Élőkép

Kántor Péter versei

(első rész)

Az Élőkép rovatban egy-egy ragyogó kortárs szerzőtől válogatunk. Ebben és a következő számban Kántor Péter műveit élvezhetjük.

Kántor Péter 1949 november 5-én született Budapesten. Az ELTE Bölcsészkarán 1973-ban angol–orosz, 1978-ban magyar szakon szerzett diplomát. 1973 és '76 között több budapesti gimnáziumban dolgozott nyelvtanárként, 1984 és 1986 között a Kortárs irodalmi folyóirat munkatársa volt, azóta szabadúszóként versírásból, műfordításokból él, noha 1997 és 2000 között az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztői tisztét is betöltötte. 1991-ben a Fullbright-ösztöndíj révén megjárta az Egyesült Államokat.
1990-ben Wessely László-díjat, 1991-ben Déry Tibor- majd 1992-ben Füst Milán-jutalmat kapott, 1994-ben elnyerte a József Attila-díjat, 1999–2000-ben pedig a Soros-díjat.

Művei:

Kavics. (versek) 1976.
Halmadár. (versek) 1981.
Sebbel-lobbal. (gyermekversek) 1983.
Grádicsok. (versek) 1985.
Hogy nő az ég. (versek) 1988.
Napló 1987-1989. (versek) 1991.
Fönt lomb, lent avar. (versek) 1993.
Mentafű. (válogatott és új versek) 1994.
Búcsú és megérkezés. (versek) 1997.
Lóstaféta. (versek) 2002.

*** (De amikor madarak suhannak el a fejünk fölött,)
Egy szép májusi napon
Négykézláb
Szellemidéző
A Paradicsomkertecske
Utazás
Rekviem
Balkáni gerle
Recitativo
Tua res agitur
Grádicsok
A költészet dícsérete
Hajó a Dunán
Ahogy egy parkban
A halál kapujában
Ezután már egy más időben
Ki beszél?

***

De amikor madarak suhannak el a fejünk fölött,
ne dugd takaró alá a fejed.
Ne dugd takaró alá fejed,
hátha madarak suhannak el a fejünk fölött.

Egy szép májusi napon

Egy szép májusi napon Micimackót is utoléri a felelősség.
Utoléri, és bekopogtat hozzá kockás felöltőben.
Micimackó, szól, mért etted ki a csuporból a mézet?
A mézet, amit Fülesnek vittél szülinapjára a csuporban.
És örökvidám Micimackó is megöregszik.
Vétkeztem, feleli; a test örömei vittek kárhozatba.
Mint mindnyájunkat, jó embereket, bólint a vendég.
És elmegy, és Malackához is bekopogtat.
Szép májusi nap van, és Malacka kinn fekszik a nyugágyban.
Orrára csúszott napszemüvegében mondhatni sziesztázik.
És bekopogtat hozzá a kockás felöltő, és így szól:
Malacka, sajnáltad az elefántveremre a kukoricát?
És Malackából lefut a rózsaszín, és makogó kecske hangján válaszol:
Mi mindnyájan bűnözünk kicsit, mi halandók.
Persze, mi jó emberek, bólint gyorsan a vendég.
És közben Füles mit sem sejtve legeli bogáncsait,
Kanga etetné Zsebibabát, az örök csecsemőt,
és Tigris vadul ugrál körülöttük, és csukamájolajat kér.
És közben közeledik hozzájuk is – kockás felöltőben –
az öregség, meg a bűnbánat.

Négykézláb

Négykézláb valahogy őszintébben
bámul az ember.
Mintha.
Állva kicsit feszélyez a két kezünk.
Meg az a tudat, hogy föld gömbölyű.
Meg hasonlók.

Szellemidéző

Heves, vad vakkanásokat hullat a csönd,
színüket vesztik a fák, cserepek,
merev bokrok közt rázkódik a szél,
kihűl a lehelet.

Este van.

A Dunán gyertyasor vonul; valahol
kis kolompot utánoz egy kalapács,
horgonyt vet a szobában a homály,
szögre akasztott kulcs hadonász.

Derékig süpped öblös fotelokban,
s megül a sötét, szétterpeszkedik,
titkos üzenettel utazó finom
fekete árnyék settenkedik.

Fülelek.

Megroppan egy szék, s összerántja magát,
lábra kelnek a kancsi porszemek,
friss vakolatban dolgozik a mész,
lyukat fúr, kidugja fejét, s fölnevet.

Átlát a csöndön egy makacs gondolat.

Átlát a csöndön egy makacs gondolat,
s a homályt kicselezve agyamba hatol:
ki vagyok? ki vagyok? ki vagyok? ki vagyok? –
vonat zakatol.

Vannak vadak, s vannak vadászok,
vagy ez a kettő egy dolog?
zubog a vénákban a vér,
pusztítasz, pusztulsz, pusztulok.

Ágaskodik!

Ágaskodik a paripa,
ároknak, sáncnak fut neki,
de valami nálánál nagyobb erő
hirtelen oldalára fekteti.

Elfáradt szemhéj zuhan lefelé.

Elfáradt szemhéj zuhan lefelé,
ránehezedik a világ,
éjszaka van, koromsötét,
tömött, fekete zsák.

Elzizeg egy vonat – egy játékvonat,
vagy egy igazi? – meglehet;
Iván markolja félve ingemet,
Iván könyörög, Iván, a Rettegett.

A Paradicsomkertecske

Ismeretlen középkori festő képére

Hol alabástrom-fehér fal közepén kert,
kert közepén Mária,
Mária lapoz piros könyvet,
korona jóságos, szelíd fején,
korona rózsaszín-fehér gyermek fején,
sárga korona a fején,
hol elfordul a hatszögű márvány asztaltól Mária magába,
a gyümölcsöstáltól, a pohártól magába,
hol piros könyvet lapoz befelé forduló Mária,
a kert közepén iskolakék ruhában,
iskolakék, piros hermelin palástos Mária,
hol a bor és gyümölcs még mindenkié és senkié,
portalan kora délutáni kert közepén
hangtalan leánynövendékek hajladoznak hangtalan:
vizet mernek, gyümölcsöt szednek kosárba,
pirosba-kékbe-fehérbe: ruhába;
Kisjézust tanítja citerázni az egyik,
Kisjézus lebegő fehér parasztgombóc még most,
Mária szoknyája alatt lebeg a piros virágok fölött,
Kisjézus gondtalan lebegő parasztgombóc még most;
mindnyájuk fölött, a falakon és a fákon,
őrtálló harci madarak a falakon és a fákon,
ragyog a mellényük a kinti éjszakában,
mert odakint a fehér falakon túl sötét éjszaka van;
idebent aranyló koradélutáni napfény,
megcsillan a levelek zöldjén
a lányok haján és rejtett vágyain,
a virágok színe amúgy is harsány,
mégis: azokon is,
piros és kék és fehér színű virágok vannak főleg,
megcsillan a szomszéd fiúiskolából ideszökött
szerelmes páncélos vitézen,
aki némiképp a falakon figyelő begyes madarakra hasonlít,
de csak némiképp, mert azoknál sokkal átszellemültebb,
sokkal rajongóbb, sokkal halandóbb,
megcsillan az alsóbb osztályos, egyelőre még fát karolgató
kerek, csupaszem fiúcskán,
valamint az angyalon, aki szintén tán a szerelmet latolgatja:
miért is ne?
sárga cipellőjével és angyal-szárnyával az ő esélyei sem kevesebbek,
különben is három jut háromra, ha belegondolunk,
Máriát, a Kisjézust és a csöpp öreg ördögöt most nem
számítva,
a csöpp öreg ördögön talán nem csillan meg a kora délutáni
napfény,
és ez talán hiba, igen, ez hiba a Paradicsomkertecskében,
de ő annál inkább figyel, annál inkább!
az ötödik és hatodik óra közti szünetben lehetünk,
a lányok még mind bájos, szende lányok,
a jobb alsó sarokban a fiúk még nem határozták el magukat
végleg,
Mária középen ül, és vastag pirosfedelű könyvet lapozgat

az ötödik és hatodik óra közti szünetben.

Utazás

Fehér,
mint a hó,
csak a hó lehet.

Döcög a vonat,
mint a halottasmenet.

Kétoldalt kereszt-alakú
villanyoszlopok,
felfelé-fordított ágú
fenyők,
hómezők, hótemetők,
hómezők, hótemetők.

Valahol
mínusz negyven fokot mérnek,
megfagynak a repülni tudó
madarak,
reptükben fagynak meg.

Lehullanak, lebukdácsolnak az égből,
kékre fagyott emberi álmok,
a földre hullanak.

A kocsi horkol,
akár a tábor,
hegyén-hátán ruhástul hempereg,
fehér lepedők,
vörös pokrócok között,
tatár falvak,
orosz mezők felett.

Csak a hó világít
a mozdonyvezetőnek.

Fehér,
mint a hó,
csak a hó lehet.

Döcög a vonat,
mint a halottasmenet.

Egy pár hosszabbra nyúlt,
durván megácsolt,
óriás-büdös lábfej hulldogál
alvók vállára, szemére,
lecsüggő kezefejére,
akár az isteni kinyilatkoztatás.

Tulajdonosa horkol,
részegen, jóságosan,
egy felső polcon,
sörről álmodik,
ácsmarkában imbolyog a világ,
erőt gyűjt,
kivilágosodik.

Döcög a vonat,
odaér, túlhalad,
egy-két ember mindenütt elmarad,
leszállunk,
leszáll velünk a nap,
továbbdöcög a vonat,
túlhalad.

Rekviem

Mint a vakolat potyogása,
óra egyhangú ketyegése,
valami félelmes növekedése,
valami zsugorodása.

Ahogy előkerülnek a gyerekcipők,
ez alig szorít, az már nagy is,
egy fiókból, amit rég szétfűrészeltek,
apróra vágtak, eltüzeltek.

És előkerül valami kincs,
gyufaskatulyánál kisebb,
amit eddig még soha, de soha
szem nem látott, ujj nem tapintott.

És a papírra feszített szavak
sárgás, porlepte göngyölegben,
hogy a fájdalom csituljon,
de a fájdalom nem csitul.

Balkáni gerle

Ahogy egy kora délután ülsz az íróasztal mellett,
a nyitott ablakon át berepül egy balkáni gerle a szobába,
az, amelyik az ablakpárkányon szokott
   dekkolni,
és szinte bedugja a fejét az ablakon, szinte köszön,
éppen azon morfondírozol, hogy mi dolga az embernek
   a világon,
és persze semmi, de épp ezért, muszáj elfoglalnia magát,
és ha már így van – ekkor berepül a balkáni gerle
   a szobába,
berepül a díványra, próbálgatja, jó-e a rugó, a lószőr bélés,
aztán leugrik a szőnyegre és sétál fel-alá, mint egy vendég,
azt mondja: igen, ez az egyetlen lehetőség, ő helyesli, sőt,
ő majd menetel veled, ha kifárad, repül, és jelszavakat
   kiabál,
könyököd alatt a félig kész vers, szájtátva bámulsz,
és bólogat, hümmög, és szinte torkát reszeli a balkáni
   gerle.

Recitativo

Ha visszanézek majd jövő időből,
elmondhatom, hogy biztonságban éltünk
mi itt viszonylag; a közös Gödör
kínálta perspektívánkat – garanciáját,
hiszen ha robbanunk, egyszerre úgyis,
hát megfértünk muszájból valahogy,
tigrisek, nyulak, cirkuszi lovacskák,
és minden rendű-rangú férfiak, nők.
Kicsiben öltünk, kicsiben raboltunk,
kerültük az igent, a nemet egyként,
ha adtuk is olykor-olykor a hetykét,
tudtuk, nem kérdi a göröngy, mi bántott,
ha ránk csapódik, elvész a különbség,
akárki voltál, pihenj, jó helyen vagy!

Nem ugráltunk örömünkben; ha majd
visszanézek, azt mondom, nem ugráltunk
örömünkben; néztük az ég mintáit,
a különböző színű és formájú
felhőket, ahogy a változó szélben
gyorsan-lassan követték egyre egymást,
cserélődtek a vásznak észrevétlen,
és közben kiszolgáltuk a gépeket,
kiszolgáltuk, így-úgy, a szerveinket,
s szolgálta ki-ki a családot,
etette, itatta, öltöztette,
sportoltatta, vitte nyaranta
világot látni – ki mondhatná,
hogy ez semmiség? ez az élet!
elég nagy terep orra bukni,
próbálgatni a tisztességet.

Azt mondom, nem ugráltunk örömünkben,
bár nem bántottak igazán itt minket,
nem rúgtak, nem fojtogattak, nem húztak
lábunknál fogva a kövezeten,
nem volt vízágyú, nem volt maró füstgáz,
nem vágtak gumibottal az arcunkba,
hogy elmenjen a kedvünk az álmodozástól,
és mégis... nem voltak illúzióink,
nem volt se ellenség, se jóbarát,
csak néha vérre menő pingpongmeccsek,
csak nők, akik megálltak, elsiettek,
csak folyton újra megnevettető,
mesévé kerekülő régi heccek,
nem volt eldöngetés, csak melldöngetés,
csak ködbe vesző kicsi haldoklások,
csak valami megfoghatatlan, álmos
rosszérzés, levertség időközönként,
hideg veríték a homlokon, varjú-
károgás, hogy más viszi át helyettünk
a túlpartra foga közt a szerelmet.

1983. november

Tua res agitur

1.

Egy vézna váll. S egy kéz, valakié.
Ráhullik-e? Rá. Csupa ér.
Nem véd meg, lehet, semmitől se.
De lüktet benne a vér.

2.

Szeretni itt van ez a rész.
És itt van ez a rész nevetni.
És itt van fájni az egész.
Se feladni, se elfeledni.

3.

Hihető mese. Gyufafejnyi fény.
Egy ösvény. Netán a híd maga.
Amin átvonulnak a batyuzók
innen oda.

Grádicsok

De a feladat, hogy légy boldog!
s neked karám kell, robot, zupa,
kezedbe csörgő, húsodra hús,
és közös sorsokból varrt ruha.

Kezembe csörgő, húsomra hús,
és közös sorsokból varrt ruha,
uramisten, hát mi hibádzik?
és kell még karám, robot, zupa.

S kell még mérték – s mértéktelenség,
iszonyú távlat – s gyönyörű,
uramisten, hát mi hibádzik?
és kell még egy gyémánt köszörű.

S kell még a választás esélye,
és jó szerencse, egy kis öröm,
uramisten, hát mi hibádzik?
és kell még egy kell még a köbön.

S kell még a múlt, a Miramáre
kávéház és egy kalamáris,
uramisten, hát mi hibádzik?
és kell még egy csillagközi vicinális.

S kell még egy ló, egy nyúl, egy kutya,
egy dromedár és egy vízipók,
uramisten, hát mi hibádzik?
és kellenének még a rigók.

S kell még, ha semmi nem jön össze,
egy kiskapu, egy csak-azért-is,
uramisten, hát mi hibádzik?
és kell még, kell a feledés is.

De a feladat, hogy légy boldog,
túl sok, túl kevés az egészhez,
uramisten, hát mi hibádzik?
és kell még a befejezés is.

1981.

A költészet dícsérete

Egy fura nevű pali mondta...
Mit is? Már elfelejtettem.
Ja igen. Egy másik meg
a vonat alá ugrott. Mint a barna
éjfél, azt mondta. De nem ő.
Az egy egészen más ürge volt. Bár
hogy mitől más? Már rég hallott mind.
Vagy nem? Legalább nem fáj nekik
az égő élet. A kurva Rozi.
Volt bennük valami cukorkabolt,
valahonnan előrángatták az édességet.
Mint a Mont Blanc csucsán a jég.
Meg hogy puncs égő szeme kékje.
Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék.
A napraforgóról karattyolt valamit.

Hajó a Dunán

Kassák Lajos emlékére

Zászlókkal fellobogózott üres hajó kaptat felfelé a Dunán.
Akár egy magának guruló futball-labda a grundon.
Milyen könnyedén halad! Csak a motor hangján érezni panaszkodást,
mintha azt mondaná: Dacára a májusi szellőnek , a vasárnapnak,
Testvértelen vagyok és erősen kopaszodom.
Ám a következő állomáson talán megtelik a fedélzet utasokkal,
és megváltozik minden, a haj is újra kinő,
vagy egyszerűen csak nem számít többé, abban a lobogásban.

Ahogy egy parkban

Ahogy egy parkban hárman
   fogócskáznak vidáman,
sasszéznak körbe-körbe,
   s kering velük a lárma,
s közben az est köréjük,
   leszáll, s beszáll közéjük,
s a kút, mely épp középen,
   és a padok a szélen,
minden egyre sötétebb,
   s a fogó tudatában
a fürge egerecskék
   mint a tű, hegyesednek,
üveghangon nevetnek,
   sikongva, sikítozva,
vagy csak kavics-csikorgás,
   kavics-sírás a fülben,
a szándékok, a vágyak
   ahogy homályosodnak,
zordulnak, kavarodnak,
   egymásba gabalyodnak,
a kezdettől hová is?
   ahogy tovapörögnek,
egymás nyomába lépnek,
   egymás árnyához érnek,
s ahogy elkomolyodnak,
   fa tűnik, lámpaoszlop,
gomolygó, szürke foszlány,
   szakadó pára-sálak,
a lélegzetük fogytán,
   ki fog meg kit, ki fut még?
ki fut még azon is túl?
   sikongva, sikítozva,
s egyszercsak vége, elmúlt...

A halál kapujában

Kilenc nap, kilenc éjjel
kapaszkodtam a semmi ágán,
mintha valami volna
élet és halál között,
mintha lehetnél, volnál,
csak haragudnál,
félnél tőlünk, elbújnál,
csak haragudnál,
félnél tőlünk, elbújnál,
kilenc nap, kilenc éjjel
raktalak össze, szedtelek széjjel,
mentem fel utánad a hegyre,
madár röppent fel: erre, erre!
istenem, merre?
egy hosszú, ledöntött fatörzs mögé néztem,
az eső mögé, az ösvényről letértem,
a nedves fűben remegett a térdem,
láttam egy szótlan, fényes fekete bogarat,
egy fákat kopogtató harkályt, mintha ő is
téged keresett volna, fatörzsbe bújtat,
lombok közé, zöld lángolásba fúltat,
hol vársz? hol? hol vagy?
kilenc nap, kilenc éjjel
a halál kapujában álltam, szólongattalak,
lábaim ötvenkilós cementeszsákok,
karjaim tehetetlen himbálódzó falécek,
agyam akár egy kikapart méh,
hangom kopogó harkálycsőr-hang:

Esik az eső, sír az ablak,
veri a szívemet a zápor,
kelj fel, elég volt! Mit akarsz még?
hideg a föld, mért nem vigyázol?

Kelj fel, megfázol! betakarlak!
esik az eső, bőrig ázol,
nem hallod, Éva? sír az ablak,
veri a szívemet a zápor.

1988. május 28.

Ezután már egy más időben

Ezután már bárhova megyek,
bármi történik, bármit teszek,
többé nem karolsz belém soha,
többé nem fogom meg a kezed.

Többé nem nevetsz, soha többé,
nem szívunk együtt cigarettát,
hiába járom majd az utcát,
nem vezet többé utca hozzád.

Most már nem öregszünk meg együtt,
nem soroljuk, ez jó, ez rossz volt,
csak én: mikor szült, mikor őszült,
mikor mosolygott, mikor meghalt.

Ezután már csak alszol, alszol,
s ugyanazt álmodod örökké,
hogy mi nem cséplődünk törekké,
nem válunk zúzalék kövekké.

Ezután már egy más időben
ülök egy padon a Vérmezőn,
ülök, ülök, nélküledőben,
ezután már egy más időben.

Ki beszél?

hommage a J. A.

Vasútnál lakom, mint mikor
fiatalon, és el-elnéztem,
az volt nekem a férfikor:
fényes ablakok a sötétben.
Aztán sok év jött, nem emlékszem,
szemem, szám eltömte a por,
lehet, hogy meghaltam egészen,
és csak a vonat zakatol.

De ki beszél? Milyen öreg,
ki nem lettem, s nem leszek immár?
talán egy dünnyögő cövek,
melyet a vonat szele himbál,
míg egy helyben szalad a sínpár,
s kétoldalt árkok, fák, kövek –
mind maradandóbbak a kínnál,
s mindet más-más kín őrzi meg.

Vagy egy UFO tanulja épp
a nehéz emberi beszédet,
és kölcsönveszi próbaképp
egy-két szóval a fényt, sötétet,
hogy összetákolja a képet,
amelyből aztán majd kilép,
hátrahagyva a Holt vidéket,
a tigrist és az őzikét.

A kövér homályt, füstölő
vizet, a szőlőt a karókkal
kölcsönveszi, mint az idő,
és míg bíbelődik a szókkal,
tapinthatatlan takarókkal
melengeti valami hő,
melyet lénye egy titkos kóddal
a kékesszürke égbe sző.

Akárki is, aki beszél,
megosztozik velem e jusson,
ifjan ha szebb jövőt remél,
vénen, ha eltöpreng a múlton,
s összekeveri, ami volt, van,
s mindene fáj, amije él,
s végre akármi végre jusson
akárki is, aki beszél.

*

Megverselt egyszer valahol
egy költő egy kis alvó hangyát,
szél jött, eső jött, zakatol
a vonat, elviszik a hangját.
Elviszi, visszahozza, adják
szájról szájra ház, tanya, ól,
lakótelepek, kertek, kamrák;
jön-megy a vonat, zakatol.

(Forrás: Kántor Péter, Mentafű. 1994., Budapest, Pesti Szalon)