Élõkép

Tóth Krisztina versei

Az Élõkép rovatban egy-egy ragyogó kortárs szerzõtõl válogatunk. Második számunkban Tóth Krisztina verseit olvashatják.

Tóth Krisztina 1967-ben született Budapesten. 1992-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán. A kortárs francia irodalom jeles fordítója, több hazai és nemzetközi díj birtokosa, 2000-ben József Attila-díjat kapott.

Mûvei:

Õszi kabátlobogás (versek, 1988)
A beszélgetés fonala (versek, 1994)
Az árnyékember (versek, 1997)
Porhó (versek, 2001)

A könnyû poggyász
Szerelmesvers
Dosszié
A végvár
Néz
Séta
Küld egy mosolyt
Napló
Havak éve
Néma, néma, néma
Somnivore
Anyai lista
Porhó
Szilveszter
Az árnyékember
Szemhunyás
Filmkockák
Sajnálom

A könnyû poggyász

- dalocska -

Lengyel Péternek

Én a szálakat az istennek nem tudom.
Sem felgombolyítani, sem elengedni,nem.
Könnyû poggyászom sose lesz már
e földön. Pedig az mindig kellhet.

Akinek gyereke van: az könnyû poggyász.
Nélkül ne nagyon éljen, jó ha tudja.
Egyéb tudásunk birtokában
minek a szobanövény, a kaspó:

csak a víz benne, mint a könnyek.
nem is szólva a lexikonokról,
tubusos hajfestékrõl az elsõ
õsz szálak ellen. Ésatöbbi.

Álmok, álmok: hova is gyömöszölnénk
annyi sok érintést meg arcot,
szép csobogást. De egyetlen
álmot azért, ha mégis, a fiamról

vinnék: semmi, csak ül és bámul.
Beszélni sem tud még, de én
követelem, ígérje meg, hogy
én halok meg elõbb-

Szerelmesvers

Csalóka most az évszak lombszûrõje, a fénysáv.
Átitat mindent a lényébõl áradó.
Ha visszanéz, párás szemembe néz át.
Az õszelõ, fényétõl lassan fáradó.

Mindig is lenyûgözött a lényén átsugárzó.
Otthonosság, ha lehet így, mikor a zebrán.
Megy át, mikor a sárga fényben játszó.
Úton ha megy, esõ csíkozta membrán.

Szerdán fogorvos, lombgyökér nõ az álom.
Mélyén, ott is a lényébõl áradó.
Fény, fény, a rothadó erdõt látom.
Mindig is lenyûgözött a mindent átható.

Pusztulás, rothadó fogai közt feküdni.
Erdõ lehet, csalóka évszak fénye.
A lombszûrõn át lent az álom mélye.
Ahogy a fényt az úton összegyûjti.

Dosszié

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált utánam,
a kádban guggoltam, õ a csaphoz állt.
Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
...az ólomüveg, tudod, az ebédlõ
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
...dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza õket...
...én most leszállok, metróval megyek.

Mért leplezõdnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.

A végvár

Vágott egy ablakot a kéziperzsán,
hogy azért ne üljek ott a sötétben.
Z. nagyfiú volt, én meg kisgyerek:
alig vártam, hogy ellenség lehessek,
és foglyul ejtsen végre engem is.
A mamája a sulinkban tanított,
nagy rend volt náluk, könyvek, porcelánok,
a hallból hordtuk át a székeket.
"Mondd el saját szavaiddal, hogyan
ostromolták a törökök a várat!"
Z. mára tökkopasz, mint a janicsárok, és a
tizenöt sugárkezelés után
elment a hangja is, hiába tátog,
nincsenek saját szavai.

Néz

Bámul, takaróminta-arc,
úgy néz, beletelik a hold,
bele a gyerekkor, sárga hordó,
alján esõvízírta szó,
végtelen nyarak üledéke,
elázott kert és száradó kert,
fényszem a lombok közt, opál
macskaszem, szõlõszem,
emlékidõben emlék-
szem, néz.

Séta

Mándy Ivánnak

Az, aki nincs, az csak a térre ment ki.
Csak a szemetet vitte le.
Rövidke sétát ír levél helyett,
hogy ernyõt is vitt, nem jön este se,

hogy nem jön vissza, mert õ most az este,
õ az esõ, a fényes járda õre.
Elõrehajtva alszik egy ülés,
mintha valaki a kormányra dõlne.

Küld egy mosolyt

I.

Múltkor a metrón egy idegen arcban a szemedbe néztem.
Vannak ilyen napok amikor minden úgy emlékeztet.
Valaki valakire leszállsz elébekerülsz mégsem.
De ez egy másik év ami múlt folyton nem létezhet.

Egy régi osztálytársam is szembejött ugyanúgy még gyerekként.
Különben sose hittem el hogy mi is egyszer.
Istenem mennyire mennyire szerettem volna melléd.
Ott állsz a metrón és puff egyszercsak megöregszel.

Szoktam gondolni rá mit szólna egymáshoz ez a két test.
Hogy milyen lehet az illatod biztos ma már más.
Hogy vajon tudna-e szólni egymáshoz ez a két test.
Ahol a kisfiam született van egy vékonyka vágás.

Valahogy szélesedik a csípõm is nem tudom mire vélni.
Ezt az egészet nem boldogít igazán nem is fáraszt.
Különös volt abba a másik arcba belenézni.
Idegen szemeiddel láttad ugye idegen számat.

II.

Néha megijedek ha megszólalok meghallom az anyámat.
Múltkor a moziban a tükörbõl szinte rám szólt.
Ahogy a szappant fogta hirtelen az az érzésem támadt.
Mire volt jó az a sok szaros év hogy kár volt.

Sõt a férfi akivel élek vele is bizonyos hangsúlyokban.
Meg a kutyánk fõleg a nézésében de tényleg.
Az anyámmal az elõbb különben nem túloztam.
De látod nem is tudom ezekrõl mért beszélek.

Utolsó karácsonyom volt gyerekként kaptam egy macskát.
Egy közért mellett laktunk hó volt forgalmas úton.
Meglátott futott elém akkor szaladt át.
Hányadszor kéne annyi mindent megtanulnom.

Mielõtt akár egy kavics gesztenye egy falevél is.
Azt válaszolnád éppen ezért és lehet ebben.
Valami hogy én aki láttam és tudom én is.
Hülyeség mondom a teremtés strébere lettem.

III.

Tavaly õsz elején amikor beköltöztünk ebbe a házba.
Minden csupa hígító festék meg csupa por volt.
Vártuk megváltozik a szag a lélegzetünktõl hátha.
Aztán egyre hûvösödött nem is emlékszem hogy volt.

Egyszercsak nem lehetett már reggelenként a teraszra.
Kiültél vitted a kávét és fázni kezdtél kabát.
Nélkül nélkül az üres helyeket hogy belakja.
Valahogy elrendezi az ember feltalálja magát.

Olyan furcsa ez a mai fény mint egy távoli évszak.
Mintha valaki más lennék vagy inkább valahol máshol.
Be is mentem egy kardigánért hiába még csak.
Nem is színekbõl inkább a levegõ állagából.

Tudni nem a nyár rajzolódik ez az õsz arca.
Szájforma rozsdafolt hallgat nézd a levélen.
Bámul a kisfiam régrõl csecsemõszemû macska.
Szélcsend vékony füstjele nézem nézem.

Napló

I.

Jár ide egy rigó körbeugrál csipeget néha fölnéz.
Szeretem ezt a napszakot száradó ruhát kirakni sárga fûre.
Bolygó körhinta-fény nyárvégi csönd szívben törökméz.
Ahogy lebeg a kerten át az árnyék déja vu-je.

Bent a szobában is mint egy poros könyvben a lapok közt.
Préselt levél színû szemhéjak mind lecsukva.
Miért nem mondjuk a múltra elment miért nem a mostra eljött.
Ha a jövõ jövõ nézem a falon ágak és fény-reluxa.

Tudok két ilyen délutánt is teaszín levegõt mintha látnám.
Gyerek voltam begurult a zsiguli a telekre.
Gereblyéztünk voltak már gesztenyék is a járdán.
Alacsonyan sütött olyan a másik is hogy most lehetne.

Hazamenet a küszöbre hullott levél várt egyszer írt csak.
Az aki hagyta kár hogy nem talált otthon mert hol is voltam.
Tudtam elõtte is de csak mint lombokra néz a színvak.
Milyen is az idõ látom hogy múlik én meg hol is voltam.

II.

Senem senem egylevegõvel az õszi meleg szél.
Kertben sértõdötten locsoló apát eljön és megvigasztal.
Babrál csatornabádogot fiatal nõ kilép fölnéz nevetgél.
Senem most senem máskor semmikor árnyékírta arccal.

Halottak õsszel kendõt nem viselnek bokrok közt sem igen járnak.
Senem mutatják mely bogyók ehetõek kökény ugyan már.
Hajat nem igazítnak lencsébe (feketedbodza) sose állnak.
Senem a meleg õszi senem a metszõ téli más huzat vár.

Rájuk a kert álmodott negatívja hamuszín murvaösvény a házig.
Kedves fijam hozzál cigit meg pénzt ha erre jöttök.
Adagolókanál tápsót kever ki pólóban áll dehogyis fázik.
Nem kell maradnotok elég ha épp csak beköszöntök.

Senem senem száraz levelek surrogása a földön.
Már megfordultak annyian kedves fijam vigyázz magadra.
Mit is akartam még ami a nagy kannában volt azt külön töltöm.
Azzal még bent locsolhatsz a rózsa télre már betakarva.

III.

Elültettem a tulipán a krókusz meg a nárcisz.
Hagymákat késõn ezt is éjjelente már fagyok jönnek.
Hamar itt van a hó aztán a fény ideje máris.
Tavasz lesz pára és sziromszaga a földnek.

Eszembe jutottál ahogy a kertben a kis lyukakat ástam.
Hogy Kedves Vali ezt találtam egy lapra felírva tegnap.
Kedves Vali mit is akartam ne haragudj de mostanában.
Olyan rövid egy év egy este rövid egy nap.

Esõs és meleg nyár volt te már valószínûleg elrohadtál.
És a bútorokat is elvitték ott már valaki más van.
Hívtalak egyszer képzelt kiderült az már.
Nem a te számod bocs hogy ilyen sokáig nem telefonáltam.

Pedig el akartam mondani hogy megszületett és.
Hogy van egy fiam valami furcsát is megfigyeltem.
Tudom persze hogy nyár tél hogy a virág meg a termés.
De közben áll az idõ és néz a szeme se rebben

Havak éve

I.

Ahogy gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak.
Terítõk függönyök camera obscurái fényporos titokteli fedezéke.
Arra hasonlít ez olyan felidézni a nevetésed a fogaidat a szádat.
Hangok elõszobája volt megsüketít gondolnom arra az évre.

Suttogó ruhák éve volt a hóé koraesti vak fellegekkel.
Rövid karácsonyé lecsukott szemû lucskos év volt.
A testé léleké feküdtem biztos voltam hogy nem kelek fel.
Bordó takaró éve volt recés üvegen sárga fényfolt.

Napja világított annak ki a sötéten nõni látta.
Azt akartam hogy hallj meg hogy meghalj egyszer azt is akartam.
Csövek beszéde volt tapéta arca fények ágya.
Forgószél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan.

Meztelenül álltál a lépcsõházban ajtóban zuhany alatt a liftben.
Sírás és rohanás éve volt kigombolt kabáté huzatos nagy lakásé.
Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

II.

Mint a kamaszkor ténfergései végtelen hólepte délutánok.
Csöndje az átaludt rend bútorai a szürkületben.
Éjjeli havazás kéklõ halmai közt az árok.
Ahogy a hold kering égõ reflektorarc a testben.

Keserû nedvek vándorolnak céltalanul hiába.
Mondtad úgyis a lélek örök monológja.
Minden szerelem képzelt beszéd a hang hiánya.
Mikor egy kihûlt lángnyelv szavait visszamondja.

Olyan régen esett meg minden a lépcsõk geometriája.
Idegen kert nyikorgó fái között a szelek malma.
Kipirult hajlongó test salakos üres tornapálya.
Közepén áll és láthatatlan kerekét hajtja hajtja.

Az idõnek mi dolga volt velünk micsoda év volt jézusom.
Hosszú fagyoké sálé pilláké hallgatásé.
Feleltem nem hiszem mostanra meg már nem tudom.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

III.

Csöndben sötétben fekve ülve várva aludva éveket.
Éltem mintha a hó alatt mint egy lavinalepte házban.
Távoli szobák lámpaláza idegen arcok villanya égetett.
Mind ami nem vagyok álmoktól kongó üvegtest volt a házam.

Függönyök jégzajlásakor lehetõ sorsok tükre minden este.
Kigyúló ablak ahogy mozdulnak úsznak a falakon és szobákon.
Át a parkon az olvadó föld a zápor színeivel elkeverve.
Jön a sötét megül a padon kukán a tetõn úton a kavicságyon.

Hány éve már hogy itt lakom ezt láttam mindig minden ablakomból.
A felhõs varjúfoltos a tiszta dermedt vizû a fodros ében.
Gyerekkoromból gerlehang a szürkületbe hogy szól.
Balkon ködkürtje volt idáig hallom nem is értem.

Honnan fúj az idõ mikor volt az hogy telni kezdett.
Fogyni kihûlni arc téli holdé szerelmesé baráté.
Hogy volt elõtte is befelé nézõ vaksi kezdet.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

Néma, Néma, Néma

Néma

intés,
álmodban
fénnyel telt üreg,
arcának arca sincs,
de õt kívánod:
hó alatt út,
combod közt
vizesárok,
akit szeretsz,
benned van kívüled,
valahol alszik és
fölveri álmod,
keze a kéz,
combod közt
ott találod,
lassan kering,
szétnyitja híg öled,
hiánya tûhegyét most
pont eléred,
neve a név,
a lüktetése emlék,
akit kívánsz,
magadba csúszni érzed,
ahogy, ha volt,
térded fölhúzva,
- tessék,
odaadod álmodat,
ébrenléted,
néma ütés,
fénnyel forgó üresség.

* * *

Néma

kapitány és
a víz alatti város,
néz rád egy este-hosszat,
száll az angyal,
kötetek csak
mi volt, az asztal,
megkerülöd, konyhába
úszol álmos
képpel teáért, hallod
jönni, páros
tétovaság, hajaddal játszó
kéz, a ballal
melled simítja,
megfordulsz, halálos,
vízmélyi csönd,
forró teában éjfél,
füledben pergetik
a holddobot,
vigyázz, suttogja,
suttogod: miért fél,
magába húz,
ringatja homlokod,
méz, méz,
vigyázz,
forgó csészében éjfél,
torkodban víz,
szétrobbant szív dobog,
övé, tiéd,
fuldokló,
partot értél.

* * *

Néma

õ is,
hallgatsz,
pedig már napok óta
másra se vágysz,
mint megfogni
a farkát:
elképzelted a vonaton
a nadrág
alatt, mikor a
táskát fölpakolta:
- na jó, akkor legyen
a három óra,
lépjen be háromkor
letéve sapkát,
sálat, kabátot,
a szobán haladj át,
ablaknál várd, álljon
mögéd befogva
szemed, csuklóján mérd,
hogy zúg a véred,
ez most a most,
kigombolt inge és a
feneke, combja,
ráhajolsz, végre érzed,
ilyen a most, csiklódon
hosszú séta,
siklik beléd,
lepörgõ film ígéret,
csupa igen, de
néma, néma, néma.

Somnivore

Szeretkezés alatt a téli utca
szemed mögött kigyúló lámpasor
és a járdát a fény befutja
állni egy ház elõtt ahol

Nagy a hideg a kutyák se ugatnak
nézel a hóba fagyott pisifoltra
és próbálod a csikket beledobni
ha eltalálom most mi lenne hogyha

Elmondanám hogy nem bírlak szeretni
hogy sose bírtam senkit igazából
Ha most bemennék nem történne semmi
mert mindig ott egy utca ott a máshol

Hogy évek óta nem tudok aludni
ebben a testben senki kézzel
ha simogatja se tudja lehunyni
benti szemem a hóba néz fel

Ha becsöngetnék csak mert éppen arra
jártam leülnék semmi újság
Ha kinyitnám a szemem belehullna
a szemedbõl az összes szomorúság -

Anyai lista

Galambra légpuskával sose lõj.
Ne találj halat üres kádban.

Süket telefont ne szorongass,
fülkében hajnal ötkor sose állj.

Ne láss sündisznót fején fémdobozzal.
Mit még. Ablak közt fáradó legyet se.

A lélek szarszagát azt kár megúszni.
Ne szedj pontokba semmit: hülyeség.

Veszítsd csak el az öniróniád,
sírjál nyugodtan, használj papírzsepit.

És ha valaha azt mondom neked, hogy
szedd össze magad, menj. Vissza se nézz.

Porhó

Harminckettõ hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt

nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,

annyi idõ, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is

pólyálta hûlõ életem,
s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét

leélve: õrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,

sõt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,

de hogy mit történt, mire volt jó
harminckét éven át a porhó,
havam,
hevem

hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl

bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott?!

Szilveszter

Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,

képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,

de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendõ, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?

Mondanád-e cipõmrõl kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még elõbb, még mielõtt belépek?

Mintha tükörbõl nézném a szobát:
milyen tágas és ismerõs idegenség,
nem lévõ másik létem - át
kéne aludni ezt az estét,

aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

Az árnyékember

Elég necces labdákat küldesz, édes,
ez az Adrienn például nem jön át.
Így névre jó, csak testközelben éles,
mindezt nem azért mondom, csakúgy: nahát.
Elállt végre - beszéljünk errõl inkább -,
abbamaradt a többnapos esõ.
Maradjunk annyiban, hogy ez még
nem volna baj, csak nem túl jólesõ.
Jutott más is az éjszaka eszembe:
hogy a bólogatós halogénlámpa,
itt kéne légy, hogy te is lásd, ha szembe
állok, kicsit az elveszett cicára
hasonlít, ahogy a fejét tartja.
Míg néztem, kikísérleteztem
egy kétarcú embert a falra,
egyik kezem a másik kezemben
- ez nyilván nem fog összejönni újból,
de én a helyedben vigyáznék magadra -,
szóval egy kétarcú ember ujjból,
mintha imádkoznék, a falra,
hajnalban aztán valakit hívott, de téves,
az is lehet, hogy az a kétarcú ember,
hát van-e egy árnyéknak hangja, édes,
és mit csinálja a két szabad kezemmel?

Szemhunyás

Gondolni, hogy helyén van,
helytelen volt, hiába,
hinni, hogy hûlt helyén majd
fölmelegszik hiánya,
hogy ami volt, fölenged,
hullik rá másik õsz is,
mi majd utadra enged,
útban levõt - meg õt is,
alacsony, kába napba
nézve most már ki merhet
hinni, míg szembesütve
szembesít és diderget,
valahogy kínos is most,
nem kellett volna mégsem,
mi minden hülyeséget
mondtál a Dérynében,
küzdött vitézül õ is,
boldogabbat ki látott
vitéz, küzdõ szemednél,
ha véle szembeszállott,
elég egy szemhunyás is
meglátni, most is ott áll -

hátulról lépni hozzá.
Ne lássa, hogy futottál.

Filmkockák

zúgás lassítva gördül át
a szõnyeg négyzetén a szûk
szobában matrac hátizsák
kõkandalló a tûz nem ég
öblében újságok cipõk
vázában egy papírvirág

bejön hozzám se lép kinéz
elmozdul ottfelejti súly
talan kezét a vállamon
szemközt a téglafal kopott
fúgáit számolgatja hogy
lefogytál mondja ráhagyom

Sajnálom

- mondta.
Nincsen több beszédem
az egymás szavába vágó évszakokkal,
a lépcsõn lepörgõ levéllel:
mindenre van már hallgatásom.
A szó nélkül hagyott virágzás,
nem mondom, zavarba hoz néha,
ilyenkor félrefordulok, vagy
úgy teszek, mintha mit se tudnék.
Memorizálok.
Megjegyzem a dombot,
ahogy a domb is elismétli
a vonatot, naponta kétszer,
és az eloszló füst után
a látvány helyreáll.
Keret vagyok.
Megõrzök, átfogok.
Bevéstem régen tenyerembe
az összes járható utat:
csukott, járhatatlan tenyér.
Az idõt úgy mérem, ahogy
a kérgen megtett hosszú-hosszú nap
után a gyantacsepp
leér.

(Forrás: Tóth Krisztina, Porhó. 2001., Budapest, Magvetõ.)

Ugrás a lap tetejére

Címlap, Üzenet, HelyzetJelentés, Mink magunk,

Élõkép, Hasadóanyag, Versnyom

helyzetember@freestart.hu