Mink magunk

Ebben a rovatban kapnak helyet a HelyzetEmber számára felajánlott művek. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy ezek az írások nem a "legjobbak", nem a szerkesztő ízlését dicsérik. Aki megtisztel bennünket azzal, hogy elküldi nekünk bármilyen írását, az viszonzásul nyilvánosságot kap. Ezt a rovatot nem mi szerkesztjük.

Hálásan fogadunk minden beküldött művet, címeink:

helyzetember@helyzetember.hu
szerkeszto@helyzetember.hu

– Bella Katalin –
Éjjeli látogatók

– Ecsedi Éva –
Nem akarom!
Tér-idő utazás
Hideg vers

– Egry Artúr –
dülőúton
a cápák mosolya
sirató II.
Anyám
a szomorúaknak
A festő

– Fazekas Dániel –
Az élő meghal...
Hajnaltájt...

– Füssy Angéla –
Csak ennyi
Ébredés
Lemondás

– Hojdák Gergő –
Az öncélú tehetségről

– Madarász József –
Magány
Requiem

– Maróti Szabolcs Viktor Olivér Brigitta –
A színpompán
Legalapabb forma
Villamoson
Újra újra
andris a gitár

– Myra –
Titok
Karodban

– Nyírfalvi Károly –
(Szóbeli lény vagyok...)
(Annyi, mint égen...)
(Az asztalon mindennap...)
(Az erdő ugyanaz...)

– Pákozdi Gabriella –
nyárutó
eső
szép vagy
ha alszol

– Sys –
Szellemtelen vallomások
Szükségszerű ambivalencia
Önbírálat
Külvárosi reggel
Harag, önmeghatározás
Szerelmesvers T. S. E. szerkesztési módjával
Pesszimizmus
Becsvágy
A kalapács dadog

– Takó Ferenc –
Az égi rónán
Ha
A szemed
Tükörszonett a...
Betűvetők, mi
Tévedő
Mint aki fél
Tanács az olvasónak
Isten ütemével
A legvégén
Tőle ne félj

– Vörös András –
Hiábavaló fontosságok
Szépségröpte
Tájlét
Esett idő

Bella Katalin írása

Éjjeli látogatók

– Hát ti mit kerestek itt? – kérdezte a boltos a három bóbiskoló alaktól. A férfi fején hálósapka trónolt, testét köpeny fedte amennyire tudta, mivel tekintélyes hasa kíváncsian kukucskált ki belőle. Szemeit résnyire nyitotta csupán, miután megbizonyosodott róla, hogy a látogatóknál nincs fegyver. A betolakodók – három megszeppent gyerek – most tértek magukhoz, csodálkozva meredtek a boltosra. Egyikük álmában levert egy befőttesüveget, az csapott zajt. Éjfél múlt kevéssel, mikor a nagydarab ember motoszkálást vélt hallani a földszinten található üzletében. Nyomban felkeltette a feleségét is, aki szintén betörőkre gyanakodott. Még sokáig füleltek mire megérett bennük az elhatározás, hogy valakinek le kell menni ellenőrizni a terepet. A férj halálmegvető bátorságáról téve tanúbizonyságot remegve magára kapta köntösét, kezébe szorított egy kést, és lassan megindult a lépcső felé. Igyekezett hangtalanul lejutni rajta, de súlyának köszönhetően minden egyes lépésnél recsegett a fa.
Most ott állt a bolt ajtajában, megnyugodva, a csodálkozástól és az álmosságtól kábultan.
– Kérdem még egyszer, mit kerestek itt? És egyáltalán, hogy jutottatok be ide?
Most a legnagyobb gyerek végre összeszedte magát. Egyenesen a boltos szűk szemeibe nézett, és így felelt:
– Hát… a pinceablakon át jöttünk.
– Mi folyik odabent? Pista, minden rendben van? – a hang tulajdonosa meg sem várta a választ, érdeklődő feje máris megjelent az ajtónyílásban. Ő is nagy, erős volt. Piros arca, hosszú haja, és magas hangja volt. Miután nem érzett veszélyt, benyomult az ajtón.
– Nahát, ezek gyerekek!
– Mit loptatok el?
– Semmit. – mondta a nagyobbik. A többi betolakodó ezalatt csendben kuporgott a földön. Két fiú, egy lány – ez volt a kis csapat felállása. A legnagyobb gyerek – nyilván a főnök – immár magabiztosan állt a tulajdonosok előtt, akik csak néztek ki a fejükből.
– Nem hiszem el, hogy nem loptatok el semmit. Erzsi, ellenőrizd a kasszát! Meg aztán amúgy is, biztos megettetek valamit!
– Nem, pénz nem hiányzik, az árukészletet ellenőrzöm. – mondta Erzsi asszony.
– Mi nem vettünk el semmit, és nem is fosztottuk ki az ételkészletet. Igaz? – a két kisebb gyerek egyetértően bólogatott és szívderítően vigyorgott. A boltos arcán is mosoly futott át.
– Akkor aludni jöttetek ide?
András – a főnök – egyből megértette, hogy Pista bácsi koponyája egy nagy, légüres teret zár körbe.
– Hiányzik 5 liter tej, 2 kiló kenyér és egy szál kolbász! – fakadt ki a nő.
– Átkozott kölykök, megkárosítotok engem, aki keményen dolgozik? Első haragjában megragadta a fiú rongyos kabátját és le akart keverni neki egy nagy fülest, de még időben visszafogta magát. Ekkor a másik két gyerek is felállt, és András mellé lépett. A kislány szőke volt, és egy rongyos babát szorongatott a kezében. A kisfiú barna, úgy látszott testvérek. Soványak voltak, ruhájuk szakadt és kopott, nem védett jól a kinti hideg ellen, ami ezen az éjjelen megközelítette a mínusz húsz fokot.
A békésnek tűnő házaspár most megváltozott: dühöngtek, vinnyogtak és nagyon sajnálták magukat a ”hatalmas” kár miatt.
– Ki kell hívni a rendőrséget! Ez betörés és rablás!
– Az ám! Hogy hívják a szüleiteket, nyomorult taknyosok? – kérdezte a boltos.
A gyerekek csak némán néztek, hol a felnőttekre, hol egymásra.
– Mi üldöztük el a betörőket! – mondta kis idő elteltével András.
– Micsoda?!
– Hát épp erre sétáltunk mikor zajokat hallottunk. Benéztünk az ablakon és láttuk amint kettő, vagy inkább három alak pakol a boltban. Épp a pénztárat feszegették, amikor Évi észrevette a nyitott pinceablakot.
– És ezután mit tettetek? – kérdezte kíváncsian, tátott szájjal az asszony.
– Utánuk másztunk. Gondoltuk bemegyünk, és kiabálunk maguknak, hogy jöjjenek le gyorsan.
– De nem hallottunk semmit, igaz Erzsi? Vagy te igen?
– Nem tudom biztosan…
A gyerekek már nyugodtabban ácsorogtak egyik lábukról a másikra helyezve testsúlyukat.
– De miért aludtatok el?
Néma csend volt a válasz. András épp szólni akart, mikor Évi megelőzte:
– Elvesztettem a babámat, sírni kezdtem mire a betörők észrevettek minket és elmenekültek.
– Jesszus-Mária! Hisz ti komoly veszélyben voltatok! – sipítozott Erzsi asszony.
András folytatta:
– Mikor eltűntek annyira megijedtünk, hogy jobbnak láttuk itt maradni egy picit.
– Ez természetes. – tette hozzá a férj.
– Itt gubbasztottunk a sötétben, kiabáltunk maguknak de nem jöttek. Aztán a jó melegben elaludtunk.
– Ez jó meleg? Bahh, pedig itt nincs is fűtés! Erről jut eszembe! Erzsi, menj föl és hozz nekem meleg ruhákat! Elmegyünk a rendőrségre. A gyerekek vallomása elég lesz a betörők ellen. Tudtok adni személyleírást?
– Igen, azt hiszem én emlékszem rájuk.
– Mi is! – jött a megerősítés a kisebb gyerekektől.
– Remek! Akkor én megyek, szólok a lányunknak, hogy elmegyünk. Maradjatok itt, mindjárt visszajövök.
A háziak eltűntek, a látogatók maradtak. Álltak egymás mellett, nem szóltak. Egy idő múlva András kiadta a parancsot:
– Tűnjünk el innen.
Elindultak a pinceablak felé, ami nyitva volt, ahogy hagyták.
Évi kissé lemaradt és vágyakozva bámult egy kiflire. Már nyúlt is érte, mikor hirtelen meggondolta magát és a testvérei után sietett. Nem kellett sok idő és a három vékony alak eltűnt a sötét, fagyos téli éjszakában

Ecsedi Éva versei

Nem akarom!

éjjeli menedékemben lapulva
két tenyerem közé fogom
a törött vakablak résén
beszűrődő hold sugarát

arcomhoz emelve nézem
benne táncoló álmaitok
mint vonul keresztül sok
apró gond ráncos homlok
csüggedt szem néz rám
csendes kéréssel áldjam meg
vétkeit öntsem a lefolyóba
tiszta vízben fürdessem
kosztól ragacsos testét
tévútra tévedt menthetetlen
évezredek vétkét nem tudom
nem akarom tisztára mosni
kevés vagyok nagyon kevés
a szeretetre éhesen
vétkezek s nem akarom már nem
a hold fényét tovább vinni
fogjátok s ítéljetek ti

minden kilométert kínkeservbe
csomagolva cipeltem
halmokba raktam keresztutakon
tetejére állva lekiabáltam
hogy hallhassa mindenki
oly szép volt az élet
de belepte a penész
kirágta belsejét a sok féreg
már nem akarok lekiabálni!

Tér-idő utazás

Mondanám, de már nem tudom, a tegnapomat elhagyom,
hangom huzatba fulladt.
Tudtad mit éreztem, felettem pálcát törtek.
Emlékeidet őrzöm belső zsebemben, nagyon féltem őket...
Most nem tudom, hogy mit tegyek,
idegpályáimon ötödik sebességre kapcsolt félelem száguld.
Áruld el, mi értelme felmennem a félemeletre.
Amikor a tetőre akarok…a holnapok előtt feljutni.
Mint meglőtt vad, ki az életéért küzd, űzd el az ezerarcút.
Hosszú az út, s kevés az időm.
– De mielőtt elmegyek, fogok egy cserepet, úgy gondolom,
kendermagot ültetek, az üveghegyen.
Teremni fog dúsan, magasra nő búsan, előírásszerűen, szűzen.
Akkor majd álmodok, álmodok, álmodok, álmodok, álmodok...
Hatórás késéssel indulok.
Találkozni fogok nagyapámmal. Ott álltam a ravatalozóban,
megrendült pózban, közben a gyászzenére ritmust dobolt ujjam.
A koszorúk feliratát olvastam, gyerek voltam de tudtam,
a halál nem fáj... a halottnak. Zokogtak.
Csodásan sütött a nap, épp aktuális, a temetésre.
– Lifttel megyek. Jó mélyre, éjfélre a föld gyomrába érek,
ott szépek a fények, s nincs holdfogyatkozás, hétórás csatlakozás.
Nincs születésszabályozás, elektromos erőforrás.
Nincs diszharmónia, sem rezonancia, aszteroidahullás,
tér-idő áthajlás, torpedórombolás.
– De van ős-rajzás, van még tűzvarázs, hosszú álmodás.
És van még, szimbiózis, (hidd el igaz), titániumból szőtt vigasz,
Eonok által főzött boldogság eszencia.
Pillangók mosolya, vizek csobogása…
S a tudást a Királynő átadja.
Elképzelem a halál szagát, lehet ilyen egy marihuánás utazás?
Na én megyek...

Hideg vers

Egy álmos délután
a hideg bekúszott
az ajtó alatt
végig lebegett a szobán
bebújt a sublót fiókjába
azután az ágy alá
majd megfordult
gonoszul mustrálta
mit támadhatna
orvul felemelkedett
a plafonra
onnan nézett
végig a szegényes
bútorokon
a kancsó boron a cipón
a rozoga asztalon
átkarolta az öreg fotelt
minek huzata
kopott foszlott
beleült ölébe
hideg párát lehelt a tükörre
elhomályosítva
a szegénység látszatát
mit nem lát
a vak kanári
a kalitkában
sem a macska
a sarokban
félve bújik előle
nem ad meleget már
a kályha
elfogyott a tüzelő fája
a hideg örül
mára sokat tett
kioltotta a reményeket...

Egry Artúr versei

dülőúton

fázom, ha hó hull,
vagy, ha hűl,
nagykabátom
a barátom,
egyes-egyedül,

meleg leves: a mégis,
– túlélni szép is, –
csak azért is!

vagy, ha mégse,
leszek a semmi része,
a mégis egésze!

rám, valódi eső szitál,
valódi gond csorog,
ablak előtt állsz anyám,
ilyenkor, reád gondolok,

nem látsz át,
pára ül az üvegen,
vajon miért
lettem ilyen idegen?

nincs miért,
és miért nem,
vers sincs,
és hit: az igékben,
sem hajlék,
és hon,
és haza,
menhelyek laza vakolata

a cápák mosolya

a cápák mosolya merev,
fagyott akár a mirelit hal.
halottak éneke ilyen lehet,
jeges és merész szenvtelen dal

sirató II.

bolond voltam – mondtad
mellém guggoltál
azt hittem elvisz a szél is
sohasem fogtunk kezet
így elengedni sem tudlak
egyedül mégis

Anyám

Anyám arca
megfagyott ikon
vonásait
az ablakra karcolom
ahogy ott ül
a szoba közepén
esetleges
akár egy dísznövény
szótlan eső dobol
az ablakon
végigfolyik
végig az arcomon

a szomorúaknak

keserű,
méz-sárga serből szürcsölök
e kerti asztalnál, ellennék reggelig,
ahol
a csillagok a sötét fű között
hajnalban fényüket egyszerre meglelik.

megvagyok,
másképpen: – mindez tényszerű –
amint feszül a húr, az Isten ujjbegyén,
mikor
a vállához szorítva a hegedűt;
magának játszik a mindenség peremén

de mennyi
mindent kibírhat az ember
egyetlen éj, amíg a késeket fenik,
ahogy
a narancsfák az érő teherrel
kínjukban a földet keményre verdesik

A festő

(E.J. emlékére)

északról jól látta az öblöt,
pasztelek lágy fényei közt
felkent papja e tájnak,
ülve a mólón nyári trikóban,
– hóna alatt egy ládika zörgött –
szemeit összeszorítva
bámult végig a dél vizein,

elámult a felhők szigetén,
amint hogy a nap átvonta
csendben, izzó színeit
bíbor takaróval az estben,
aztán meztéláb hazaindult
csak a sapka-sildjén lobbant
egyet a kék, a még-ragyogás.

Fazekas Dániel versei

Az élő meghal...

Az élő meghal,
lassan elfárad,
de reményt szorít magához,
míg emészti a bánat:
egy keringő e létben,
súlytalan, hangtalan;
múló öröm és közelgő csalódás,
fordul, fordul, forog tovább,
mint elhajított vasdorong,
melynek utolsó pillantban,
megérzed vas-szagát és csattan.
De végtelen az idő: előtte lomha perc,
még minden mozog,
míg lüktet a vér, míg a szív dobog.
a nő kivel keringsz, egy szempár,
lesütve pihen...
Végül forró hullámként
lobban rám a jelen,
szemembe néz, s ott
az elmúló jövő,
a szelíd veszély,
gyötrelmes talány;
A táncos karja a levegőbe mutat,
a vér nem lüktet,
két dobbanás között
szívem is megdermedt.

S csattan a vas.
az élő meghalt, csak
reményt szorított magához.

Hajnaltájt...

Hajnaltájt, mint harmat kertünk füvein,
gyöngyveríték ül sima hátadon,
nézném hogy szederülsz el,
aztán a nappalt álmodom:
Forróság van kedves, mégis délben,
csupa báj vagy, s ezernyi rejtett részlet
egészeként keringsz e létben.
Csak zsong zsizseg a nyári lég tompán,
tájba vágott ablakunkon át lomhán.
Kora este, a félig homály lepte kertben,
annyit loptam tőled amennyit tehettem.

Füssy Angéla versei

Csak ennyi

Csak alkalmi kéj,
Ha olykor helyet cserél
Vetett ágyainkban a szenvedély

Nem nyílik elmém,
Hogy láng marja belé
Mállott csókok édennek hitt ízét

A pillanat elvész
Áthűl minden érzék

Tökéletes szerelem
Végessé lett végtelen

Ébredés

Füledbe súgom a hattyúk dalát,
Míg paplankék éj alatt
Test a testért mond éppen imát

Bőrömbe ég ajkadról a parázs,
Tátongó sötét torok –
Nyeldeklő láng ölemben a vágy

Felébredek
Még ablaküvegen átnyújtod kezed

Hiányzol
Csak az árnyék játszik a falon!

Lemondás

Nem vagyok,
csak könny az arcodon,
– mely megfagy egy téli
hajnalon.

Nem leszek,
csak mosoly az ajkadon
– mely felragyog egy magányos
alkonyon.

Hojdák Gergő írása

Az öncélú tehetségről

1

A tudósok és művészek által az ezredfordulón előrejelzett környezeti és társadalmi katasztrófák valóra váltak. Az emberiség történelmének legsúlyosabb krízishelyzetébe került.
Már hosszú-hosszú évek óta gyűlöletes erővel tombol a Tudósok és Művészek háborúja. A társadalom eme két jellegzetes tábora úgy döntött, kivonják magukat az emberiség passzív haláltusájából, és csak a saját fejlődésüknek útját egyengetik; koncentrálják erőiket, mert a Földet ezáltal megmenteni remélik.
Létrehozták az Alkotó Erők Két Céhét, s az embereket csatlakozásra szólították fel. A ”tartózkodókat”, a kimaradókat mindkét tábor kíméletlenül irtotta, mondván a Föld megmentésének szent kötelességében nem lehet passzívnak maradni. A pénzemberek, a gyárosok (akik mindkét táboron belül nagy befolyással és kiterjedt kapcsolatrendszerrel bírtak) jól betagolódtak az új szervezetekbe.
A Tudósok újabb és újabb pusztító vegyi- és biológiai fegyverarzenáljával a Művészek - önnön nagyszerűségüknek és egyediségüknek tudatában –torz ideológiákból származó fanatizmusukat állítják szembe. Már a háború kitörésekor megszülettek a harcosok jelszavai: „Mi vagyunk a fejlődés” – bömbölték a Tudósok robogó, csúcstechnológiával vértezett tankjai. „Mi meg az értelem” – vágták rá dacosan a Művészek barikádjaikról és lövészárkaikból.
A vérontás hamarosan az egész bolygóra kiterjedt, a pusztulás minden korábban tapasztalat mértéket felülmúlt. A Tudósok csillogó, hatalmas napelemekkel borított laboratóriumai Bábel tornyaiként emelkedtek ki az értelmetlenül letarolt városok és szántóföldek egységes sivatagából. A felrobbant épületek szilánkjai a városok körzetében mindent elborítottak. A pusztulás perzsa szőnyege. Az erdőket – a hadigazdaság felfokozott céljainak kielégítésére – már a háború elején kiirtották. A politikai egyeztetés fórumait egytől-egyig felszámolták („Nincs megalkuvás” - mozgalom); az üzletek, kórházak, a szórakoztató- és közösségi létesítmények egyszerűen megszűntek létezni. Csak a mértani pontossággal elhelyezett hadianyag-gyárak füstölögtek tovább, s eregették halál-szagú páráikat lélegzetvételnyi egyetlen, lélegzetvételnyi megszakítás nélkül, hogy aztán egyesülvén vérszínű felhőkké gomolyodjanak össze a néma fellegekben.
Mindkét tábor katonái a régi közműalagutakban vagy a szennyvízcsatornákban húzták meg magukat két roham között. A főtisztek és az agresszívebb katonák lerombolt lakások pincéiben, a városszéli létesítmények (pl. szennyvízátemelők) bunkereiben, vagy régi barlangokban telepedtek meg, kegyetlenül elkergetve az eredeti tulajdonosokat és/vagy a megzavart legyek módjára odazümmögő civileket. Az árvák, a betegek és az öregek (akiket ”az erősek” mindenhonnét kiebrudaltak – egy élhetőbb élet szikrányi reményével – régi köztereken és parkokban húzták meg magukat, s reméltek gyönge védelmet a gyilkos hideg elől – általában mindhiába. Két bombatámadás között a régi kirakatok és elhagyott raktárak fosztogatókkal teltek meg, akik elkeseredett dühükben gyakran összecsapták – elvileg az ennivalóért, amiből persze végül már semmi nem maradt. A portyák ugyanis csak nagyon ritkán (s ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre ritkábban) zárultak eredményesen. A sebesülteket és halottakat soha, senki nem számolta össze már.
A háború nagyjából az egész Földet beborította. Valahol, a ”szürke bolygó” egyik utolsó, távoli, még érintetlen szegletében (talán egy Magyarország nevű porfészekben), a két hadsereg, pontosabban Szilárd Leó és Speer tábornokok által közrefogott parkban azok a lakosok zsúfolódtak össze, akiket a város minden, valamilyen szinten védhető helyéről kitoloncoltak. Akiket a túlélési hatékonyság alapján szerveződő háborús társadalom végképp kivetett magából. Az ostrom utolsó túlélői között volt egy terhes anya, egy nyomorék, egy szellemi fogyatékos, egy öreg ”független” író és egy súlyosan sebesült dezertőr – akik a park egyik megmaradt játszóterén húzták meg magukat. Közöttük - a túlélők szerint – a következő párbeszéd játszódott le:
– Na hallja, azért harcolt maga végig ennyi hosszú évet, véres ütközetet hogy végül a saját bajtársai hányják a kardélre? – így az író a dezertőrhöz.
– És maga hogy tud még a halál torkában is képekben beszélni, költőkém? – reflektált a nyomorék.
– Maga is ”képekben beszél”, tisztelt uram. A halál torka egy metonímia. És eufémizmus. És egyébként én író vagyok, nem költő.
– Ön melyik oldalon harcolt? – vágott közbe a terhes anya.
–Művész voltam.
– Akkor megérdemli a sorsát – vágott vissza a nyomorék mesterkélt elégedettséggel. Na, ne értsenek félre, nem mintha bármelyik oldal életben hagyna bennünket. Igazság szerint egyiktől sem remélhetünk többet, mint a másiktól. De a tudomány – annak legalább van valami értelme. Maguk művészek például annyit locsognak az elesettekről, a „szegény nyomorékokról”, a szolidaritásról és a toleranciáról. De most mondja meg nekem...
– Kár most erről vitáznunk barátom. Élvezzük inkább, ami szépet az élet még adhat nekünk. Nézze csak! Most kel fel a nap – milyen szép is az ég koronája. Ugye maguk is látják?
– Na látja, én éppen erről beszélek! Maguk egyfolytában a szépségről, meg az esztétikáról papolnak az embereknek. De mondja meg, csak ezt az egyet mondja meg nekem: mi szépet lát az életben az, aki maga rút és nyomorult? Aki a megélhetésért és az önfenntartásért küzd, s akit közben ezerszer is megbámulnak az utcán az ő nyomorúságáért? Mi szépet lát maga szerint a vak? Mit hall a süket a nagy szimfóniákból? És hová viszi az elcsent szépet a béna? Látja, nekem már az is szép lenne, ha végre rendesen be tudnám kötni a rossz kezemmel a cipőfűzőmet azon az egyetlen lábamon. Hát mondja meg: mit tudnak értem tenni a művészek? Talán majd ők csinálnak mozgatható művégtagokat vagy ők fejtik meg a mesterséges sejtnövesztés titkát?
– Ezt biztosan nem teszik. De ha komoly, felelős művészeink lennének, akik törődnek az emberek lelkével és a tényleges problémákkal foglalkoznak – és nemcsak egy jobb szó, hang vagy szín megtalálásával, mint oly sokan – és fel mernék vállalni a véleményüket ebben a feje tetejére állt világban, talán ez a háború se tört volna ki. Talán rengeteg vészt elkerülhettünk volna. Talán magát sem bámulnák meg az utcán annyian. Hát nem veszi észre, hogy a tiszta művészet épp a toleranciát, az általános tolerancia hallhatatlan szellemét hirdeti? Különben tényleg lehet élni művészet nélkül – de minek?
– Maga mit gondol, szépasszony? – kérdezte a sebesült katona – milyen világban szeretné inkább felnevelni a gyermekét? A Művészekében vagy a Tudósokéban?
– Nekem teljesen mindegy, csak megérhetné azt az új világot. Az egészségét inkább a tudomány biztosítja, az emberségét pedig inkább a művészet. De mondják: ugyan nem mindegy ez maguknak? – tör ki magából elcsukló, finom, nőies hangján. Hogy tudnak még az utolsó percekben is ilyen cinikusan vitatkozni? Miért nem az életükkel, a szép emlékeikkel törődnek inkább? Hát melyik úrnak szolgálnak maguk?
Egy zilált levegővétel után így folytatta:
– Örüljenek neki, hogy maguk egyáltalán megkapták az élet ajándékát. Hát nem szégyellik magukat, hogy süket civakodásra vesztegetik az idejüket és a tehetségüket, amit egyébként mindegyikükben ott látok? – hangja itt végképp elcsuklott, s szívszorító zokogásban tört ki.
Mind egy emberként ugrottak oda hozzá, hogy egy utolsó, gyöngéd öleléssel megvigasztalják. Egy pillanatra úgy tűnt számukra, mintha mindannyiuk közös édesanyja lett volna, ártatlan szűz, s ők mind testvérek, egy – az emberi gonoszság miatt - meg sem született gyermek testvérei is.
Az utolsó bombatámadás után a szellemi fogyatékos fiúnak és a dezertőrnek még mindig volt annyi ereje, hogy elbújjanak egy közeli bokorban, egy betonfal árnyékában. A többieknek végképp semmi esélyük nem maradt a túlélésre.

2

A hatalmas park gesztenyéi felperzselve. A központi mellszobor talapzatára hordták össze a halottakat, hogy elhantolhassák őket egyetlen tömegsírba. A park a Művészeké. Speer tábornok egy kétfős felderítő brigádot küldött ki az esetleges túlélők, szökevények felkutatására. Egy betonkerítés tövében guggoló bokorban valóban túlélőket találtak. Egy szökevény Művész katona és egy szellemi fogyatékos ifjú lapult a mélyén szorosan összefogódzkodva. A szellemi fogyatékos fiú láthatóan önkívületi állapotban volt.
– Néni, én szégyellem magam, én tényleg szégyellem magam mindannyiunk nevében, csak ne hagyjon magunkra bennünket – gagyogott a fiú előrebillentett, rángatózó állkapcsaival. A szemei kidülledtek. „Én szégyellem magam néni, tessék elhinni, hogy én szégyellem magam.”
A Művész katona behunyt szemekkel és átszellemült arccal – a tökéletes nirvana állapotában – mosolygott a láthatatlan ellenségre és halk, ünnepélyes, sebeitől egy kicsit rekedtes hangján megszólalt:
– Én még inkább – hogy annyi hosszú éven át egy ”nesze semmi, fogd meg jól” ügyért harcoltam magukkal.

3

Katonai jegyzőkönyv

Speer tábornok: Fiúk, jelentést kérek!
Tolsztoj és Mann zászlósok: Nem találtunk túlélőket, Speer tábornok úr!

Madarász József

Magány

Járom az utam porban tiporva,
magányom szürke leplébe burkolva,
boldogság, mondd, merre jársz?
szívedhez szívem utat hogy talál?

Szerelem – létezel? – szörnyen hiányzol,
bújócskát lelkemmel, mondd, miért játszol?

Kacérkodsz velem gyönyörű istennő,
kósza szél, tavaszi szellő,
boldogság zsivajtól hangos,
szerelmet, szenvedélyt hoz...

De nézd, köröttem csend honol,
tavaszi szellő máshol kóborol,

Néma magány feszíti mellemet,
magány, s nem a lelkiismeret,
poros, szürke leplébe burkolva,
kósza szél porát le nem fujja,
mint ólomszín köppeny nehezedik rám,
de valahol – tudom – a boldogság vár...

Requiem

Megannyi egymást követő nap,
ezernyi küzdelem, s hited elhagy,
de mégis, tán van remény,
alagút végén majd feltűnik a fény...

...De nem, csak káprázat, délibáb talán,
mélységbe letaszít, megfolyt a magány,
reménytől vakultan kudarcod tagadod,
mind lejjebb süjjedve önmagad feladod.

Nézz körűl, nem látod, mit tettél, világ!?
kiégett hamudon nem nyílik virág,
szirmait nem mossa éltető zivatar,
sötétség közepén ormótlan ravatal,

Alagút végében jéghideg gyertyaláng,
utad itt véget ér, nincs innen tovább,
alagút végében gyászoló alak áll:
kaszáját letéve sirat a halál...

Maróti Szabolcs Viktor Olivér Brigitta

A színpompán

Furcsa fejezet a minden lehetek
A képek szépek a színkották
Ból ki kavarok egy szép szót valahogy
A fénybe szaladok a színpompán

Legalapabb forma

Valaki kiindul Valaki benn tart Valaki indukál valaki Eckhart
Sándortól és mástól Vasigazságot olvas és olvasztja magába mások Igazigazságát

Megindít megin ott valamit érzem meginog s megin itt vagyok a térben
Nem hat meg hatóság nem tör le törvény vélemény jelVényem utolsó őrVény

Neked meg mondom mer te vagy az Isten adjál még energiát adjál mer nincsen
Körülötted keringek vonzó csillagom, körülötted keringek vonzó csillag

Két kedve képtelen az egyre
Feltörő letörőkkel szembe
Szállni mint álmába régen
Stégként ki ülni az égen

Villamoson

Villamoson mosoly oson
Moszkva felé a 6-oson
Úgy érzem valami lesz
Egyre erősödik a Nesz

Nézem hogy hámozod a Salátát
Bele a tálba ahol a cseppek haláltánc
-Ot járnak igazából hasonlót
Ezzel az érzéssel meg nagyon Jót.
Mer akinek kedve lesz a Mindenség
Abban lesz csak igazán az Istenszép
De a szóban forgó forradalom fakírként
Fekszik a Történet rengeteg gyarló tüskéjén.

Újra újra

Lakótelepek ablakok és a Napok
Az ablakokból kibámulnak aLakok
Lenn a téren megin felébred az élet
Valakik újra újrakezdik az egészet

Megin egy rendszer ami senkinek nem kell de itt van
A srácok meg nézik egymást nem értik mi is van
Munkahely a hitgyüli vagy a detox
Ide kerültek akik előttünk ültek nagyok

Bomba robban és romba roggyan a Europa
De Vakond módra kommandóznak ki alóla
A besorozottak akiket nem soroztak le sorra
Halleluja ha ha halleluja hüha
Engem eliminálj ellenség

andris a gitár

Andris a gitárhangolókulcsát akassza a húromba
Elmászik egy bácsi erre és csöndben rágondol a Newtonra
Mer a pályán szalad de mégse halad hát hogy is van ez az erőtér
Csak elfelejti hogy ami leejti az hátrébb van mint ez az előtér

A bácsi átható tekintetén látható
A városa átmossa a lelkületét károsra

Myra versei

Titok

Fájdalom-kövek hevernek
elottem úttalan utakon,
kikerülném oket, de halk
sercegéssel követelnek,
átlépni oket nem tudom.

Éles szélük minduntalan
mély sebet ejt rajtam,
bárányfelhok mosolya között
égre nézek s kérdem csendben:
mit vétettem, amiért ezt kaptam?

Angyalok s démonok ott fenn,
halljam: mi a bunöm?
Miért vagyok mostohagyerek?
Ki sós könnyét issza most is...
de még bírom, még turöm.

Sziszegve fonódott testemre
s a ko-kígyó újra belém mart,
mérgével földre terített,
bár felállni még nem tudok,
de van célom, ami hajt.

Fekete lepellel takarjatok,
ne lássa más, mi az, mi fáj,
magányom börtönébe zárva
sírig tartó szerelemmel orzöm
az álom-élet-létezés titkát.

A kövek félig elsüllyedve várják
a kristálytiszta víz okozta halált,
elmerülnek a tenger mélyére...
Mondd, lesz, ki engem megment?
Te vagy az, ki újra rám talál?

Karodban

Egy ütemre dobban szívünk,
szenvedélyes sóhaj-tenger,
lepedobe markol vágyunk,
szoríts, kérlek ne engedj el.

Szemed ragyog, fénylo csillag,
tükrözodik varázs-fénye,
neved suttogom aléltan,
míg szikrák gyúlnak az égen.

Félénken ránk tekint a Hold,
értünk dalol a szél, hallgasd,
lehunyom szemem karodban,
s várom: gyengéden elaltass.

Nyírfalvi Károly versei

(Szóbeli lény vagyok...)

Szóbeli lény vagyok, hallgatásomból mennyit és mit értenek a fűben alvók, a völgyben lakók, vagy épp ők igen? És hol szunnyad a hallgatás árkának határa? Átok-e, hogy némaságom visszájára fordul s nem úgy tesz, ahogy sugallani próbálom. Akkor indul a szavak özöne kifulladásig, a szégyen cifra jelével övezve.

(Annyi, mint égen...)

Annyi, mint égen a csillag, mind de mind hamisan csillog a langymeleg éjszakában. Az út másfelé vezet, rám szakad kazalnyi gyerek félelme a többször megjárt erdőben. A nappal és félhomály játszmája zajlik, a bábok élők és beszélnek, az ezerfejű a bozótosban keresi az utat s az egyirányú szükség úgyis hazavisz. Nem is a bátorság, a türelem próbája ez változó időkben harmadkori nagycsaládosként tíz napra... és elfelejtek minden szitokszót.

(Az asztalon mindennap...)

Az asztalon mindennap rendet rakok, tehát mindennap újra kezdem. A tárgyak – fontosak és esendők – újabb és újabb, más és más helyre kerülnek. Akár a gyerekarcok, türelmetlenül veszem tudomásul apró csapdáik, próbálkozásaik mosolyos nyűgét. Még nyitva a szemem, lovak módjára állva alszom, lassan mormolva a másnapi bölcselmek néma hangzóit.

(Az erdő ugyanaz...)

Az erdő ugyanaz, más az időpont. Bokor tövében málnát iszom, az átlényegülés lassan végbe megy, de képzeletük még az embert kutatja medve képében. Félhangosan dörmögök, medvetáncot járok, míg dérrel-dúrral lerohannak a vértelen vadászat egyik lomha zsákmányaként. Egy óra alatt többször támadok fel, mint azt valóban lehet. Visszatértemkor medvebőröm és grimaszom az erdőben hagytam.

Pákozdi Gabriella versei

nyárutó

Ledér függönyök mögött ebéd csörömpöl.
Kacaj siklik a bolt sárga falán.
Vén diófánk árnyéka fáradt tacskó.
Elment a busz. Nem is jön több talán.

eső

tépett pókháló reszkető barackfán
járdarések közt néma hangyahad
sötét gondoktól bánatlik az Égbolt –
megborzong, és bús lelke felszakad

millió könnye hullik le a porba
keserű minden vesztett pillanat –
de Földje méhében az édes cseppek
reménnyé zöldülnek, ha eljő a nap

szép vagy

Szép vagy.
Nem a természet formált,
génjeid bűvös hada,
nem is szikével metszett
istennő-maszk tapad rád;
Szép vagy,
mert bőröd pórusain
át illatozva
szivárványt fon köréd
a boldogság.

ha alszol

(Lucának)

ha alszol
felhőfüggönyét
behúzza a nap
s álomba cirógat
egy halvány sugár

ha alszol
hangtalan záródnak
a buszajtók,
komorság-arcokon
mosoly virága

ha alszol
ringatót cirpel
fűszálak öle,
füledbe mézesen
dong száz kis bogár

ha alszol
szobádban a kiságy
nyugalmat szuszog
és szétterül a házban
a boldogság

Sys versei

Először is jelzem, ez a kis írás-gyűjtemény sok szempontból nehezen vállalható, túl személyes, a versek saját belső dinamikája nem elég hangsúlyos, néhol túlságosan konkrét, és ezzel együtt is sok helyen túl homályos lehet. Mindennek ellenére nem érzem elég rossznak ahhoz, hogy egyszerűen a szemétbe hajítsam. A verscsokor előtt köszönetet kell mondanom F. W. Nietzschének, N G. Hamiltonnak, Lukács Györgynek, J. Ortega y Gassetnek és a többi, az egyes szakaszokban vagy a gyűjtemény írása során kevésbé meghatározó jelentőségű szerzőnek, és a konkrétan szereplő személyeknek. A lopott gondolatok felismerését az olvasókra bízom.

Szellemtelen vallomások

"Nem lehet elégszer ismételni: a költőnek ugyanúgy, mint a képzőművésznek, mindenekelőtt arra kell ügyelnie, hogy a tárgy, amelynek feldolgozására vállalkozik, vajon olyan természetű-e, hogy sokrétű, teljes, kielégítő válhat belőle. Ha ezt elmulasztják, úgy minden egyéb igyekezetük teljesen hiábavaló: szótagszám és rímek, az ecset és a véső munkája haszontalanul tékozlódnak; s ha a mesteri kivitel még megvesztegethetné is néhány pillanatra a szellemdús nézőt, csakhamar mégis megérzi majd a szellemtelenséget, amiben minden hamis szenved.”

J. W. Goethe

A „charme” megelőlegezése, a szorongás,
és az igénytelenség vádja között szédelgek.
Egy szakdolgozat és némi munkatapasztalat
partjai között folynak a napok.
Mennyi befejezetlen ciklus? – gondolkodom,
vagyok?

Szükségszerű ambivalencia

N. G. Hamiltonnak

Nem volt harc szeretet nélkül,
ez volt az első törvény.
A másodikat elfeledtem,
nem csoda, az ébrenlét őrült próféta
álom nélkül.

Minden teában a homok sivít,
minden vizipipában a föld sóhajtozik,
minden handzsár életet is ígér.

Nem volt szeretet gyűlölet nélkül,
ez volt az első törvény,
ha gyengéden csak csiklandozol,
nem marad semmid.

Ha lenyúlsz mélyedre mit találsz?
A portalan szellemet hagyd!

Önbírálat

Neki nehéz szülni. Tényleg? S nem-re jutottam.
Nem nehéz csak fájdalmas: nehéz arra nézni,
amit csak szenny mocskol be.
Ez nem az én gyerekem – gondolta.

Itt a nyírfák mellett és fenyők alatt,
nehéz az édeshazámot kimondani,
de kimondani persze egyszerűbb, mint gondolni.
Kár hogy nem tud sem németül, sem oroszul,
tágasabb lenne talán az a nemlétező haza –
és csendben jegyzem meg, hogy a szülés is
egyszerűbb volna.

Jó vagy rossz, de ez nem az én időm –
talán ezt gondolta valóban,
az ember soha sem tudhatja.

Az utókor épít csak mítoszt,
a történelem nem egyéb, mint mitológia.
Egyetérthetnénk talán, de ez túl egyszerű.

Egyszerűbb, mint a Bodrog, sültszalonna
és az őshonos fák: bár ezekről sem ír sok költő,
s az írók is mézesmázosak errefelé.
Nem is marad belőlük sok meg,
csak a váz, a cselekmény.

A hegyormok errefelé ellaposodnak,
nem vad, barbár vidék ez, és az itteni akarat
csak az unalmas bárányfelhők felé rángat:
igencsak kiábrándító.

Az utóbbi időben szentimentális vagyok –
gondolta.
Az utóbbi időben túl sok a kilengés
a rutinból:
ez így feltételezhetően közelebb áll
a konréthoz.
Egyébként tényleg szentmentális
általában.

Külvárosi reggel

Égetett a reggel, elindult a nap.
A cigaretta talán az ötödik:
áldozati láng.

A kialvatlanság keserűsége,
a gyors fogmosás savanyúsága
lángol.

Az éhség sem jön el, kényszerből eszik
délután négy és öt között.
Egy kávé és dohányfüst,
a maradék élet.

Az önpusztítás
vagy a becsomagolt pelenkák számával
kergetőző gondolatok betegesebbek –
ez a kérdés emésztődött lassan.

Szinte értelmiségi vagyok itt,
tudok olvasni – gondolta,
Akkor épp Lassalle és Gottfried Benn.
Mindig oda és vissza
járnak, keveregnek az ideák agyában.

A kígyó az üveget harapja, ennyit tehet,
Marja, lassan folyik a méreg.
Ennyit tehet.

Folyik a mérgünk,
ennyit még tehetünk.
Mondták: a nyakánál kell fogni!
soha se lejjebb.

Harag, önmeghatározás

Egy újabb haiku valakinél,
és hasonló formák,
szabályos szonettek és
kecskerímek dübörögnek,
szabályos rendben;
Ronald bohóc bakancsban.

Szabályos és tömör, lírai
mint a templombelsők:
boltív vagy csúcsív,
rendezőelvük az eklektika.
Lovecraft kritikája hatott?
Látom a szépséget csöpögni,
itt olvasom, olvasok,
idegenül, elidegenülten.

Egy tréfás apróság jönne ide
talán fel kellene idéznem:
Husztnak romvárát, elállnék
az írástól.

Technikában a forma hideg,
rámhulló eső.
Bennem a forma mint az erek falán
a nyomás támasza.

Kopott talpon a még nedves hagyományok
– eltaposott köpet,
a kopott elmén
az én huszadik századom: kitinváz,
gerinc.

Szerelmesvers T. S. E. szerkesztési módjával

Reggel az "önvalóban” időztek gondolataim,
a nők szagának kérdésénél, Jaldabaothnál
mellesleg.
A társadalom kötelékeit néztem, míg kedves metaforám
előkúszott. Sok felfuvalkodott rátarti
alternatív és a jövő szabványértelmisége
elsuhant előttem, míg koncentrációt gyakoroltam,
egy betonlépcső-repedés segítségével,
illetve később egy gondolatbaidézett
balramutató szvasztikával –
ezúttal a Nap eltaszított.

Legközelebb majd pentagrammal gyakorlok,
és megpróbálok kapcsolattartó – helyreállító –
fecsegésbe bonyolódni.
Igaz, a kérdés nehezebb, minthogy
puszta egyéni akarattal megoldható legyen.

Pesszimizmus

Míg a lánglelkű forradalmár beszélt,
én csak egy kis zenére, kávéra vágytam.
No meg a múltkori három halálkép szintézisét
félbehagyva, néhány életkép vázlatra.

Az intellektus, kis ebihal még, hátsó lábak nélkül,
kövek közé rejtőzik.
A tömegember-koncepciót az ebihal jobban érti
nálunk, bár kétségkívül a mi létünk is tömeg-magány.

Újabb katasztrófa, újabb tűzparancs, újabb nap:
fáradt vagyok ma a valóság iszonyatának
megragadásához, bár a múltkori tradicionalista Tyr-
értelmezés is zavar. Szeretem Tyrt.

Azért bújok kövek közé: bár lábam is van már,
még úszni kell.
A jelen ebihalai békává válnak,
sok még a kopoltyús errefelé.

Az ok-okozat leegyszerűsítés itt segíthet,
úgy a békák válnak ebihallá,
úgy hibás a metafóra.

Becsvágy

A krisztuskép-szerű arcot néztem,
szilánkokat raktam össze.
Ilyenkor nem vagyok szórakoztató,
vagy érdekes, a búgócsiga-tudat pörög.

A bernáthegyi elment, ránk se nézve,
indulni kellene nekem is.

Megértő sem vagyok – furcsa –,
aki egyenesen állhat, görnyed,
aki megtörhetne, tartást vesz magának.

A kalapács dadog

Most a különöst próbálom megragadni,
félúton a függőségek és aktivitás között.
De egyszerű feladatok gyűltek mormogva
fetrengő énem köré.

Nem! Egyes szám harmadik személy,
vagy prédikálva második,
a megszólítás legyen
"barátom”.
Ennyi elég lesz
a regresszív fejlődéshez.

Nem írok senkinek: megjelenítek, tükrözök
szándékom szerint, de
rámnevet az önreflexió: van hogy a rossz-
nak mondott személyiségjegyek
valóban praktikusak.
Délibábkalapácsok döntenek porba
remény-légvárakat.

Valaki egy idealista képzet és
egy látszatkonkrétum között
elveszett volt.
Magam nem tudtam
hozzászólni a kérdésekhez:
a négyzet négyszög – ez nem túl konstruktív.
A tudat-kalapácsok rendszer-szegeket vernek
konkrét anyagba.

Majd a délibábkalapácson gondolkodtam,
és valós szellemi kalapácsokon –
nem érthetők korrektre dúsított leegyszerűsítéseim,
a metafizika-értelmezésre vonatkozó idézetek;
mondataim,
a leegyszerűsített konkrétumok.
Aki hazudni akar, az írjon verset,
és hegycsúcsokra hivatkozzon
különösség helyett.

Takó Ferenc versei

Az égi rónán

Befogtuk a Nagymedvét a Göncölszekérbe,
Holdsugárból kantárt fontunk neki;
De iránytűnek, jaj, egy üstököst használtunk,
S utunk állták hamar a tejút rögei.

Ha

Ha szeretnél, szeretnélek,
ha gyűlölnél, imádnálak,
ha ölelnél, ölelnélek,
ha megütnél, csókolnálak.

A szemed

Barlang, végtelen.
Időtlen tér.
Tenger, feneketlen.
Hegy, egekig ér.
Nem hazudhat. Nem nekem.

Tükörszonett a...

Minden este néztük, ahogy ég.
Forró, mint a tűz
és hideg, mint a jég.

Ez egy úgynevezett fáklya,
nem kezdi ki víz,
s a szél se bántja.

Néha beszéltünk róla,
máskor csak ízleltük a nevét,
őriztük és átkoztuk,
hogy ne vessze jég-hevét.

Szerintünk értelmet ad,
szerinted gondot okoz,
szerintem egy kéz, ha kell
simogat, s ha úgy, hát meg is pofoz.

Betűvetők, mi

Szellem szigetén vándorok vagyunk-e,
mely oly burjánzó, amily tengere kies;
vagy csak tanult hitünk űz tréfát velünk
és sírásunkból illan el egy s?

Tévedő

Dübörgő hatalmak között
bolyongott néma üldözött-
ként, kiben minden élvezet
csak a többivel létezhet-
ett, mert gyeplőjét szívére
kötötte, bízva eszére
   az ostor pattogtatását.

Hányszor gondolta magába'
mindig, hogy csak puszta kába-
ság volna másképp tenni
és vakon csak arra menni-
e, ahová vadul szíve
húzta, melynek vakon híve
   volt, mert nem találta mását.

Mint aki fél

Nem én beszéltem. Csak hallgattam magam.
Mintha részeg volnék. Mintha elhajolnék.
Nem az én hangom volt. Nem gondolkoztam.
Mint aki fél. Mint aki remél.

Tanács az olvasónak

Úgy szeresd a cifra
sorok közt megbúvó életet,
amint a cifra
sorok közt bolyongó téged szeret.

Isten ütemével

Egy hét lesz, míg lassan meghalok.
Egy hét lesz, míg eltemettettek.
Egy hét lesz, míg mind megsirattok.
Egy hét lesz, míg elfelejtetek.

A legvégén

Ekkor a tükörhöz lépett,
arcához emelte kezét,
ő pedig a vasajtót bevágta:
sosem bocsátott meg neki ezért.

Tőle ne félj

Tőle ne félj:
Csalódást ne okozz neki.
Tőle kérj:
Ne alkudni akarj.
Tőle elfogadj:
Ne elvárj.
Őt ne hidd.
Tudd.

Vörös András versei

Hiábavaló fontosságok

Hiábavaló fontosságok,
reményvérű, önalapú létfontosságok,
örökölt és öregedő nők, kinőtt és felejthető versek,
meg amikért érdemes volt, s egyszer majdcsak lesznek,
hiúságos jóérzések, tévesztett, s nem vállalt szerelmek,
másolt álmok, tervek, és befejezetlenségek,
idővel ölt vágyak és amik boldoggá tettek,
jelölt percek, segítő emlékek, s akik elvesztek,
azok, amikért születtem, meg is tettem és ilyenné tettek,
percek, amikben szerettek.
Ami még volt, vagy hiányoltok,
közös hétköznapok, fölös fontoskodások,
csak okai e lettnek:
Szü(r)külő életben, szétkapcsolt illeszkedések,
súlytalansági állapotban, költői nehézkedések.

Szépségröpte

A szépség elrebben, ha engeded, ha nem.
Ha segíted, megjegyezheted, de így sem a tied.
Hát kezeim kupoláiba fogtam és kiengedtem az ablakon,
a szívemből a szememen, át a megszépülő percen,
s egy mosoly kezdeténél nem gondoltam tovább.
Most szikrázzon a fényben, ne nézd az árnyékát!
Ha ezt mindig meg tudnám tenni, mindennel amivel kell...
...a kezed tele lenne hímporos percekkel...

Tájlét

A mező búcsúzó lágysága a tegnapi ünnepé,
hars erőszakossága a hétfő reggelé,
kiégő, gyenge pasztelle másnapos időmé,
friss zöldje a tavasz, s az én gyermekemé.
Meredt fái idegenek, családi bokrai közömbösek,
a házak, eszközök, s egyebek, észre sem vesznek,
az ugrások, trillák, zizzenések szívembe színeznek.
Persze, Anyám, szellemem és szivárvány szerelmem,
a kincsek és a nincsek körben fénylenek, tűnnek,
átlényegülnek, átlényemülnek, szerepet cserélnek e
létlátói teljességben, mégis úgy érzem, amikről nem beszélek,
azok most nincsenek. Tudom, egy fényképben igen,
de én látképes tájlétben élek, a képtelenséget képezve,
fényirigyen árnyat vetve, átfestve, kiemelve természetemtől
a természetbe.

Esett idő

Fénylyuk az égen,
egy ilyen kedély-léken át
nézem a színvesztett határt,
az árnyalattalan egyenzöldtől félő
rőt-fakó mezőt, a fényhiánytól a
fölvágott húsú földbe visszakéredzkedőt,
a kétszínű virágot a gyomokkal szeretkezőt,
a hétköznapba bújó, tegnap még ünneplő, nyártemetőt,
széljátéka kedvem, és a sok rámterülő, éjjel terhes felhőt,
a szürkéjükből csorgó csendet, a kiböffenő, elfojtott keservet,
a nap helyét és az esővel verő időt.
Mégis javulásuk vélem és magamon is érzem,
apró bizsergések csalogatják kedvességem,
s már hiszem a szebb következőt,
mert mit tehet az ember, ha szeretni is kell
a természet természetét,
a nyakába incselkedőt?

Köszönjük szerzőinknek, hogy műveikkel emelték a lap színvonalát.

www.HelyzetEmber.hu