Élőkép

Bella István versei

(első rész)

Az Élőkép rovatban egy-egy ragyogó kortárs szerzőtől válogatunk. Ebben a számban Bella István műveit élvezhetjük.

Bella István költő, műfordító 1940. augusztus 7-én született Székesfehérváron. Sárkeresztúron nevelkedett, édesapja hadifogságba esett és 1944 novemberét követően meghalt. 14 éves volt, amikor Hazafelé című verse megjelent a Fejér megyei napilapban. Középiskolás éveit a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban töltötte. 1956-ban a forradalom iránt érzett szimpátiáját a harcolóknak vitt étel- és ruhaadományokkal, valamint egy nem közölt verssel fejezte ki. Az ELTE magyar-könyvtár szakán végzett. Részt vett a Tiszta szívvel című antológia megszületésében. A Hetek néven ismert költőcsoport tagja lett. Üzemi újságíró és könyvtáros volt, a 90-es években televíziós szerkesztőként is dolgozott. A rendszerváltás óta az íráson kívül könyvkiadással foglalkozik.

1970-ben és 86-ban József Attila-díjat, 1988-ban Az Év Könyve Jutalmat és Déry Tibor-jutalmat, 1992-ben A Magyar Művészetért Díjat kapott, 1993-ban, 95-ben és 96-ban A Magyar Honvédség és a Magyar Írószövetség Nívó-díját, 1994-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 1996-ban a Horizont-díjat, 2001-ben pedig a Kossuth-díjat vehette kézhez. 2002-től a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.

Művei:

Szaggatott világ. 1966.
Az ifjúság múzeuma. 1969.
Hetedik kavics. 1975.
Igék és igák. 1977.
A zöld pizsamabéka. 1979.
Emberi délkörön. 1982.
Az ég falára. Válogatott versek. 1984.
Áni Máni naptára. 1985.
Az arcom visszakérem. 1987.
Képszavak. 1988.
Sárkeresztúri ének. 1989.
Arccal a földnek. 1991.
Testamentom. 1992.
Szeretkezéseink. 1997.
Hú-péri-hú. Öreg teremtésénekek, sorsénekek és medveénekek.
  Műfordítás. 1996.
A csodaszarvas. 1996.
Ábel a sivatagban. 1998.
Tudsz-e még világul? Összegyűjtött versek. 1999.
Áni Máni, a zoknihalász. 2001.

(Csak, aki olyan fiatal...)
Szél zúdít...
Utóirat egy szerelemhez
Gyönyörűen
Mesebeli
Az ifjúság múzeuma
Van-e jogod?
Ősz
Komor szárnyakon
A rakparton
Egy kis poetica
Mondhatná M is
Epilógus
Tévétorna
Pilinszky
Utószó

(Csak, aki olyan fiatal...)

Csak, aki olyan fiatal,
hogy testétől meggyullad inge,
tetteinek is szárnya van,
és tüzes nyílként elrepülne,

Csak, aki olyan tiszta már,
hogy a levegőn átverődik,
húsz évén, táltos paripán
rugaszkodik tágas mezőkig,

Az érzi csak, micsoda súlyos
ragyogás forr a mellkasunkhoz,
milyen óriás szerelemmel

szül minket naponta ezerszer
szebbnek, merészebbnek a század:
hogy elfogadhasson fiának.

Szél zúdít...

Szél zúdít rozsdás csillagot,
szélben bogáncs vöröslik.
Osztozkodnak az évszakok.
Iszákjuk földre öntik.

Pönög az elmúlás szele.
Hangja hulló darázsé.
Levélszó didereg, zene.
Már a hangtalanságé.

Nagyapám, túl az éjszakán,
repedt lócáján horkol.
Csillag zúzódik bajuszán,
tüsszög a csillagportól.

Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbehamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
számodra örökre nyitva vagyok,
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld.

Én már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, megnyugodni,
s gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni.

Mesebeli

Hajadnak sírós színe van
Gesztenye havaz pirosan

Mesebeli melled meleg
két hegye közt sír egy gyerek

Egyszer káromol – gondja van
Másszor enne már – de hamar
Harmadszor fuldokolva sír
Élve és holtan verset ír

Az ifjúság múzeuma

Az volt a jó az ifjúságban,
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.

A szerelemben is az volt jó,
a sejtés, hogy nem volt neve sem.

Most már tudom: van ifjúságom.
S ez annyi: elmúlt. Elmúló

észvesztésekben sírva játszom,
ami még megjátszható.

Kék szerelmet, jácint dühöt,
de betelvén, egyre éhesebb,

sajog szivem, gyűlölködök,
szerelmekben szégyenkezek.

Jó volna semmiben sem hinni,
s mielőtt még elégetik,

földel, kővel elcsitítni
ifjúságom kellékeit.

Van-e jogod?

1

Van-e jogod
ríni egy nép helyett,
mert egy nő nem szeret,
és apád itthagyott?

Van-e jogod
szólni mindenki helyett,
ha se több, se kevesebb
nem vagy, mint azok?

Igaz, a szavakért,
úgy kapsz, mint régen ételért,
de nemcsak azért,
azért ragaszkodsz
a gondos gondolathoz,
hogy a magvasabb gondhoz
ne legyen semmi közöd?

Mert mi lennél
meztelenül és teljesen pőrén,
így egymagad?

Ha lemállnának rólad a szavak!

Maradnál-e még
érték és emberi mérték,
mi nemcsak szép, s ravasz formát
szólni jogot is ad,
s élni,
hittel, s hitellel,
mint az uradalmi kovács,
ki élt földbevetetten,
meghalt lova után kötötten,
otthon,
Keresztúron,
tizenkilencben.

2

De tudnál-e valami,
valami mást,
kaszát ragadni, kapát
és azzal vallani,

mint ők, azok
kikben csak múlás viszolyog,
s a felejtés nem is halál?

Vagy csak azért beszélsz,
hogy élj, élj,
akkor is élj,
ha a föld megzabál?

S az is mit ér?

Mit ér, boldogít-e a tudat,
hogy tán egy nép, osztály
magáénak fogad,
s kitagad
belőled mindent, ami nem ő –

szülő és születő,
nő és csecsemő,
minek is mentenéd magad?

Ősz

A kútban üres réztányér kering
A holtaknak egy kígyó kéreget
Megcsörrennek a réghullt levelek
a Holdon És én meghalok megint

Komor szárnyakon

1. Csönd

És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók – a Föld felett.

2. Más nincs

Romváros, nyárrom, romkenyér.
Fénypernye, homályszájak.
Menetel, csupa láb a szél.
A búzát behívják bakának.

Tank-hold. Rozsszuronyok vasa.
Villanó, hideglelős fényben
a sárgadinnye kis hasa.
Remeg a reménytelen reményben.

Jegenyekatedrálisok.
Óngyertyák, szurokének.
Olvadt ólomviasz, csurog
derekukról földig a kéreg.

Más nincs, csak csont, húsrács mögött
sétáló sivatag, vadállat
hamu és homok, tükrözött,
s vállalt szégyen, fényes gyalázat.

3. Fák, vízparton

Megfeszül, s elernyed a szél. Tovább!
Előredőlve, oldalra bukva,
a fagyott földet sarabolva
vontatják a tavat a fák.

Szinte egyhelyben járnak, szinte
már négykézláb másznak, szinte már hason
kúsznak előre a csíkos havon...
– de húzzák, hátra se tekintve.

Pedig hol az a tó! Csonttá fagyott
jégparkett-palota, heresás-
-vigalom, néma nádsuhogás.
S Ők maguk – eszelős rabok.

De húzzák, éjszakáról éjszakára
megmarkolják, derekukra kötik
a sodronyszelet, a fényt és viszik,
viszik a világot a napvilágra.

4. Tél van

Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő.
A laza bordák, letört ághegyek
mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő.
A keskeny utak megfagyott belek.

És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak,
szalmába tekert éj, és vizelet-
-meleg homály, nagy mezők, borostásak,
fagyott lábujjak, püffedt gyökerek.

Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra
bámul a világvégén egy barackfa,
hallgat farönk, hóból sárgáll a nap –

S mint oltott mész, zuhog a farakásra
a fény, s az ágakat csontig lerágja,
s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak.

5. Mint az ítélet

Vacogó kivégzőosztag,
fogaim fölsorakoznak.

Tenyerem kétélű balta,
a virágot lenyakazza.

Vijjogó gyerekkel viselős
nők szállnak. Hasas repülők.

Suhancok, süvítő aknák,
a csöndet felrobbantják.

Káin szédeleg. Iszonyodva
bámul a világvárosokra.

Ez szerelem volt, odaát
az a csonthamu a család.

Ábelföld nyüszít, mint az állat
tudja, bűnére nincs bocsánat.

És komor szárnyakon, mint az ítélet,
kivándorolnak a földről a gépek.

A rakparton

Ne mondjátok, hogy nem igaz,
kitanultam én a magányt,
és felnőtt lettem hirtelen,
kitanultam én a halált,
s bár tudom, ki ember, kitelel,
nem roskadt hó, új fű a vágy,
de addig értem ki felel,
ha jóváhagyom a fagy jogát?
Az ember fölnő hirtelen,
s fölfedezi: ez a világ,
megcsapja önző gyötrelem,
s ha hisz, hát golyóért kiált,
inkább, mintsem maga legyen.

*

Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Ime, olvadó, fényteli
délben mentem a Lánchídon,
s elkezdett az ég fémleni,

elkezdett a víz fémleni,
s az ég alól, mint ittmaradt,
kilépett lapítva a magány,
kilépett feszesen a parancs,

s hallottam újra: Hátraarc!
– a víz elkezdett fémleni,
s az ég alól, a föld alól
senki nem jött megvédeni.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, lustán nyúlt el a part,
kilépett a sárga magány,
kilépett a dögzöld parancs,

S hallottam újra: Hátraarc!
Csattant a csend és – Indulás! –
s nyílt nappal bordáim közé
bökték a „félj” géppisztolyát,

és vittek a rakpartra le,
hol parancsra vetkőztek a fák,
lábukhoz helyezve precízen
a koszos és elnyűtt gúnyát,

s hogy kiszegesedtek csupaszon,
vállak, mell, fehérlett a láb,
én átláttam lengő águkon
verni a remegést magát.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, gyöngyházfényű idő,
a vízen pillegett szemem,
áttetsző, szép szitakötő,

s elkezdett az ég fémleni –
Tarkóra szorította kezét,
két suhanc kísérte a Délt,
az égről a Duna felé,

– Vetkőzni! – S hogy a dél megállt,
s vetkőzött, úgy reggeledett
visszafelé a halálravált
idő, már nem szégyenkezett,

lehullt a kartondélelőtt,
karjáról fénykarperecek
csörögtek, a szellő-cipőt
lerúgta, lemeztelenedett,

s ott állt az idő csupaszon
– s nyirkos hajnal volt, mellei
töppedten lógtak a hason,
csontig száradtak kezei.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, szemfényvesztő idő,
elkezdett az ég fémleni,
deresedni kezdett a kő,

veresedni kezdett a kő,
s a szürke és bekormozott
égen megrándultak a felhők,
a csuklyaszürke vagonok,

s zökögtek számlálatlanul,
s a rácsokhoz – az emberremény –
csak itt-ott szorította vézna
gyerekujjait a fény.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, könnyű gyöngyház idő,
elkezdett a víz fémleni,
sisteregni kezdett a kő,

s egy csattanás, kisiklott az ég,
s mint vagonajtó kiszakadt
a fémlő felhő, s elgurult
s hajak zuhogtak, hajak,

szemek zuhogtak, hajak,
hajtűk, villámok – megeredt
beszélt a magáramaradt
vagon: esett és esett,

s hogy gyűltek az apró karikák
a vízen – jaj, gyűrűző idő –
üres szemüvegkereten át
nézett a százezer eső –

Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, szikrázó, láng idő,
mellemre rátapadt az ing,
vert, belülről vert az eső,

szaporodni kezdett a kő,
s a szurokból és kőből kinőtt
egyhelyben topogó lábnyomok
cipők lettek, amőba-cipők –

s tódultak mindenfelől,
topánkák, félretaposott
szandálok, körömcipők, saruk,
bakkancsok, csizmák, papucsok,

s mentek, láb nélkül, lefele
a lépcsőkön, s hogy az áradat
körém ért, s rámnézett keze,
szégyelltem szemem, s lábamat.

*

Ne mondjátok, hogy nem igaz,
kitanultam én a magányt,
és felnőtt lettem hirtelen,
kitanultam én a halált,
s bár tudom, ki ember, kitelel,
nem roskadt hó, új fű a vágy,
de addig értem ki felel,
ha jóváhagyom a fagy jogát.
Az ember fölnő hirtelen.
Fölfedezi ez a világ,
megcsapja önző gyötrelem,
s ha hisz hát golyóért kiált,
inkább, mintsem maga legyen.

Az ember nem lehet hontalan,
sem önmagába száműzött,
sem önmagának idegen.
Az ember maga a szerelem,
szabadságának dolga van
mindenkivel. Veled s velem.

Egy kis poetica

1. A rímről

(Az asszonánc)

Lenni Lenni Lenni Lenni
Lenni Lenni Lenni Lenni
Lenni Lenni Lenni Lenni
Lenin Lenin Lenin Lenin

2. Kín-rím

Írni?
– I.N.R.I.

3. A taps születése

(ritmus-tanulmány)

É-e É-e É-e É-e (taps)
Él-e Él-e Él-e Él-e (élénk taps, derültség)
Élj-e Élj-e Élj-e Élj-e (élénk, hatalmas, nagy taps)
Él-jen Él-jen Él-jen Él-jen (hosszantartó, hatalmas taps, mindenki feláll)

4. Beszédgyakorlat – csecsemőknek

(lassan, ütemesen tapsikolva)

..á.i. .á.o.i.
..á.i. .á.o.i.
..á.i. .á.o.i.
..á.i. .á.o.i.

5. Metaforák

(műfordítás)

Bikacsökhajnal
Kancsukareggel.

6. Plakátvers

enni enni enni enni
menni menni menni menni
lenni lenni lenni lenni
LENIN LENIN LENIN LENIN

Mondhatná M is

Halántékunknál repülőgépek zúgnak.
A levegő megreped.
Pelenkákkal föllobogózom az udvart.
Virágot teregetek.

Szépek a lobogók, és szépek a virágok,
de nekem legszebb ez a
zászló, ez a magában motyogó vászon,
ez a fehér haza.
Mert nem a megadást remegik e vétlen
zászlózó morzejelek.
Csak ennyit: itt egy síró sejt él, de nékem
világrész. S egyetlen egy.

Ó, rettentő titkok tudói, ha fönt jártok,
emlékeztek-e még:
hold kélt ott, csillag támadt, valahai álmok
volt az a néhai ég.

Ha föltöritek, mint írva van, az utolsó pecsétet,
s mint János Jelenései
lapjain, föliszonyul az ítélet,
fölzúgtok bevégezni

a törvényt, a pőre parancsot, lesz-e idő meglátni,
itt lent mi vérzik el,
s mi vész el, amiről erőtlen prófétálni
Jeremiás és Ezékiel?!

Csak ezek a hangtalan hadráló szájak,
s a süketnéma fák
kik, mutogatva köréjük állnak,
mondják el: volt világ.

Epilógus

Nélkül is volnaéletem
Élni-halniból madarak
Megjön a sírás Megmarad
Szélből folyó száll szélesen

Klorofill-alagutak alól
a sárga a kék kitolat
Jaj apám-anyám várhatom
vonatomat virágomat

Kereked alá tulipán
hajthatnám hajdani fejem
Bújhatnék ég szoknyád alá
Öle rejtsen és legyen

Katonák s kurvák Elszökik
körülem minden Laza part
Emlékeim nem üldözik
Megjön a holt és betakar

Válla és irgalma fölött
egy viola ketyeg örökké
Tigris szempillarács mögött
Nem nézek szeme közé többé

Talán kapdosó mosolyod
talán ideges gyors beszéded
Talán talánod Talán méged
Száll a sírás és mosolyog

Tévétorna

Radnóti Miklós emlékére

Kezünket emeljük magastartásba!
Helybenjárás: egy-kettő, egy-kettő!
Állj!
Ujjainkat kulcsoljuk össze a tarkón!
Hátra arc!
Kezünkkel végezzünk ásó mozdulatokat!
Lépjünk a kiásott levegő szélére!
Dőljünk előre!

(Ha a gyakorlatot
kellő történelmi tapasztalat által
megedzett elmével képzeljük el,
a szőnyeg visszaváltozik fűvé,
a fal kő lesz és kopár szikla,
a levegő, mint a gödör,
s az ablakon át, mint az oltott mész,
zuhog ránk a hold.)

Egészségükre!

Pilinszky

Fény és árny ha fehérré foszlik
meghal a fegyenc de meghal-e valóban
csíkjai letekerednek róla
mint a kígyó
az édeni fáról
elgörbülnek a rácsok: fénylő pontok az űrben.
Ő meg
az elítélt
kezébe veszi diszkoszglóriáját
elhajítja
és többé nem engedi el

Utószó

Ó, Ér, ha letartóztat december,
ha kényszerzubbonyba kötöz a jég,
hiszed-e, hogy van tenger,
s eléred-e még?!

(Forrás: Bella István, Az ég falára. Magvető, Budapest, 1984.)