Mi a helyzet?
Az, hogy a második évfolyamba léptünk. Hogy
HelyzetEmber.hu
lettünk végre. Hogy megy a lap, na. Ha ez olyan megújulás-féle,
talán helye van itt egy ismételt bemutatkozásnak: egy olyan
irodalmi lapot szerettünk volna indítani a világhálón, amely
tényleg csak azzal foglalkozik, amiért létrehoztuk (noha ebbe
még sokkal több beleférne a mostaninál); ahol megtalálhatók
azok a nagyon fontos versek, amelyek szégyenszemre alig szerepelnek
az internet magyar szegletében; ahol minden felajánlott mű
válogatás nélkül megjelenhet.
Már csak olvasók kellenek. És első egy évünkben – köszönet
érte – voltak: küldtek verseket, fordításokat. Jó lenne, ha
ez így maradna, sőt: még több verset, novellát, kritikát,
esszét, drámát és bármit, ami irodalom, szívesen fogadunk
és közlünk.
Új ímélcímeink is vannak:
helyzetember@helyzetember.hu
szerkeszto@helyzetember.hu
Ezekre várjuk a műveket, véleményeket, ötleteket,
megfejtéseket a rejtvényre, mindent.
Ez amolyan szerkesztői üdvözlet volt. Az
igazi most jön.
Tengerszem elöljáró beszéde
Mintha elsőként írnám e sorokat.
Megrázó élmény volt, véletlenszerű, meglepő. Nem hittem soha,
hogy írásra adom a fejem, de visszagondolva a kényszer szülte,
akár az álmokat. Megtörtént, majd megtörtént megint. Nem éreztem
hiányát. Soknak nem nevezhető év telt el azóta, s most megint
töltöm a fehér lap üres sorait. Töltök, akár mások időt, még
inkább mások kolbászt, hurkát, és figyelik, hogy munkájuk
nyomán mily édesen csöpög az emberek ajkairól, s hogyan csillog
az ujjbegyeken a forró zsír. Töltök, ahogyan átjárja az élet
a test belsejét, minden apró zegzugát. Ott elégedettséget
okoz. Az étel lényege, hogy beteljesítse sorsát, és adjon.
Adjon meleget, erőt, örömöt, enyhülést, adjon szépséget, erényt,
józanságot, adjon. Hiszen csak töltelék. Az író tölt, úgy
tölt, hogy elvesz. Elvesz örömöt, józanságot, szépséget. Elvesz,
így teremt kontrasztot a valóság és igazság között. Minden
író önmagában létezik, kontraszt és harmónia egymagában. Töltő
és töltött, költő és költött. (Minden író legenda a önmaga
számára.)
És az író nem tudja, miért is tesz azt, amit tesz.
Hogyan is tudná, furcsa is lenne, hogy egy harmonikus lény
(ember) tudatosan tenne bármit is, amit a létezéssel nem lehetne
megmagyarázni. Ezért az író hívő ember. Reménykedik, mint
a szó: apró, hogy benne
lesz minden alkotásban. Az író is ilyen. Milyen érdekes meglátás:
az író apró. El is jutottam oda, ahová akartam, a legjellemzőbb
jellemvonásához minden írónak: apró.
És ha mégsem, akkor apró betűkkel ír.
De máshogy is eljuthatunk az igazsághoz:
Az író töltő és töltött, költő és költött egyszerre.
Az író tehát tyúk és a tyúk, mint tudjuk apró állat.
Az író is ember, így ő is gondolkodik, tehát használja a logikát.
Az író logikus ember és egyben tyúk.
Ez ellentmondás. Az ember nem tyúk. Ha viszont nem tyúk, hanem
ember, tudja az ábécét, akkor nem apró. Sőt az ember nagy
'állat'. Az író logikus ember, tehát nagy logikus állat. Ha
viszont nagy, akkor nem olyan, mint a szó: apró, mi több éppen
ellentétes az apróval, ezért az író nem reménykedik, hogy
benne legyen minden alkotásban, így az írók nem írnak apró
betűkkel, és ez valóban igaz. Épp most teremtettem kontrasztot
a valóság és az igazság között. Tehát én író vagyok? Miért
vannak írók? Talán azért, mert szükség van rájuk? Ha ez igaz,
akkor szükség van nagy betűkkel író emberekre. Nos ezért kár
lenne kitalálni az írókat, kár lenne ennyi papírt pazarolni
rájuk. Ezért tételezzük föl, addig, amíg én írok, és te olvasol,
hogy az írók nem csak nagybetűkkel írnak, hanem érdemes olvasni
is őket. Rögtön jöhetne a kérdés: érdemes nagy betűket olvasni?
Az írót azért érdemes olvasni, mert talán fontos dolgokat
ír. Ebből következik: az író olyan ember, aki fontos dolgokat
ír, de az emberek nem hallgatnak rá. Szép is lenne, ha hallgatnának
rájuk, akkor boldog-boldogtalan író akarna lenni. Az író nem
azért ír, hogy meghallgassák, hanem azért, hogy írjon, vagy
azért, mert nem tud beszélni.
De mit írjon?
Hát, fontos dolgokat.
De honnan veszi az író a fontos dolgokat, hogy leírja őket?
Gondolkodik.
Az író gondolkodó ember, s mint ilyen, magányos.
Az író mindig gondolkodik. A jóleső, bő reggeli közben, ahogy
átjárja őt a melegség, az erő, az öröm és enyhülés, az író
azon töpreng, vajon mikor fog meghalni. A buszon, a trolin,
a metrón azon jár az agya, mikor fog leszállni. Este, álom
közben: mit kíván még az élettől.
Az író tehát mindig magányos ember. Sőt, olyan ember, aki
társaságban a legmagányosabb. Az író akkor is gondolkodik,
amikor látszólag mást tesz. Amikor a rakpart egyik fapadján
üldögél és a vizet bámulja. Ilyenkor ne zavard az írót!
Honnan tudhatod meg, hogy az illető, aki bámulja a víz óriási
folyamát, író?
Csak ül magában, látszólag nem tesz semmit, csupán néz. De
az író átlát azon, amin más ember nem akar, ezért érdemes
írókat olvasni. Apró szembogarát kitágítja, így nézi az előtte
fekvő és örökké nyugtalan folyót. Arcára ráfagy a mosoly,
az a mosoly, amely a haldoklók sajátja, mert elméjében átadja
magát a sodrás óriási áramának, s a folyóval, mint eleven
energiával, játszva indulnak el a messzeségbe.
Az író akkor is gondolkodik, amikor éppen előtted ül és a
szemedbe néz. Látni akarja lényedet oly tisztán, ahogy senki
sem, talán még önmagad sem látod.
Látni akarja a ködöt a novemberi reggeleken, az első hóesést,
az álom édes, törékeny, finom szövetét, a világot. Látni,
ez az író sajátja, látni. Még senki sem látott vak írót. Létezik
halláskárosult, mozgássérült, néma író, de nincs vak író.
Az írónak éreznie kell az őt körülvevő valóságot, hogy leírhassa.
Igaz, az írónak csupán eszköz a valóság, hogy megsejtse, megsejtesse
az igazságot, de szükséges, akár az étel. Az írónak eszköz
a valóság és cél az igazság. Az író tükör, amelyben meglátod
önmagad. Így szeretném közölni minden nővel, hogy nem ismeri
meg igazán a szerelmet, ameddig nem ismeri egy író, költő
szerelmét. Legalábbis ezt mondják. (Főként az írók mondják.)
A legtöbben kételkednek az írók létezésében. Furcsa mód ők
közelebb járnak az igazsághoz, mint azok, akik tudják, hogy
léteznek.
Az író kétségek között él. Méghozzá az ismert kétségek legborzasztóbbika
kínozza őt. Kétségei vannak afelől, hogy ő, mármint az író,
van, létezik.
Miért is?
Az író szobája falai között, általában éjszaka kelti fel az
a megtagadhatatlan erő, írni kell. Az író fogja kedvenc tollát
(minden írónak van kedvenc tolla) és pár tiszta fehér lapot,
majd nekikezd tölteni. Az írás, mint tevékenység az író számára
ösztön. Önmaga sem tudja mit ír, mintha ujjait oly erő irányítaná,
amelynek csupán játéka ő. Egy marionett-bábu, mely istenek
gondolatait kitalálva mozog.
Nem ő ír, csupán egy eszköz, éppen úgy, mint neki a valóság.
Ő a valóság igazsága. Ezért soha ne kérdezd az írót, mit ír:
ő sem tudja. Éppen ugyanolyan befogadója önnön írásának, mint
bárki más. Egyetlen bizonyossága van: amit írt, az igaz. Ez
a félelem, az örök eltűnés félelme ösztönzi az írót arra,
hogy írjon. S mégis, az elvégzett munka nem megelégedettséget
okoz, hanem további kétségek forrása.
Ugyanakkor az író kíváncsi természet.
Az írót majdnem minden érdekli, s ha valamit megunt, akkor
elhajítja, talán később újra felfedezi. Akár a gyermek, aki
új játékot kap. Ez okozza azt, hogy az író gyerekesnek, sőt
egyenesen gyereknek tűnik olykor. Az író dacos, leggyakoribb
szava a nem. De ne higgyük,
hogy azért mert az író gyerekes, attól már gyerek is. Az író
a bölcsességek tudója, s a gyereket mint szerepet, el-eljátssza
pusztán a figyelem fenntartása érdekében. Az író szeret játszani,
és szereti a tréfát, ezét mondják, hogy az író, akinek nincs
humorérzéke, nem is író.
Még nem adtam címet ezen írásnak. Oh, szerencsétlen gyermek
már-már megszületik, és én mint szülő még nem is gondoltam
leendő nevére.
Lehetne Zsuzsa, Vera, Zoltán, János. Nem! Ki tudja, milyen
a neme egy írásnak? Azt tudom, hogy a tengerészek szerint
a hajó mindig nőnemű. Biztos egy fáradt matróz találta ki,
aki átvészelve a szárazföldihez nem hasonlítható viharokat
a végtelen tengeren, újra szárazföldet érezhetett talpa alatt,
és az meglepően ingott alatta. De ilyen vélekedés az írók
között nincs.
Lehetne Péntek, Vasárnap, Hétfő... Nem, ez sem jó.
Lehetne szám. Egy, kettő, három. Ez már alakul, de nem az
igazi. Legyen Négy... Ez az.
Az író szeret játszani a számokkal. Kedvenc száma a négy.
A négy négyzetszám. Az emberek szeretik a négyzeteket. A négyzet
megfogható, egyszerű, érthető, bizonyossággal teli. Az emberek
szeretik a megfogható, egyszerű, érthető és biztos dolgokat.
A négy páros szám, s ahogy szokták mondani: párosan szép az
élet. Végkövetkeztetés: az emberek, így az írók is, szeretik
a négyet. Az írók sem szeretik a bizonytalanságot, a világ
felfoghatatlan kavalkádjában ők sem fürdenek. Habár vannak
olyan írók, akik nem írnak. Egyesek szerint ez gyávaság, de
én nem tennék köztük különbséget. Csupán egy jelzőt írnék
az író elé. Legyen ez a jelző bujdosó, esetleg élettelen.
Az író érző ember. Az író ugyanúgy érez fájdalmat, szerelmet,
dühöt, szeretetet, kínt, mint bárki más. Sőt, az író az érzések
rabja. Így tölti fel a világot, a szívével tapogat, mintha
vak lenne. Szíve jó és nemes, épp annyira, mint egy bűnözőé.
Az író természetes lény, ami kell neki, amire vágyik, azt
elveszi, nem törődve a következményekkel. Az író bűnös, de
van a szívében valami, ami csak az övé, egy érzés. Egy érzés,
amely hasonlatos a csengettyű hangjához. Halk, selymes, mégis
erőteljes, vad ösztönökkel teli. Ha szól, az író tudja dolgát:
írni kell. Lapuló, csöndes, felismerhetetlen, amíg hangtalan,
de őrjöngve kiáltó, fájdalmat ordító, ha pendül. Az író tudja,
érti, érzi, hogy a kutatásnak vége. Írni kell, írni kell,
írni kell.
Az írónak fájdalmat okoz az írás, mert amit ír, üressé teszi
őt. Ilyenkor az író nem létezik, újra tapogatja a világot.
Sötétségben él, a valóságot nem érzékeli, megtörik. A magabiztos
lényből, akár egyik napról a másikra törékeny lesz, érzékeny.
Ezért féltőn vigyázzatok íróitokra emberek! Az írók örökké
boldogtalanok. Vágynak a halálra.
És végül, létezik egy legenda az írók között:
Egyszer régen, valahol Európában élt egy fiatal férfi. Akkoriban
már megért férfinak számított, így egyedül élt, asszonya,
gyermekei nem voltak. Az aprócska falu, amelytől elválasztotta
egy patak, takaros volt, jószívű emberek lakták. Történt egyszer,
hogy a patak kiszáradt, s a falu lakói kétségbe estek, nem
tudták hol itatni állataikat. Így hát átgázoltak az üres patak
medrén, hogy megbeszéljék, mitévők is legyenek.
De a házacskában már csak az ifjú üres porhüvelyét találták.
A holttestet egyenesen a következő faluig vitték a pap elé,
hogy jó keresztény szokás szerint feladja rá az utolsó szentséget.
Az ifjú szegényes és már elhagyatott házának egyetlen asztalán
papirost találtak, melyen írás volt. A falu férfiai rendkívül
meglepődtek, ugyanis eleddig az ifjú nem adta jelét annak,
hogy tud írni, olvasni. Azt már tudták, házában nincsenek
könyvek, így nem hitték tudományát, de biztosra akartak menni,
mivel ők maguk nem voltak írástudók. Így a szekéren, amivel
szállították a tetemet, együtt utazott a paphoz a test és
az írás. A pap miután feladta az utolsó kenetet, elolvasta
az írást. Az írás egy vers volt, a legigazabb verse korának.
A verset a pap elküldte rangjánál magasabban ülő papokhoz,
akik parancsára az írást meg kellett semmisíteni, az ifjút
pedig eretneknek nyilvánították. A temetésen a falu apraja-nagyja
megjelent, s a pap megható beszédet mondott, a nem megszentelt
földben nyugvó halott emlékére. A papot megérintette a mű,
s a látomás magával ragadta, ezért lebocsátották szolgálatából,
így elindult a nagyvilágnak és soha nem tért vissza. Azt rebesgették,
hogy ő maga is költő lett, s mikor meghalt megjövendölte önnön
és az ifjú visszatérését.
Az író, ha túl messzire megy, ha átlép egy határt, elbukik.
A nagy írók elbuknak, a jó írók túlélik őket. Amikor az író
a valóság mindenségét megérti, agyában megcsendül az érzés,
és az író nem tud mást írni csak az igazat.
A mindenségért a semmivel fizet. Ahogy a teljesség átjárja,
betölti szívét, úgy töri össze a teljes hiány.
És az író nem élhet szív nélkül. Ez az író számára négy, ez
a teljes bizonyosság.
Rejtvény
Ki írta a következő verset, és mi a címe?
"Más-más
neveken egyedül a ti dicséreteteket zengtem, folyók!
Tej vagytok és méz, szerelem és halál és lassú tánc.
Forrásotoktól, mely titkos barlangokban moszatos sziklák közt
fakad,
Ahol az istennő eleven vizet önt kancsójából,
Tiszta erektől a réteken, amelyek alatt patakok zúgnak,
Ott kezdődik futástok, s az enyém is, az elragadtatás meg
az elmúlás.
Arcomat a nap felé fordítottam, meztelen, az evezőt ritkán
mártva a vízbe.
Tölgyerdők tűntek tova, rétek, fenyvesek is,
S minden kanyarban az ígéret földje nyílt meg előttem,
Falvak füstje, álmos csordák, füstifecskék, homokos partok.
Lassan, lépésről lépésre hatoltam be vizeidbe,
És a víz sodra csöndesen átfogta térdeimet,
Míg át nem
adtam magamat neki és vitt és úsztam benne,
A diadalmas dél roppant tükrös egén át.
Partokon voltam a nyári éj elején is,
Amikor telihold kél és az ajkak szertartásosan összetapadnak.
Hívogat ölelésre, vigasztal, enyhületet nyújt.
Elmegyünk, míg zeng minden elsüllyedt város harangja.
Múlt nemzedékek követségei üdvözlik az elfeledteket.
S visz tovább, egyre tovább szüntelen áramotok.
Ami nincs és nem is volt. Csak a pillanat, az az örök."
A helyes megfejtést beküldők könyvet nyerhetnek.
Archívum
A HelyzetEmber korábbi számai:
1.
szám (Bodor Béla,
Határ Győző, Tengerszem, Sys)
2.
szám (Tóth Krisztina,
Fernando Pessoa, Barbarus, Réka, Tengerszem, Sys)
3.
szám (Tolnai Ottó,
Vas István, Vörös András, Komáromi János, Magnifique, Tengerszem,
Sys, Simon Imre)
Különszám
(Vörös András: Poét(ik)a
1993–2003)
4.
szám (Tolnai Ottó,
Lucian Blaga, Réka, Csőke Dénes, Komáromi János, Simon Imre,
Sys)
|