legyintéssel,
a boldogság új színével, a szarvasgomba ízével, meglepetéssel...
Na Isten, ezt jegyezd fel!

A gond természete

A gond színe, ijedtsárgás, szürke-fekete,
íze, savanyú, véres, fogfájós fémes,
hangja, döngés, visszhangzó, fulladásos érdes,
mindig más, ütõ fájdalom, maró megszokás,
rossz fogad gyökere, s hogy bírnod kellene,
váltóok, lemondás, adagolt halál, s a tovább reggele,
sötét fûszer, terheid tele, terheltséggel tele, de
a boldogság májusa, ha szakíthatsz vele,
bár tudod, idõd öregebb, a színpad üresebb nélküle.
Szín, íz, hang, vele és nélküle...
Mint egy öregedõ nõ mindig hideg keze.

Madárdal a hóban

Félénk báj, nemtudom mosoly, percnyi napmeleg,
miértis érzet, futó jóeset, valaki megérkezett.
Déli ritmusra dobol, kigombolkozik a szíved,
minden szebb – úgy véled – s dobod az emléket,
most már bármi lehet, az egésszel magadat élvezed,
megmozdul a vágyad, érzed a maszületett kedvességet,
melegszik a lábad, s a kezed ki tudja hol van?
A világ szabadnap, csábítgat, tavaszolgat neked,
csalnak, hitegetnek, hiányzó vétkek, újjászûlt élmények,
színek köszönnek, ízeket üzennek szíves ismeretlenek.
Ismerõs fénykép a holnap, élet nõ a szóban,
verset vedlõ valóság, s csintalan csodák,
csacsogó kisgyerek, nyálas puszihelyek,
ebéd utáni otthonosság, elaludt kívánság,
a boldogság tünete, s ami megérte, ott van
e vasárnapi jóban, vágyból exponálóban,
napfényes séták, rügyezõ májusfák, madárdal a hóban.

Majdnem

Majdnem elfeledtem, mint
nem várt randevút egy közepes nõvel,
vagy inkább régen-szent dátumot
az elsõ szerelemmel, s a legtisztább "nem"-mel,
a változásokkal változok. Nem a hitekkel.
Tudom, örök dolgok, velem, vagy nélkülem,
de sajnálom, hogy nincs bennük helyem.
Pedig egyszerû, se kiforradalmár már,
se ifjú nem vagyok. És mégis, az is.
Hiányzó hiba, szép meglepetés volt,
tavaszi szélben régi illatok.

1993. III. 15.

Homályos vasárnap

Homályos vasárnap kis naptüskékkel,
sáros lábbal, olvadt méltósággal,
álmos valóságán csípõs tervecskékkel.
Délelõtti ébredés mély megbánással,
volt-lehet nyûgjét lerázó hetykeséggel,
a nincs szürkéjét unó elhatározással,
tavaszvárással, s közös késéssel.
Ünnepi ebéddel, utána alvással,
téli álmokkal, szükségébresztéssel,
este a tévével, borongó borozgatással,
múlás-múlatással, hiány-feledéssel,
vágyerõltetés, önfertõzõ, lusta magánnyal,
kéjvillámlás, megbánásra csukott szemmel.
Gondismételgetés tanult nemtudással,
reményültetés éjféli felismeréssel, hogy
mindennap tegnap, szoba kilátással,
s hogy valahol emberi az ember,
nincs más mismás, tükrös a kilátás,
s a természet rokon a természetével.

Mire költõ lehettem...

Mire költõ lehettem, persze,
hogy nem tartják ezt becsben,
se alatta, felette, se kívüle, se benne,
visszacsúszva újra egy kóros korba,
elnéznek, ide se bagózva, mint a
hülyéket idegen, õrületben, de
nem adnak baksist, segítséget
– a bakfisoknak se kellek –,
csak üres értetlenséget.
Hogy irigylem most a régi irigységet,
míg csúszok a nekem jutó polcra,
szakmánk õsi, szent hitével,
hogy amit egy élet vesztett, azt
a halál után nyerjük vissza, egyszer.
Csábos lehetõség, fáziskéséssel.
A pénzzel vagyok így, s a szerelemmel,
de ez legalább lekenyerez egy verssel.

Tetemrehívás

Hajósok, katonák, tisztviselõk,
földmûvelõk, csálingerek,
urak és belül nemesek,
kalandozók és útvesztettek,
gyõzve is vesztesebbek,
túlélõk, tartók, építõk,
játékosok és õrizõk,
adósok, ingyenélõk, gürcölõk,
kéjencek, különcök, álomkergetõk,
lázadók, törõk, sakkfigurák,
nemzetalkotók és együtt-árvák,
magyarok, kicsik és nagyok,
egy érzõ darab Magyarország,
õseim, helyemet tartják,
hõseim , ha nem is akarták,
terheltségem, tehetségem,
emberré szentelõ jobbik részem,
bennem élõ életek,
nézzétek, mivé lettetek.

Készül

Épül, de nem szépül az életem,
ahogy házaktól tarkállik a hegy,
beton, vas, tégla, mibõl mi megy.
Vesztek, hogy a kevesebbet éljem,
fáj, hogy ez ritkábban fáj nekem,
fogyok a lényegesben a középszerhez.
Háború bomlik a világ hasában,
érdek gyûri és erõltet új értékeket,
nagy részem múlik, robban mi bentrekedt.
Ha elkerül is, sötétebb az út elõttem,
kioltja bennem a fényeket. Megy,
de valahol megáll az ember, ordít,
ír, ha csendben lenni nem mer,
s unja célt a célkeresztben, az élelmet
a vélelemben, a reményt a reménytelenségben.
Talán hagyja, hogy a világ mégse hagyja,
továbbadja, hogyha kapja, és rendet rak idebent,
értelmet vall és nem hal meg a harcban, de
valószínûbb, hogy meg se hallja és rendszert tûr,
vagy sem. Én mindig ki(meg)lógtam a sorból,
jól derékba kaptam hát a sorstól, ami pusztul,
s ami épül, abból, s állom talpig szavakban,
altatgat az álom, lesz túl a "hogy"-ban, s a
válaszban szabadságom.
Félek, rosszabb rossz vár, s a jobbat, mire elér,
meg sem ér(t)zem, csak a holnap reggelt nézem,
s vers helyett múltat mormol a szám.
A túlélt, s az érthetetlen (élet) halált dobál,
ijedt várakozás a mánk, és mindegy lesz
melyik, miért, ha ránk.
Erõm, s levegõm legyen, ha megúsznom lehet,
õrizzek, mentsek és vigyek, megérje(m),
legyen kinek, ki érti, s ki megfizet.
Addig és remélem helyette, gyûljenek csak
dühítõk a hegyre, épüljenek elém, fölém,
lakhasson a béke. Tévedjek, hazudjak,
s csak emlékezzek erre, s ha a jó, a ritka
vendég jönne, fogadhassam,
s ha megunnám, észre se vegye.

Ámító

A csélcsap, cafka tavaszka,
a fény, s a szél szerelmének csöppje,
a kezemre cseppen le.
Illata a véremben ámít,
szépsége kedvemben virágzik,
jövõt kacsint a szemembe.
Bár még vággyal fûtök éjjelente,
nyártapintású kéjálmom reggele,
március van, s a május melegének,
egy bizakodó versben kell megszületnie.
A lüktetõ ivarzás rúgkapál, iázik,
örömében mutál a kamaszszomorúság is,
vágyainak még nincsen kelyhe,
elsiette a kezemre.
Gyöngyét nem törlöm le,
mosolyt formáz a képemre,
mint egy túlírt metafora,
szivárványnak látszik
– na épp még egy magömlés hiányzik.
Velem e tavaszvágy huszonegyedike,
a világgal a verse játszik.

"Nass"

A készülõ tavaszból nagy fénycseppek esnek,
feszítenek lét-lelkes rügyregimentek,
kedv nedvévé válik az esõ, festményeibõl
a jövõ jön elõ, a földbõl zöldülõ,
követik a fan-fák, s a fû irigységbõl,
szerelmi szellõk himbálják a bokrok vágyát,
színes csókokból szülik az április virágát.

A kelletõ életbõl illatot csen a lengve csengõ,
kósza étvágyak nyitják az Anyaméh felajánlkozását,
új éhét zsongja a világ, a zsendülõ erõ,
remény-méhek közösítik édes gazdagságát,
s költi a költõ, az egyedül ülõ.

Április 17.

Vigyázz magadra és a magadéra ma,
különös tüzek élednek a napban,
és ramatyok magadban.
Szádban õszi rothadások,
fogközi, sunyi elmúlások,
idõd helyére telvén, télvén,
elvetélt rügyremény, s széthányt eszmény
fáj ferdén, viszketsz, tüsszögsz,
az új lét kéj-taknyával küszködsz,
nem, á, csak rá, baszol a világra,
kikerül a friss, élõ, használó, nem kérõ,
sértõdötten csodálkozol a csodára.
Kint, tavaszi tervszerûség,
a környék nászrobbanása,
pimasz ifjulása, korod igazsága lesz
mind tolakodóbbá, ezért ki sajnálna?
Nemcsak öregszel, a tavaszba betegszel,
s a közömbös ivarzás köp az allergiádra.