FellegEmber

Lucian Blaga versei

A HelyzetEmber klasszikus szerzők műveiből válogat. Negyedik számunkban Lucian Blaga verseit olvashatják.

Lucian Blaga költő, író, drámaíró, filozófus 1895 május 9-én született a Gyulafehérvár (Alba Iulia) melletti Lámkeréken (Lâncrâm) egy ortodox pap kilencedik gyermekeként. Édesapját tizenhárom évesen elveszítette, és ez hátráltatta tanulmányait, ennek ellenére tizenöt éves korában versei, négy évvel később filozófiai tanulmánya jelent meg. Hogy ne kelljen a Monarchia hadseregében szolgálnia, teológiát tanult Nagyszebenben (Sibiu), 1917-ben diplomát is szerzett. 1918-tól a bécsi egyetemen folytatott filozófiai tanulmányokat, 1920-ban doktori címet szerzett, és még abban az évben megházasodott. Visszatért Romániába, de 1926-tól újra külföldön dolgozott, külügyi feladatokat látott el Varsóban, Prágában, Bécsben, Lisszabonban. Ezek után a Kolozsvári (Cluj) Egyetem számára létrehozott címét (a kultúrfilozófia professzora) elnyerve hazájában dolgozott. 1949-ben a kommunista rezsim megfosztja címeitől, a Román Akadémia könyvtárába "száműzik". 1960-ig csak fordításai jelenhettek meg. 1956-ban Nobel-díjra jelölték, de a román kormány tiltakozása miatt nem neki ítélték a címet. 1961-ben rákban elhunyt, szülőfalujában temették el. 1962-től újra megjelentek művei. Ma az ő nevét viseli a Nagyszebeni (Sibiu) Egyetem.

Művei magyarul:

Mágikus virradat: Válogatott versek. 1965.
Évek krónikája és éneke. (visszaemlékezések) 1968.
Egy évszázad arcai: Aforizmák, esszék, tanulmányok. 1978.
Lucian Blaga versei. 1979.
Manole mester. (dráma) 1984.
Novemberi nyár: Válogatott versek. 1987.
De profundis. (versek) 2002.

Nem téptem szét csodákból font ékét a világnak

Nem téptem szét csodákból font ékét a világnak,
én nem ölöm meg
eszemmel titkait, mik utamon
felötlenek
virágokon, szemekben, szép ajkon, sírokon.
A mások fénye
megfojtja bűbáját a mély sötétben
rejtőző megfoghatatlannak,
de én,
én fényemmel világunk titkát gyarapítom –
s miként a sápadt hold hűs sugarával
nem kisebbíti, hanem reszketőn
még megnöveszti éjszakáink titkát,
úgy gazdagítom én is a sötétet
szent és sejtelmes borzongásaimmal,
s minden, mi érthetetlen,
még érthetetlenebbé válik a
tekintetemtől –
mert kedves nékem
minden virág, szem, szép ajk, sírhalom.

Kiss Jenő

Játszani

Ó, játszani, mit nem játszottam még soha!
Hogy Isten ne érezze úgy magát
itt bennem,
minthogyha tömlöc volnék, kaloda.
Adj szárnyakat nekem, föld,
hasítsam nyílvesszőként át a
határtalant,
ne lássak mást köröttem, csak eget,
fölül eget,
eget alattam –
s kigyúltan ott a fényözönben,
csak játsszam,
tele csodás, villámló lendülettel,
hogy Isten szabadon lélegezzék bennem,
ne zúgolódjék:
„Tömlöcben rab vagyok!”

Kiss Jenő

De a hegyek – hol vannak?

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Miközben hallgatom, a lelkem így szól:

A tág világnak titkán nőttem én fel,
és utamon a sors vezérel engem,
a végtelenség csókolt homlokon,
s mellembe, ím,
erős hitem a napból szívom én be.

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Csak hallgatom, és azt kérdi a lelkem:

De a hegyek – hol vannak? A hegyek,
hogy elmozdítsam őket a hitemmel.

Egyet se látok,
hívom, kiáltom őket – s nincsenek.

Kiss Jenő

Az álmodó

Ágak közt, a levegőben úszva,
himbálózik selyme szálán
egy kicsiny pók.
Felköltötte
álmából a hold.

Mért vergődik? Azt álmodta,
hogy a holdfény pókfonál, s most
megpróbál az égig jutni,
föl az égig, egy sugáron.
Egyre küszködik a bátor,
egyre kúszik.
Álmodó. – S én
attól félek, visszahull majd.

Kiss Jenő

Legenda

A menny káprázó küszöbén
Éva ragyogva állt:
merengve nézte, hogy gyógyul be fenn
az ég boltján az alkonyat sebe,
s az almát ette,
mit a kísértő kígyótól kapott...

Hirtelenül
az átkozott gyümölcsből mag került
foga közé.
Elgondolkozva szélbe fújta Éva,
s a mag a földbe hullott, és kikelt...
Fa lett belőle – s almafák követték
századok végtelen során.
S az egyik izmos-durva törzse lett
a rönk,
melyből a farizeusok
Krisztus keresztjét megfaragták...
Jaj, barna mag, mit szélbe hullatott
Éva fehér foga...

Áprily Lajos

Hideg ajkak

Álomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról
fénykönny gyűl tündökölve:
jánosbogár.

A felhősávos hegytetőn
megnő a hold.
Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét,
s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget
a szíved számára mosolyt.
Jéggé fagyott szőlő a szád.

Csak a hold finom karéja lehet
olyan nagyon-nagyon hideg
– ha csókolhatná valaki –
mint ajakad.

Közel vagy. Itt.

Hallom az éjben pillád rebbenéseit.

Áprily Lajos

Őszi alkonyat

Az alkonyat a hegytetőkről
piros ajakkal
felhőpernyébe fú,
s élesztgeti
a rejtett parazsat,
melyet finom hamufátyol takar.

Egy fénysugár
hajszoltan jön nyugat felől,
két szárnyát összecsukja megremegve,
és lombra száll,
de súlya sok – tehernek –,
s a lomb lehull.

Lelkem! Vonulj,
s rejtőzz keblembe mélyen,
hogy téged ott
egyetlen fénysugár se érjen,
mert felborulsz.

Mert ősz van, ősz.

Áprily Lajos

Ti adjatok testet, hegyek!

Csak te, te vagy nekem, múló porhüvelyem,
de fehér
s piros virágot fejedre s fürtjeidbe mégse teszek,
mert gyenge porod
tán szűk e hatalmas lélekhez, amelyet
hordasz.

Ti adjatok
testet, hegyek,
fölségeset,
más testet, hogy őrültségem kitombolhassa
magát!
Széles-e-föld, törzsem te legyél,
légy mellkasa ennek az iszonyú szívnek,
légy háza bennem dúló viharoknak,
amforája konok énemnek te legyél!

Az űrben
hallatszani fog majd dicső vonulásom,
s szabadon, tüzesen jelenek meg,
amilyen vagyok,
drága földem!

Ha szeretek,
minden tengert felnyújtok az égig,
megannyi szilaj, vad, repeső karokat,
az égig:
öleljék,
szegjék meg közepét,
s csókolják meg fényes csillagait.

Ha gyűlölök,
kőszikla-lábam alá taposom
a szegény
jövevény
napokat, s mosolygok is én.

De csak te, te vagy nekem, múló porhüvelyem.

Jékely Zoltán

Hervadt szőlőlevelekre írt versek

Háfiz

Kezdetben, tudjuk, az égen a csillagok
hevenyészett pályán jártak el- s visszatérve;
szemöldököd kecses ívétől
tanulta el hajdan a hold,
hogy útját a tenger fölött
ívalakban rója fel az égre.

A zsoltáros

Mikor mezítláb mégy, hársfák alatt,
a dúcos ereszek árnyán alvó galambok
föl-fölneszelnek,
mert lépteidben halk nesze pattog parányi magoknak,
mik egy jóságos kézből hullanak szét.

Anakreón

Úgy tetszik, a rőt tőkéken a fürtök a szép
ősz pőre keblei: mind-mind vetkezi már
levelét.
Tépd le a tőkéről a gerezdet,
facsard ki,
hadd szíja a földbe a sok kicsi száj,
rögök ajka, a nedvet; s lássanak itt, amint
ujjaid résein át must cseppje szitál,
és kis kezeid adakozva remegnek.

A misztikus

Tested, a szép, és lelked, a tiszta, olyan,
akár az ikerpár: az egyik egészen a másik
vonásait formázza; ki különböztesse meg őket?!
Arcodból én csupán a lelked ismerem meg,
s ha néhanap testeddel is találkozom, míly rejtelem,
csak nézlek zavarodottan, s azt hiszem én – ez a lelked.

Garai Gábor

Csend ősi dolgok közt

Itt van közelemben a hegy, szeretett hegyem.
Ősi dolgok vesznek körül,
rajtunk a teremtésnapi moha.
Estente a hét fekete nap
hozza a kedves éjszakát.
Elégedettnek kell hát lennem.

Épp elég csöndes is az égbolt
dongáit összefogó abroncs.
Mint valami messzi gyermekkor
jut eszembe az idő, amikor nem is voltam,
és nagyon fáj, hogy nem maradtam
ama névtelen hazában.
S így szólok újra magamhoz:
a csillagok nem csapnak zajt az égen.
Igen – elégedettnek kell lennem.

Szemlér Ferenc

Jelek

Próféta-galambok mosogatják
korom-szennyezte szárnyuk
égi esőkben.
Én dalolok –
jelek égnek, indulás jelei.

A földgömb városaiból
magasba néző szemmel fehér
szűzek indulnak a hegekbe.
Utánuk pőre ifjak mennek
erdei napok felé,
és minden emberi megindul,
hogy újra megtanulja
a vér feledett meséit.

Házamra viaszpecsétet tettem,
hogy el ne késsem,
ha tánc s kereszthalál
nincs már az utcán,
s boltívek alatt évszázadokig
emberárny sem halad.
Hallgatni fognak a hídak.
Harangokból kihull a lengés.

Nagy-csillagú vad messzeségből
csak őzek jönnek a városokig,
hogy a hamu ritkás füvét legeljék.
Nagy szemű szelíd szarvasok
lépnek be kitárt kapujú
ősrégi templomokba,
s ámultan pillantanak körül.

Vessétek el holt agancsaitok,
megvénült szarvasok,
mint fa hullatja fonnyadt levelét,
aztán távozzatok:
itt megmérgez a talaj is,
itt a házak egykor meg akarták ölni

az ember gyermekét.
Rázzátok le a port,
s távozzatok,
mert íme, az élet tüzes bora itt
pernye közé folyt,
de minden más út a mesék,
nagy-nagy mesék felé vezet.

Szemlér Ferenc

Vízválasztónál

Itt vagy a nyárban s én is a nyárban, az egyre hanyatló
nyárban, a vízválasztónál, melletted, a csúcson.
Elcsavargó gondolatokkal simitod meg a föld sörényét.
Sziklák fölé hajlunk, még fenn az ég nem teljesedett be.

Nézz le! Sokáig nézz le a mélybe, ne szólj.
Mert meglehet, hangunk elcsuklik a szóra.
Míg a magasság tárt kapujából eljut a völgybe,
megöregszik a víz, s be gyorsan öregszik. Akárcsak az óra.

Hosszú a visszafelé út? Csak annyi, mint idáig.
Bár sokkal rövidebbnek tetszik majd, feleútnak.
Titkosan égve bujunk meg, a nyár káprázata bújtat.
Szívünk kimondatlan szavak zárja alatt tanyázik.

Eztán majd lefelé visz az ösvény, mint ama füst száll,
mit a menny el nem fogadott. Most arra megyünk már,
hol a hívogató – soha el nem ért – örök
égért százszor elárult völgy vár ránk meg a rög.

Garai Gábor

A költő

Rainer Maria Rilke emlékezetére

Barátném, többé ki ne ejtsük a hasztalan hangsort,
mellyel a halandók szólították!
Mindőnkhöz szól immár,
nincs arca és neve sincsen – Költő!
Elámultunk az életén,
mint homályos éneken,
különös eretnekségen.
Hajdan a költő,
szavait szétzúzva, tűrte
férfimód mind a csapást
s a legnagyobb, legmetszőbb fájdalmakat is,
melyek általa kihunytak választott magánya hegyei közt.

Midőn egy jelre
fölszakadtak a mélykék egek,
s az idő percmutatói
beléhasítottak,
társait, otthonát feledni akarta akkor a költő.
Mikoron minden elsötétült,
s a földiek szentséges emberalakja
számolatlan szerteszóratott,
és kihunyt annyi élet,
jaj, amennyi épp elegendő lett volna,
hogy testet öltsön a földön a lélek,
nevét veszejtvén vonult akkor a költő
hegyek oltalmába,
lett barátja a magas csúcsoknak.
Forgandó sors el nem érte, rendíthetetlen
állt egyedül
fehér s fekete napfordulók fedezékében.
Nem pusztította el a sok völgybeli keserű gond, sem az,
hogy az Isten magamagától orozta el a testet öltés esélyét.
Sem a távoli dörgés, sem az árnyak
le nem teperték.
S nem vált hamuvá
a villámtól, mely pillanatra
vendége volt.
Szavát adta önnönmagának,
és minden lépte esküvés volt.

Jusson eszedbe, Barátném, hogy máskor,
sokkal később halt meg a Költő.
Sokkal később ölte meg őt
egy azúrban fürdött rózsatövis,
mint méhek lángoló fullánkja.
Meghalt a költő, a napfényben megölte őt egy rózsa,
egyszerű kékben, egyszerű fényben
megmártott rózsatövis.
Zilált lomb zizegésébe szédültek
mind a fülemülék,
látva, mi történt.
Ritkás kertjeink fülemüléi némán
szédültek a fénybe, mely hasztalan
s jeltelen azóta.

És nincs semmi a földön,
ami őket énekre bírhatná
újból.

Zirkuli Péter

Ének 2000-re

A sas, melyet fent hintáztat az ég,
azóta szárnyát szegte rég.

S Szeben alatt, Szeben alatt
csak bús tölgyek bólonganak.

Vagy egy utas, egy idegen,
emlékszik-é rám idelenn?

Amit tudnak, tán annyi se,
mint egy halványuló mese:

– Itt nézdelődött ő, itt bandukolt,
a lepkék s az Isten kortársa volt…

Jékely Zoltán

A szívem – 1950-ben

A csillagok, igaz, még fölöttünk vannak mindannyian,
de Isten hallgat, nincs szava ránk.
Vége nincs a sűrű sötétnek, nem támad föl a fény.
A szívem – égő könyv,
sirató
Hazám közepén.

Rajta, testvér, áss a mélybe

Rajta, testvér, áss a mélybe
nyomdokában hűs vizeknek,
nyiss kutat, hogy oltsa szomját
forró szájnak, hő sziveknek.

Ott alant a forrás szálát
ujjaidra fölcsavarjad –
kerekedjék rőt agyagból
fénylő vízszem – diadalmas.

Jöjjenek a vándorok majd
nyájaikkal, s ráhajolva
ámuljanak mélyre láttán,
mesét rejtő csillogásán.

Még a szavuk is elálljon,
látván, hogy a föld méhében
is van csillag, számolatlan –
nemcsak fönn a magas égen.

Fáradozz hát délidőben,
gyűjtögessed igaz béred.
Mondhatatlan éji látvány
mennye tárul majd elébed.

Csillag van a rög alatt is;
hozd föl mind a tenyeredben.
Áss csak, testvér, addig áss, míg
csillagokra lelsz a vízben.

Lendvay Éva

Sírfelirat Eurüdikének

Valaki elvitt tőlem, Eurüdike, régen,
kézen fogva vitt messzi tájra,
elválasztó, nagy ködhomályba.
Azóta sötétségemben lakol,
mint a csillag forrás vizében.
S amikor nem vagy sehol,
bennem vagy. Bennem, mint emlékezés,
az élet egyetlen győzelme ez,
mit a halál s a köd fölött szerez.

Áprily Lajos

Ének a kezdetről

Ó, források, kezdetek:
víz hozzátok soha vissza,
csak ha már felhő lehet.
Ó, források, kezdetek:
út hozzátok soha vissza,
csak vágyódó képzelet.
Út, vágy, felhők és vizek:
én hogy térek oda vissza,
látni forrást, kezdetet?
Felhő leszek? Vágy leszek?

Tandori Dezső

Isten árnyéka

Minden, amit látsz, Isten árnya csak:
ami szétválik s egyesül a térben,
földben, fövenyen és hullámverésben,
út és utas örök együttesében,
a hold így úszik el egy kút vizében.
Isten árnyéka erősebb a fényben,
más árnynál súlyosabb. És sosem észrevétlen.
Összegyűjtheted kertben vagy vetésben.
Ihatod egy korty hűvösében.

Tandori Dezső

Zsoltár

Szeretkezünk: vagyunk. Akkor – kétségtelen.
S az éj órái bár vakok,
nappal ragyog,
Elohim, tiszta fényeden.

Esti aranyfények alatt te látsz csak
minket a ligetekben kóborolva.
Járkálunk a nagyhét jegyében,
eszmében eszme, kéz a kézben.

Úgy jó, ha dicsőíthetünk
a vágyért, Elohim, mit megengedsz nekünk!
Sebe csupán a hallgatásnak
minden szó, amit ejthetünk.

Tandori Dezső

Thalatta! Thalatta!

Ott voltam-e, ki korán őszülök,
ott voltam-e vajon szétfutó utakon,
mikor mind messzebb került Babilon,
hogy indult haza tízezer görög,
iparkodván Trapezunt felé?
Ahol a tízezer haladt,
nyomában porfelhő maradt.
S mikor feltűnt a tenger kék csíkja előtte,
ujjongva kiáltott föl a csapat:
Thalatta! Thalatta!
A tenger! A tenger!

Égő hazákra, kínokra emlékezem,
és annyi bajra,
tengernyi jajra.
Vagy olvastam mindezt valaha?
Elmondja ezt is a Xenophon-krónika?
Bármint van is, az ujjongás, az az öröm
él bennem tovább, emlékeimben őrzöm:
Thalatta! Thalatta!

Súlyos fegyverben tízezer görög
– egykor hajósok, pásztorok, szántóvetők –
átkelt a sivatagon, hol a bárány
nem legel, harmat sincs, s nem nyílik aszfodélosz szárán
virág. Csak egyre mentek,
át a miazmás mocsáron, sívó homokon,
perzselték őket függőleges déli tüzek
a gond és halál közötti határon.
S hogy felcsillant a tenger, örjöngve örültek,
lényük mélyéből zendült a kiáltás
végig az öblön, a láthatáron:
Thalatta! Thalatta!

Hullámok ringtak. Én is ott voltam-e vajon?
Avagy mítoszként ivódott belém,
lelkem mélyére ez az esemény?
Amíg gyötrelmes völgyeken
és mostoha időn
haladtam lassan át, oly sokszor ámitott
a megváltás szüntelen áhitott,
földerengő, álomi kékje,
hogy néha most is megesik velem:
ujjongva fölkiáltok,
s bár tenger semerre sincsen, mind ezt ismételem,
mint holmi révült esztelen:
Thalatta! Thalatta!

Egyszer, nemrégiben vagy egykoron,
velem újból ilyesmi történt.
Kavargó években megtörtént újra ez.
Fordulok arra, és úgy hallgatom.
Mikor is volt? Ne mondd, hogy tegnap éppen.
Mert más tavaszok s más mérleg jegyében.
Mikor csontok porával, mint az áradat,
elfödve a tájat és a szép várakat,
zúdult reánk, fejünkre Ázsia,
s rátelepült a vén Danubius lankáira.

Amerre jártam,
végső napom elébe vitt a lábam.
Szétfutó utakon emésztett rémület.
Sorson, lármán keresztül lopakodtam.
Reménytelenség árnya voltam.
Ugaron, sűrű ködben tévelyegtem,
és forgott rontó szél köröttem,
hogy kioltsa életemet
és kiszárítsa végképp
e két nagy könnycseppet, a szemem.

Nem kék Tenger, hol vége s hangja sincs a habnak,
hanem az a mosoly,
amellyel egy fényből szőtt asszony-alak
az éjben egy szívet fogadhat,
az tűnt föl akkor énelőttem.
Nem a Tenger, nem!
De lelkemben mégis tízezer görög állt ott,
arany pajzsát emelte és kiáltott
egy-örömmel:
Thalatta! Thalatta!

Zirkuli Péter

Négysoros

Élünk, s a láthatár ránknehezül:
mint mélyén egy tengerfenéknek;
sosem oly szörnyűek a szenvedések,
hogy ne lenne belőlük ének.

Tandori Dezső

Ének a kövek s virágok alatt

Emberekről írtam, álmomban, egy életen át.
S látnom kellett, ha néha fölriadtam,
hogy fellegekről írtam könyveket, meséket.

Idő múltán elalszom, álomtalan aluszom,
jutok föld alá, kövek, virágok befödnek.
S még hallom olykor a fülemüléket.

Nem álmodom immár, de amit a Hold alatt
feledtem, most mintha tudnám, hogyha fölfele nézek:
mégiscsak felleg az ember, mégiscsak – felleg.

Zirkuli Péter

A források befagynak

Megfagynak az elemeik, nem folyik tova semmise.
Mint a szarvas, az őzike,
mint télen az erdei vad,
úgy rettegek,
hogy befagy minden forrás vize.
Az odú elnyeli a hangokat.
Mert nincs menekvés, jól tudod.
S tudja minden gondolat.

Zirkuli Péter

A fény

A fény, amit ma érzek
testemben áradón, ha látlak,
vajon nem egy nyaláb a fényből,
mely az első napon teremtetett,
a fényből, mely életre szomjazott?

A semmi már önkívületbe hullt,
mikor sötétben úszva egymaga,
az Elérhetetlen jelt adott:
"Legyen világosság!"

Tenger keletkezett
és őrült fényvihar
egy pillanat alatt:
a bűn, vágy, lendület s a szenvedély szomja,
a szomj világra, napra.

De hova tűnt az akkori
vakító fény – ki tudja?

A fény, amit testemben érzek
áradón, ha látlak – kedvesem,
talán végső nyaláb a fényből,
mely az első nap teremtetett.

Lengyel Ferenc

Szép kezek

Érzem:
szék kezek, amilyen melegen
ölelitek ma álomittas fejem,
úgy tartjátok majd egyszer
az urnát hamvaimmal.

Álmodom:
szép kezek, mikor két meleg ajak
fújja hamvaimat a szélbe
két tenyér kelyhéből,
olyanok lesztek, mint kinyílt virág,
melyből a szellő kiszórja a virágport.

És sírok:
olyan fiatalok lesztek még, szép kezek.

Lengyel Ferenc

Várom alkonyom

Tekintetem csillagzó égben fürdetem –
s tudom, hogy lelkem is rejt
magában csillagot sokat,
és tejutakat,
a sötétség csodáit.
Meg mégse látom őket,
túl sok a napfény bennem,
ezért nem láthatom.
Várom, hogy alkonyodjék,
s látóhatárom lehunyja szemét,
várom alkonyom, éjem, szenvedésem,
egem sötétedését,
hogy kigyúljanak benn a csillagok,
az én csillagaim,
amelyeket nem láttam
eddig még soha.

Lengyel Ferenc

A kagyló

Merész mosollyal nézek önmagamba,
és szívemet
kezembe fölfogom. Remegve
fülemhez tartom kincsem s hallgatom.
Úgy érzem,
kezemben
kagylót őrizek, amelyben
hosszan s érthetetlen
egy ismeretlen tenger visszazeng.

Eljutok-e, eljutok-e, ó,
valaha a parthoz,
a tenger mentihez,
amit ma csupán érzek,
de nem láthatok?

Lengyel Ferenc

Éva

Mikor Évának nyújtotta az almát,
a kígyó hangja úgy szólt,
mint színezüst csengő a lomb közül.
De úgy esett, hogy suttogón,
nagy halkkal, szinte hangtalan
súgott még valamit,
amiről az Írás nem beszél sehol.

Hogy mit súgott, Isten sem hallhatá,
holott ő is figyelt.
De Éva elhallgatta
még Ádám elől is.

A női szem azóta titkot őriz,
és pillarebbenése mintha mondaná,
tud valamit,
amit mi nem tudunk,
és senki más se tud,
még ő sem, az Isten.

Lengyel Ferenc

Sokat sírsz-e majd vagy fölnevetsz?

Én
nem bánom,
hogy iszap is gyűlt lelkembe –
de reád gondolok.
Fénykarmaival
egy hajnal megöli majd az álmod,
hogy lelkem oly tiszta volna,
amilyennek tudni akarod,
amilyennek szerelmes szíveddel hiszed.
Sokat sírsz-e majd akkor vagy megbocsátsz?
Sokat sírsz-e majd vagy fölnevetsz
a reggel sugaraiban,
mikor majd mit se bánva azt mondom neked:
"Hát nem tudod,
hogy csak iszapos tavakban nőnek tavirózsák?"

Lengyel Ferenc

A beavatott titka

Utolsó földi nap. Ember, így igaz:
minden, mi volt,
áll változatlan,
fönn a régi az ég,
lenn a régi a föld.
De ének terjedt messzire,
nagy, titkos ének, messzire.
Mondják, koporsók estek szét alant,
s belőlük számtalan
pacsirta szállt az égre.
Ember, a végső földi nap
olyan, mint bármely másik.
Térdepelj le hát,
tedd össze a kezed,
nyisd ki szemed és ámulj.
Ember, ha többet mondanék,
az is hiába volna –
csillagok gyúltak odafönn
s hallgatni intenek,
hallgatni intenek.

Lengyel Ferenc

A szent útja

"A lányok megkedvelték a sárkányt"
(Mesemotívum)

Öntött acél lován megül
Szent György és útjelet keres,
a szél kíséri messze –
rontó és szent vizekre
az arca rávetül.

Hol embernek látod,
hol csak árnynak;
megáldja a kenyeret a mezőkön,
megáldja a bort a dombokon,
megsarkantyúzza a fákat.

Vaskengyelén egyet szorít.
Hetedhét határok fölött
vad ég lebbenti vásznait.
Sápadt, konok bolygók alatt
megáll és értetlen marad:
három patkót vesztett lova,
s mögötte, ahol elhaladt,
fészküktől fosztott fák sora.

Homloka alól
ős-szellem dalol,
s mondát varázsol
a valóságból.

Villámsújtotta kútnál
egy lány vet rá szemet:
Hogy mondjam el, te Szent?
Te Szent, ne menj tovább,
mert minden lány keresztbe tett
csontokkal mondja átkát
mezőn s falun terád:
szörny pikkelyében törd dárdád vasát,
és fényedet – a szörnyeteg
kútjában színarany keret –,
veszítsd el glóriád.

De délcegen, mint áldozati füst,
Szent György útra kel megint.
A vízválasztónál
a sárkány figyel a puszta határba,
fülét az útra lehajtja,
hallgatózik s őt egyre várja.

Öntött acél lován megül
Szent György és útjelet keres,
a szél kíséri messze –
rontó és szent vizekre
az arca rávetül.

Lengyel Ferenc

Tájkép a múltból

Most egy a vár s a képe
a földön és a tóban.
A kapuján kitörnek
a múlt kopói sorban.

Liliomok a kertben
játékosan tipegnek,
mintha majdani hamva
kelyhében volna mindnek.

A porta oszlopáról
feltör a címer sólyma.
A sors forgandóságát
kerengve égre rója.

Az agg mennybéli méhész
kutak vödrére görbed.
A hűs kútmélyi méztől
szakálla lágyabb, könnyebb.

Hosszan időz a kertben
az apród, s messze réved.
Egy sarlós fecske röpte
aláírja a képet.

Lengyel Ferenc

Varázs és átok

Szárazmalom az éjjel ormán
üresben őröl fényeket,
lapát lapátot föl-le tolván.

A szövőszéken szinte repked
a vetélő, ajtó mögött.
Fordulj nyugatnak, s vess keresztet.

A rossz ösvények mentén végig
a kutak vödre föl-le jár,
a csillagoktól fosztott égig.

Madarak fészke lángra lobban,
mintha emberkéz gyújtaná.
Forró tojások héja roppan.

A gonosz jár ide, a szellem,
a lakatlan falun bolyong,
hogy holtak füvéből legeljen.

A régi faluban az ajtók
nyílnak, csapódnak szabadon.
Árnyékom eldől a falon.

Lengyel Ferenc

Önarckép

Lucian Blaga, mint a hattyú, néma.
Hazájában
a természet hava
helyettesíti a szavakat.
A lelke egyre csak keres,
s ez néma, százados,
örökös keresés,
mely a végső határig fáradoz.
Oly vizet keres, mely szivárványt itat.
Oly vizet, amelyből a szivárvány
szépségét és halálát meríti.

Lengyel Ferenc

Fölirat

Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik titkon bennünk a hazát.
A magvak, melyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.

Lengyel Ferenc

De profundis

Még egy év, egy nap, egy óra –
s elfogynak az utak sorra,
mintha láb nem járta volna.
Még egy év és még egy álom –
hantok fölé nő magányom,
s őrködik a csont-világon.

Lengyel Ferenc

Atyáink

Atyáink földbe tértek sorra mind,
de bennünk még kertek virágzanak,
velük vagyunk jelen a föld alatt,
mivel ők lettek a gyökereink.

Atyáink csendjét őrzik a kövek,
de minket fények andalítanak,
és előlegül otthonunk megad
ivóvizet, fájdalmat, örömet.

Lengyel Ferenc

Mi öregszik meg bennünk?

Mi öregszik meg bennünk,
hogy váratlanul arra ébredünk
egy reggel: el szeretnénk
rejteni arcunk és nevünk?

Mi öregszik meg bennünk,
ha napnyugta és élet-alkonyat
rádöbbent: régi, ködös árny vagyunk,
ki a maiak közé szakadt?

Nem öregszik bennünk a szív, amíg dobog,
sem a szenvedély, sem a vér árama,
sem a fülben a visszhang, sem a lélek,
csak a könny maga.

Öreg könnyekkel sírnak,
ha sírnak, a vének.

Lengyel Ferenc

Mese az esztenatűznél

Gyermekésszel rég a mesére figyeltem;
parasztember volt, aki szőtte, néma
ámulásomat növelőn az esti
                        esztenatűznél.

Szinte játszva vett parazsat kezébe,
úgy mesélte, sok fenevad hogy indul
szertartásosan s ügyesen, de csellel
                        fenevad ellen.

Tisztásról a farkas, ahol a bárányt
széjjeltépte, az égre igyekszik véres
orrát mosni. Majd a nyomot s a lábát
                        kezdi lenyalni.

Szinte látom, mint kaparász a jégen
éjjel, víz után szimatol dühödten.
Vesszen már a folt, válhasson a vértől
                        és a szagától.

Tudja ő, a vad, faja ős tudása
éled benne: óvd magadat, mert minden
társad és véred elemészt, ha rajtad
                        vérszagot érez.

Érzem, ajkad nyers ize érik számon,
csillag árja sem viszi, mossa már le.
Tépne, ölne most, ha a várba lépnék,
                        mind, aki vérem.

Lengyel Ferenc

(Forrás: Lucian Blaga, Versei. 1979., Budapest, Európa (Lyra Mundi); Lucian Blaga, De profundis . 2002., Kolozsvár (Cluj), Polis)

Ugrás a lap tetejére

Címlap, Üzenet, HelyzetJelentés, Mink magunk,

Élőkép, FellegEmber, Versnyom

helyzetember@freestart.hu