Üzenet
    Szerkesztői előszó

    Bevezető
      Tengerszem írása

    Rejtvény
    Archívum

 

Mi a helyzet?

 

Az, hogy a második évfolyamba léptünk. Hogy HelyzetEmber.hu lettünk végre. Hogy megy a lap, na. Ha ez olyan megújulás-féle, talán helye van itt egy ismételt bemutatkozásnak: egy olyan irodalmi lapot szerettünk volna indítani a világhálón, amely tényleg csak azzal foglalkozik, amiért létrehoztuk (noha ebbe még sokkal több beleférne a mostaninál); ahol megtalálhatók azok a nagyon fontos versek, amelyek szégyenszemre alig szerepelnek az internet magyar szegletében; ahol minden felajánlott mű válogatás nélkül megjelenhet. Már csak olvasók kellenek. És első egy évünkben – köszönet érte – voltak: küldtek verseket, fordításokat. Jó lenne, ha ez így maradna, sőt: még több verset, novellát, kritikát, esszét, drámát és bármit, ami irodalom, szívesen fogadunk és közlünk.

Új ímélcímeink is vannak:
helyzetember@helyzetember.hu
szerkeszto@helyzetember.hu

Ezekre várjuk a műveket, véleményeket, ötleteket, megfejtéseket a rejtvényre, mindent.

Ez amolyan szerkesztői üdvözlet volt. Az igazi most jön.

 

Tengerszem elöljáró beszéde

 

Mintha elsőként írnám e sorokat.
Megrázó élmény volt, véletlenszerű, meglepő. Nem hittem soha, hogy írásra adom a fejem, de visszagondolva a kényszer szülte, akár az álmokat. Megtörtént, majd megtörtént megint. Nem éreztem hiányát. Soknak nem nevezhető év telt el azóta, s most megint töltöm a fehér lap üres sorait. Töltök, akár mások időt, még inkább mások kolbászt, hurkát, és figyelik, hogy munkájuk nyomán mily édesen csöpög az emberek ajkairól, s hogyan csillog az ujjbegyeken a forró zsír. Töltök, ahogyan átjárja az élet a test belsejét, minden apró zegzugát. Ott elégedettséget okoz. Az étel lényege, hogy beteljesítse sorsát, és adjon. Adjon meleget, erőt, örömöt, enyhülést, adjon szépséget, erényt, józanságot, adjon. Hiszen csak töltelék. Az író tölt, úgy tölt, hogy elvesz. Elvesz örömöt, józanságot, szépséget. Elvesz, így teremt kontrasztot a valóság és igazság között. Minden író önmagában létezik, kontraszt és harmónia egymagában. Töltő és töltött, költő és költött. (Minden író legenda a önmaga számára.)
És az író nem tudja, miért is tesz azt, amit tesz.
Hogyan is tudná, furcsa is lenne, hogy egy harmonikus lény (ember) tudatosan tenne bármit is, amit a létezéssel nem lehetne megmagyarázni. Ezért az író hívő ember. Reménykedik, mint a szó: apró, hogy benne lesz minden alkotásban. Az író is ilyen. Milyen érdekes meglátás: az író apró. El is jutottam oda, ahová akartam, a legjellemzőbb jellemvonásához minden írónak: apró.
És ha mégsem, akkor apró betűkkel ír.
De máshogy is eljuthatunk az igazsághoz:
Az író töltő és töltött, költő és költött egyszerre.
Az író tehát tyúk és a tyúk, mint tudjuk apró állat.
Az író is ember, így ő is gondolkodik, tehát használja a logikát. Az író logikus ember és egyben tyúk.
Ez ellentmondás. Az ember nem tyúk. Ha viszont nem tyúk, hanem ember, tudja az ábécét, akkor nem apró. Sőt az ember nagy 'állat'. Az író logikus ember, tehát nagy logikus állat. Ha viszont nagy, akkor nem olyan, mint a szó: apró, mi több éppen ellentétes az apróval, ezért az író nem reménykedik, hogy benne legyen minden alkotásban, így az írók nem írnak apró betűkkel, és ez valóban igaz. Épp most teremtettem kontrasztot a valóság és az igazság között. Tehát én író vagyok? Miért vannak írók? Talán azért, mert szükség van rájuk? Ha ez igaz, akkor szükség van nagy betűkkel író emberekre. Nos ezért kár lenne kitalálni az írókat, kár lenne ennyi papírt pazarolni rájuk. Ezért tételezzük föl, addig, amíg én írok, és te olvasol, hogy az írók nem csak nagybetűkkel írnak, hanem érdemes olvasni is őket. Rögtön jöhetne a kérdés: érdemes nagy betűket olvasni?
Az írót azért érdemes olvasni, mert talán fontos dolgokat ír. Ebből következik: az író olyan ember, aki fontos dolgokat ír, de az emberek nem hallgatnak rá. Szép is lenne, ha hallgatnának rájuk, akkor boldog-boldogtalan író akarna lenni. Az író nem azért ír, hogy meghallgassák, hanem azért, hogy írjon, vagy azért, mert nem tud beszélni.
De mit írjon?
Hát, fontos dolgokat.
De honnan veszi az író a fontos dolgokat, hogy leírja őket?
Gondolkodik.

Az író gondolkodó ember, s mint ilyen, magányos.
Az író mindig gondolkodik. A jóleső, bő reggeli közben, ahogy átjárja őt a melegség, az erő, az öröm és enyhülés, az író azon töpreng, vajon mikor fog meghalni. A buszon, a trolin, a metrón azon jár az agya, mikor fog leszállni. Este, álom közben: mit kíván még az élettől.
Az író tehát mindig magányos ember. Sőt, olyan ember, aki társaságban a legmagányosabb. Az író akkor is gondolkodik, amikor látszólag mást tesz. Amikor a rakpart egyik fapadján üldögél és a vizet bámulja. Ilyenkor ne zavard az írót!
Honnan tudhatod meg, hogy az illető, aki bámulja a víz óriási folyamát, író?
Csak ül magában, látszólag nem tesz semmit, csupán néz. De az író átlát azon, amin más ember nem akar, ezért érdemes írókat olvasni. Apró szembogarát kitágítja, így nézi az előtte fekvő és örökké nyugtalan folyót. Arcára ráfagy a mosoly, az a mosoly, amely a haldoklók sajátja, mert elméjében átadja magát a sodrás óriási áramának, s a folyóval, mint eleven energiával, játszva indulnak el a messzeségbe.
Az író akkor is gondolkodik, amikor éppen előtted ül és a szemedbe néz. Látni akarja lényedet oly tisztán, ahogy senki sem, talán még önmagad sem látod.
Látni akarja a ködöt a novemberi reggeleken, az első hóesést, az álom édes, törékeny, finom szövetét, a világot. Látni, ez az író sajátja, látni. Még senki sem látott vak írót. Létezik halláskárosult, mozgássérült, néma író, de nincs vak író. Az írónak éreznie kell az őt körülvevő valóságot, hogy leírhassa. Igaz, az írónak csupán eszköz a valóság, hogy megsejtse, megsejtesse az igazságot, de szükséges, akár az étel. Az írónak eszköz a valóság és cél az igazság. Az író tükör, amelyben meglátod önmagad. Így szeretném közölni minden nővel, hogy nem ismeri meg igazán a szerelmet, ameddig nem ismeri egy író, költő szerelmét. Legalábbis ezt mondják. (Főként az írók mondják.)
A legtöbben kételkednek az írók létezésében. Furcsa mód ők közelebb járnak az igazsághoz, mint azok, akik tudják, hogy léteznek.
Az író kétségek között él. Méghozzá az ismert kétségek legborzasztóbbika kínozza őt. Kétségei vannak afelől, hogy ő, mármint az író, van, létezik.
Miért is?
Az író szobája falai között, általában éjszaka kelti fel az a megtagadhatatlan erő, írni kell. Az író fogja kedvenc tollát (minden írónak van kedvenc tolla) és pár tiszta fehér lapot, majd nekikezd tölteni. Az írás, mint tevékenység az író számára ösztön. Önmaga sem tudja mit ír, mintha ujjait oly erő irányítaná, amelynek csupán játéka ő. Egy marionett-bábu, mely istenek gondolatait kitalálva mozog.
Nem ő ír, csupán egy eszköz, éppen úgy, mint neki a valóság. Ő a valóság igazsága. Ezért soha ne kérdezd az írót, mit ír: ő sem tudja. Éppen ugyanolyan befogadója önnön írásának, mint bárki más. Egyetlen bizonyossága van: amit írt, az igaz. Ez a félelem, az örök eltűnés félelme ösztönzi az írót arra, hogy írjon. S mégis, az elvégzett munka nem megelégedettséget okoz, hanem további kétségek forrása.
Ugyanakkor az író kíváncsi természet.
Az írót majdnem minden érdekli, s ha valamit megunt, akkor elhajítja, talán később újra felfedezi. Akár a gyermek, aki új játékot kap. Ez okozza azt, hogy az író gyerekesnek, sőt egyenesen gyereknek tűnik olykor. Az író dacos, leggyakoribb szava a nem. De ne higgyük, hogy azért mert az író gyerekes, attól már gyerek is. Az író a bölcsességek tudója, s a gyereket mint szerepet, el-eljátssza pusztán a figyelem fenntartása érdekében. Az író szeret játszani, és szereti a tréfát, ezét mondják, hogy az író, akinek nincs humorérzéke, nem is író.
Még nem adtam címet ezen írásnak. Oh, szerencsétlen gyermek már-már megszületik, és én mint szülő még nem is gondoltam leendő nevére.
Lehetne Zsuzsa, Vera, Zoltán, János. Nem! Ki tudja, milyen a neme egy írásnak? Azt tudom, hogy a tengerészek szerint a hajó mindig nőnemű. Biztos egy fáradt matróz találta ki, aki átvészelve a szárazföldihez nem hasonlítható viharokat a végtelen tengeren, újra szárazföldet érezhetett talpa alatt, és az meglepően ingott alatta. De ilyen vélekedés az írók között nincs.
Lehetne Péntek, Vasárnap, Hétfő... Nem, ez sem jó.
Lehetne szám. Egy, kettő, három. Ez már alakul, de nem az igazi. Legyen Négy... Ez az.
Az író szeret játszani a számokkal. Kedvenc száma a négy. A négy négyzetszám. Az emberek szeretik a négyzeteket. A négyzet megfogható, egyszerű, érthető, bizonyossággal teli. Az emberek szeretik a megfogható, egyszerű, érthető és biztos dolgokat. A négy páros szám, s ahogy szokták mondani: párosan szép az élet. Végkövetkeztetés: az emberek, így az írók is, szeretik a négyet. Az írók sem szeretik a bizonytalanságot, a világ felfoghatatlan kavalkádjában ők sem fürdenek. Habár vannak olyan írók, akik nem írnak. Egyesek szerint ez gyávaság, de én nem tennék köztük különbséget. Csupán egy jelzőt írnék az író elé. Legyen ez a jelző bujdosó, esetleg élettelen.
Az író érző ember. Az író ugyanúgy érez fájdalmat, szerelmet, dühöt, szeretetet, kínt, mint bárki más. Sőt, az író az érzések rabja. Így tölti fel a világot, a szívével tapogat, mintha vak lenne. Szíve jó és nemes, épp annyira, mint egy bűnözőé. Az író természetes lény, ami kell neki, amire vágyik, azt elveszi, nem törődve a következményekkel. Az író bűnös, de van a szívében valami, ami csak az övé, egy érzés. Egy érzés, amely hasonlatos a csengettyű hangjához. Halk, selymes, mégis erőteljes, vad ösztönökkel teli. Ha szól, az író tudja dolgát: írni kell. Lapuló, csöndes, felismerhetetlen, amíg hangtalan, de őrjöngve kiáltó, fájdalmat ordító, ha pendül. Az író tudja, érti, érzi, hogy a kutatásnak vége. Írni kell, írni kell, írni kell.
Az írónak fájdalmat okoz az írás, mert amit ír, üressé teszi őt. Ilyenkor az író nem létezik, újra tapogatja a világot. Sötétségben él, a valóságot nem érzékeli, megtörik. A magabiztos lényből, akár egyik napról a másikra törékeny lesz, érzékeny. Ezért féltőn vigyázzatok íróitokra emberek! Az írók örökké boldogtalanok. Vágynak a halálra.
És végül, létezik egy legenda az írók között:
Egyszer régen, valahol Európában élt egy fiatal férfi. Akkoriban már megért férfinak számított, így egyedül élt, asszonya, gyermekei nem voltak. Az aprócska falu, amelytől elválasztotta egy patak, takaros volt, jószívű emberek lakták. Történt egyszer, hogy a patak kiszáradt, s a falu lakói kétségbe estek, nem tudták hol itatni állataikat. Így hát átgázoltak az üres patak medrén, hogy megbeszéljék, mitévők is legyenek.
De a házacskában már csak az ifjú üres porhüvelyét találták. A holttestet egyenesen a következő faluig vitték a pap elé, hogy jó keresztény szokás szerint feladja rá az utolsó szentséget. Az ifjú szegényes és már elhagyatott házának egyetlen asztalán papirost találtak, melyen írás volt. A falu férfiai rendkívül meglepődtek, ugyanis eleddig az ifjú nem adta jelét annak, hogy tud írni, olvasni. Azt már tudták, házában nincsenek könyvek, így nem hitték tudományát, de biztosra akartak menni, mivel ők maguk nem voltak írástudók. Így a szekéren, amivel szállították a tetemet, együtt utazott a paphoz a test és az írás. A pap miután feladta az utolsó kenetet, elolvasta az írást. Az írás egy vers volt, a legigazabb verse korának. A verset a pap elküldte rangjánál magasabban ülő papokhoz, akik parancsára az írást meg kellett semmisíteni, az ifjút pedig eretneknek nyilvánították. A temetésen a falu apraja-nagyja megjelent, s a pap megható beszédet mondott, a nem megszentelt földben nyugvó halott emlékére. A papot megérintette a mű, s a látomás magával ragadta, ezért lebocsátották szolgálatából, így elindult a nagyvilágnak és soha nem tért vissza. Azt rebesgették, hogy ő maga is költő lett, s mikor meghalt megjövendölte önnön és az ifjú visszatérését.
Az író, ha túl messzire megy, ha átlép egy határt, elbukik. A nagy írók elbuknak, a jó írók túlélik őket. Amikor az író a valóság mindenségét megérti, agyában megcsendül az érzés, és az író nem tud mást írni csak az igazat.
A mindenségért a semmivel fizet. Ahogy a teljesség átjárja, betölti szívét, úgy töri össze a teljes hiány.
És az író nem élhet szív nélkül. Ez az író számára négy, ez a teljes bizonyosság.

 

Rejtvény

 

Ki írta a következő verset, és mi a címe?

"Más-más neveken egyedül a ti dicséreteteket zengtem, folyók!
Tej vagytok és méz, szerelem és halál és lassú tánc.
Forrásotoktól, mely titkos barlangokban moszatos sziklák közt fakad,
Ahol az istennő eleven vizet önt kancsójából,
Tiszta erektől a réteken, amelyek alatt patakok zúgnak,
Ott kezdődik futástok, s az enyém is, az elragadtatás meg az elmúlás.
Arcomat a nap felé fordítottam, meztelen, az evezőt ritkán mártva a vízbe.
Tölgyerdők tűntek tova, rétek, fenyvesek is,
S minden kanyarban az ígéret földje nyílt meg előttem,
Falvak füstje, álmos csordák, füstifecskék, homokos partok.
Lassan, lépésről lépésre hatoltam be vizeidbe,
És a víz sodra csöndesen átfogta térdeimet,

Míg át nem adtam magamat neki és vitt és úsztam benne,
A diadalmas dél roppant tükrös egén át.
Partokon voltam a nyári éj elején is,
Amikor telihold kél és az ajkak szertartásosan összetapadnak.
Hívogat ölelésre, vigasztal, enyhületet nyújt.
Elmegyünk, míg zeng minden elsüllyedt város harangja.
Múlt nemzedékek követségei üdvözlik az elfeledteket.
S visz tovább, egyre tovább szüntelen áramotok.
Ami nincs és nem is volt. Csak a pillanat, az az örök."

A helyes megfejtést beküldők könyvet nyerhetnek.

 

Archívum

 

A HelyzetEmber korábbi számai:

1. szám (Bodor Béla, Határ Győző, Tengerszem, Sys)

2. szám (Tóth Krisztina, Fernando Pessoa, Barbarus, Réka, Tengerszem, Sys)

3. szám (Tolnai Ottó, Vas István, Vörös András, Komáromi János, Magnifique, Tengerszem, Sys, Simon Imre)

Különszám (Vörös András: Poét(ik)a 1993–2003)

4. szám (Tolnai Ottó, Lucian Blaga, Réka, Csőke Dénes, Komáromi János, Simon Imre, Sys)

  Üzenet
    Szerkesztői előszó

    Bevezető
      Tengerszem írása

    Rejtvény
    Archívum