|
Az a kis ember ott belül
Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül.
A tearózsa
A tearózsa sápadtan hever,
sárga villanyfényt szórnak rá a körték,
mint egy szűzlány, ki este lefeküdt,
de kéjgyilkosok álmában megölték.
Szépívű szára lanyhán hajlik el,
kelyhe tövén áttetsző, halovány pír,
mint fogak helye a fehér nyakon,
ahonnan vérét szívta ki a vámpír.
A kertben valaki letépte reggel;
fáj nézni, s az asztalról nem veszem le,
mert nem mozdulhat addig semmi el, míg
lefolyik a sötét helyszíni szemle.
A tettes künn az éjben bujdosik,
s itt meztelenre vetkőztetve fekszik
az áldozat, és úgy vizsgálom én,
mint hivatásos és komor detektív,
s találok környékén, ha kutatok,
egypár lábnyomot s ujjlenyomatot.
Első szerelem
(Részletek) Egy úrilány portréja
Szép arc, kacér mosolyú, barna szem,
karcsú derék, feszülő, büszke mellek,
ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem,
semmi több, s én hülye, megénekellek.
A zongora billentyűit vered,
strandon fekve tartásod kéjes, álmos,
labdád száll a teniszháló felett,
illatos hajad széltől fújva szálldos.
Legdrágább kincsed, féltett drágaságod
kis hüvelyben egy félhold-forma hártya,
épségben tartva kell reá vigyáznod,
és tartogatnod a nászéjszakára.
Nem fér hozzá udvarló, szerető,
csak férj számára lesz áttörhető.
Fonák állapot
A bál után a masszőrhöz kísérlek
a gőzfürdőbe, s látok egy padot
a folyosón, hol, míg becses személyed
meggyúrják, el-elbóbiskolhatok.
De álmos udvarlód kell hogy virrasszon,
mert sikoltasz, mint kin erőszakot
követnek el. Csiklandós a kisasszony!
S elképzelem – mily fonák állapot! –,
hogyan heversz anyaszült meztelen
hanyatt, mosószappanhabtól fehérlő,
szétvetett tagokkal egy hencseren,
s majd megesz az irigység a kövér nő
miatt, ki miden porcikádban ismer...
És ráadásul még fizetned is kell.
Bűnjelek
Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel-
fával kezdenél ki, de férfiakkal.
Fiatallal s öreggel is, a bűnjel
kacér mosolyod, mely csábít s marasztal
mindenkit közeledben. Még a vén
érettségi biztost is, lusta kislány,
úgy elbájoltad annak idején,
hogy végül átevickéltél a vizsgán.
Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak!
Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy.
Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat,
míg minden hódolód megunja, s otthagy,
és egyedül én látogassalak.
De te egészséges vagy, mint a makk.
Morbus hungaricus
No még csak ez kellett! Tüdőbajom van.
Csúcshurut, de hát mindig ez a kezdet.
Átvészeltem még kisfiú koromban
a bőrtuberkulózist. Most kikezdett
belülről is a kór. Egyik beteg,
ki velem egykorú, azt mondja: "Meglásd,
félnek tőled eztán az emberek.
Kerülnek majd a lányok, mint a leprást.
Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak,
csak téblábolnak itt az orvosok.
Körül a betegek rakásra halnak."
Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok
egy állapot! Mégis, egye fene,
úgy döntöttem, nem pusztulok bele.
Ez lett a vége
Mint aki iszapos tó fenekén él,
úgy tengetem itthon minden napom.
Lejjebb vagyok a béka fenekénél.
Hull a hajam, kopaszra nyíratom
s kvarcoltatom fejem, a tegnap este
írt verset dühhel tépem össze mára.
Nem válaszolsz leveleimre. Pestre
mentél, egyéves akadémiára.
Majd hazajössz, hogy eljegyzésedet
megtartsd. Nem is találkozunk mi már most.
Ha így határoztál, Isten veled!
Én itthagyom örökre ezt a várost.
Lantom miattad szögre nem akasztom.
Szülj, flörtölj, légy vidéki úriasszony!
Magyar költő a XVI. században
Hajnalban az mezők fűve harmatozik.
Nap kél. Nehéz fejem kókad, darvadozik.
Harsány hangú madár vígan kiáltozik,
s bajom vigasságra ettől sem változik.
Sem penig, ha est jó, világ borultában,
mikor álmatlanul az Duna martjában,
távoli pitymallat sanyarú vártában
ülök az éjszaka csillagos sátrában.
Madorlába foglalt szentkép volt a képed,
de téjszín kezeddel durván összetépted.
Másra borul selyme hajad függönyének.
És fene mándrucnak fogait kiállom.
Csatákban véremnek hullát nem sajnálom,
s gyönge lány okozza keserves halálom.
Kövérek a fürdőben
A nap saját tüzét nem állva ődöng,
s a föld alatt fölgyújtja a szenet.
Hűsre vágyunk. De mint megannyi kőtömb,
oly súlyosak, oly lomhán fekszenek
a víz partján a fürdőző kövérek;
hanyatt hevernek, míg a rekkenő
nyárban, mint nagy gyümölcsök, lassan érnek,
és állukon sötétlő serte nő.
Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra
dzsungel, melyben eltéved hangya jár;
rápingálja hasukra, homlokukra
haragosvörös rózsáit a nyár.
Verejték tölti meg hájuk redőit
s alápereg, mint zsíros, sűrű könny,
de köldökük körül kis tóba gyűlik,
s a guta ül lila nyakszirtjükön.
Bukfencet vet a délibáb, s továbbszáll.
Fejükre százezer fehér acél-
sugár zuhog, mint fémes fényű nádszál.
Zubog a víz, s lángot vet. Itt a dél!
Kilenc angyal fényes réztrombitát fúj;
süket fülünk mintha nem hallaná;
savószínű szemük a légbe bámul,
eszméletük mély űrbe hull alá.
Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak,
hogy fölszippantja súlyukat a nap,
s ők könnyű fonalán egy szép sugárnak,
mint lomha ballonok, elszállanak.
Találka
1
Megvacsoráztam, feketéztem
lassan szívtam a cigarettám.
Kint a körúti estbe kék, zöld
s vörös betűket írt a reklám.
Az újságokat félredobtam,
számítgattam, hogy még jöhetsz-e?
Az üvegen át egy csavargó
vágyódó szemmel nézni kezdte,
a fürge pincérek kezében
hogy vándorol a pecsenyéstál.
De félt szegény, hogy jön a rendőr,
így hát csoszogva tovasétált.
Gépiesen mondtam magamban
el egy verssort; jazz-zenekar szólt.
A szomszéd asztalnál kövér úr
emésztett, szájában szivar volt.
A kávéházi grafológus
megpróbált pár pengőt szerezni,
és egy sertéskereskedő
jellemét kezdte elemezni.
Egy hölgy kivette tükörét, hogy
száján megigazítsa rúzsát.
Négy nőszobor oszlopot tartott.
Talán pályatévesztett múzsák?
Fizettem, s indulni akartam,
mivel tizenegy óra múlt már;
ekkor érkeztél, s elmesélted,
milyen nehezen szabadultál.
Arcod piros volt a hidegtől,
a szemeid izzó acéltűk,
és tudtam, hogy enyém leszel
az éjjel, ahogy megbeszéltük.
2
Összemart s itthagyott vágy,
mint szélben elzúgó darázsraj;
a sötétben két cigaretta
világított halvány parázzsal.
Feküdtünk, s az jutott szembe,
hogy mászkáltak körötted holmi
fajankók, s csak nézték a szádat,
de sose merték megcsókolni.
Tudtam, most gyöngédnek kell lenni,
s az volna a dolgoknak rendje,
hogy mondjak már valami szépet,
ami, sajnos, nem jut eszembe.
És irigyeltem azt a férfit,
aki a nőktől gyorsan elmegy,
mikor a szerelem után
már nem kívánja a szerelmet.
Féltem fölgyújtani a villanyt,
mely garniszállókban fakó, bús;
arra gondoltam, most megy el
a legutolsó autóbusz,
s lassan elvásik minden íz,
amibe a száj belekóstol,
s arra, hogy holnap délelőtt
ötven pengőt kérek Lajostól,
s hogy bárcsak egyedül lehetnék
– nógatni kellene a percet –,
s hogy a héten lesz rá időm,
lefordítok egy Verlaine-verset. Kissé fáztam, és úgy feküdtünk,
a semmit nézve, szótlan, ébren,
mint két fogoly az éjszaka
fekete bársonybörtönében.
Bordaműtét
Gonosz fogókkal hét bordám kitörték,
hallottam megreccsenni csontomat.
Holtsárga fényt szitáltak szét a körték,
a műtőasztal szállt, mint a vonat.
A morfium elringatott, hideg
mámorba, jégfalú mélységbe estem,
és olykor egy-egy átvágott ideg,
mint villanyáram, rázkódtatta testem.
Ha akkor láttad volna azt a tálat,
melybe vérem folyt! Micsoda utálat:
csupa húscafat, genny és csontdarabka.
Ha láttad volna azt, mit én se láttam,
válltól lapockán túl feltárva hátam,
megszántál volna tán egy pillanatra.
Szanatóriumi elégia
1
Az éjjel, hogy szivem zakatolt szakadatlan,
s dobolt, aludni nem hagyott,
és ablakom mögött ragyogtak dús csapatban
a tiszta téli csillagok,
forró párnáimon forogtam jobbra-balra,
s ekkor történt velem, hogy ráeszméltem arra,
mily borzasztó, hogy itt vagyok. Körül az utakat a hófúvás belepte.
Hóban szunnyadtak a faluk.
Az éj, mint óriás szárnyú, fekete lepke,
rászállt a tájra, s elaludt.
Bár hagyna engem is a fájó nyugtalanság,
mint fürge hírvivő, ki átvevé parancsát,
s indul, reggelre messze fut.
Vagy futhatnék magam, s lehetnék messze innen,
csatolhatnék lábamra sít,
és meg se kérdeném, teherként kell-e vinnem
e táj sötét emlékeit,
hol minden gondolat vergődés, visszahullás
és cél nélküli harc. Nem várja szabadúlás
azt, akiből kihalt a hit.
Mintha csak egyedül élnék az épületben,
sehol sincs egy parányi nesz.
Várom, hogy a szelíd álomtündér belebben,
sötétkék léghajóra vesz.
A csend, mint fekete bálvány, néz a sarokból,
de reggel köhögés kél háromszáz torokból.
a lassú lázak háza ez.
MIlyen lehangolók a fáradt ébredések!
A hó esik, vagy épp elállt.
Lassan felöltöm a szokásos öltözéket:
mackóruhát, nyakamba sált.
Ha hőmérsékletem nem száll magasra, holnap
felöltözöm, három pokrócba csomagolnak,
és úgy gyakorlom a halált.
Az álom elkerült. Mennyire irigyeltem,
ki öntudatlanul pihen:
az alvók ágyukon, az almafák a kertben,
a gőzhajók sötét vizen.
De párnáimra én fejem hiába hajtom,
mert mint kemény ököl egy súlyos tölgyfaajtón,
dörömböl nyugtalan szivem.
Hallgattam a szivem. Valami nyomta mellem,
nehéz, alattomos veszély.
Harag öntött el az ostoba végzet ellen,
sűrű, fekete szenvedély.
Vasfalnak ronthat így az őrült, s visszapattan.
És vérem folyt, amint az ajkamat haraptam.
Így múlott lassacskán az éj.
2
Oly hosszú volt a tél, szinte kibírhatatlan;
milyen nagyon vártuk pedig
a tavaszt, mely a föld alatt szervezte lassan
játékos forradalmait,
hogy kéklő ég alatt nyilazzanak a fecskék,
s a fák, mint párttagok, kitűzzék a rügyecskék
élénk színű jelvényeit. Néha oly vágyódóan néztem a szürke égre,
mint börtöncellából a rab,
akinek egyetlen vigasza, menedéke
az a kis, négyszögű darab,
s így nézték mások is, csüggedten vagy kitartón
viselve végzetük. Meglátszott minden arcon:
fél, hogy örökre itt marad.
Ó, hányszor néztem el az ődöngő csoportot
a kúracsarnokok előtt!
Sötét tekintetek, pergamensárga arcok,
micsoda gondterhelte fők!
Akadtak párok is; sétáltak kéz a kézben,
de távolról nézve egyforma volt a két nem.
Nadrágban jártak itt a nők.
A legtöbb lány olyan fiatal volt s törékeny,
hogy összeszorult a szivem.
Félénk virágok a halál forgószelében.
Összebújtak nyolcan-tizen.
Könnyű lépéseik, ha csend van, szinte hallom!
A kettős lift felé siettek át a hallon,
kopogva, kis cipőiken.
E különös helyen sokan a szerelemben
kerestek feledést, vigaszt.
Mit elvesztettek, egy kék vagy fekete szemben
próbálták megtalálni azt.
Szívük sütkérezett a bágyadt téli napban,
s az irgalmas sugár leolvasztotta lassan
a reá kérgesült viaszt.
Az aggodalmasak, elég nagy volt a számuk,
a kórt, mely birkózott velük,
figyelték; pontosan tudták a gaffky-számuk,
vagy westergren-felvételük,
és röntgenképüket maguknál hordva, foszlott
légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop
irányította életük.
Fél éve éltem itt, s a hely ezer szokása
így lett lassan tulajdonom.
Mintha egész nyakig volnék a földbe ásva,
nem kért tudás mázsája nyom.
S mint kóbor remete valami sziklazugban,
úgy éltem a hegyen, melyről magam se tudtam,
hogy börtönöm vagy otthonom?
3
Hol elfordul az út, jobbról egy sziklakatlan,
baloldalt bokrok és fenyők,
hogy eltűnt már a hó, gyakran meglátogattam
a hegyvidéki temetőt.
Kakukk szólt, nyúl futott, a természet zsibongott,
de csöndben álltak a fejfák; alul a dombok
hátán haragoszöld fű nőtt. Halott nevek. Sokan még húsz évig sem éltek.
Mit vétettek vajon, s kinek?
Kaptak-e örömöt az élettől szegények?
Halálukat ki érti meg?
Egy rosszkedvű öreg motoszkált olykor itten;
kimérten dolgozott, sírgödröt ásva Isten
mostoha gyermekeinek.
Pár percet tölt el itt az élő, mint a vendég,
s sötétlő arccal megy tovább.
Félelmes tanterem e hely, hol a növendék
elveszti fénylő mosolyát.
Akiknek nincs tavasz, akiknek nincs vasárnap,
sötétben alszanak, már semmire se várnak
lenn a türelmes koponyák.
Fölöttük csendben nő a fű, közötte dudva
és sárga kutyatej virít.
Ó, ha a számtalan csontszáj beszélni tudna,
mily hangzavar támadna itt!
De emberéletet Isten csak egyszer adhat,
s nem fogja kedvükért megtörni az anyagnak
örök létű törvényeit.
Hogy a sebész kivett hét bordarészt belőlem,
a természetben mit jelent,
s éppúgy, ha a halál majd elrabolja tőlem
az örökkévaló jelent?
A félelem felém hiába is lopódzna,
nem fogom görbülő gerinccel, szolga módra
kérlelni a könyörtelent.
Járok-kelek a lét zavart forgatagában,
és nyugtot nem lelek sehol.
Egy rosszkedvű napon utolsót lép a lábam.
Eltemetnek. Ki tudja, hol?
Ha majd egy sírgödör a testem befogadja,
ott sem leszek egész: csontvázam hét darabja
messze kallódik valahol.
Az életet ha túl kegyetlennek találom,
eldobni azt enyém a jog,
és megrendelhetem naptár szerint halálom;
ha tetszik, mindent itthagyok.
Tapintom mellkasom falát, a szív ahol ver,
de mégsem dörren el kezemben a revolver.
Mily gyáva lázadó vagyok!
Csak állok s bámulom az égen gyors iramban
tovarepülő fecskerajt.
Elillant éveim számlálgatom magamban.
A menekülés vágya hajt.
Hadd mondják a buták és boldogok: "Be jó itt!"
feledve, hogy a sors apró egérfogóit
nem tudják kikerülni majd.
A lét reménytelen. Sötét a szív magánya,
bár mélyén olvadt érc hevül,
de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya,
nem mutatja, mit rejt belül.
Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem.
A tárna összedől, és kincsei a mélyben
maradnak menthetetlenül.
Hány szürke alkonyat lepett meg észrevétlen,
testvéreim, tinálatok!
Sok évig jámborul és együgyűen éltem,
akár a boldog állatok.
A fürge gondolat, ha itt járt, már szaladt is.
Rémképek voltatok. Kinőtt a föld alatt is
a körmötök, szakállatok.
De úgy esett, hogy egy hozzátok közel álló
közösség fogadott tagul.
Létem két út között csupán rövid megálló.
Mi sem sújthat váratlanul.
Lassan elhagynak az eszmék; hiába hittem.
A szép szavak silány gyűjteményével itten
csődöt mond Settembrini úr.
Láttam, ki vérömlés után mozdulni sem mer.
Láttam mellkast, melyben szelep
módján gumicső volt. Láttam, mint lesz az ember
élő baktériumtelep.
Láttam, mit ellenünk szeszélyből, unalomból
egy ellenséges és a földön túli kigondol
Új változat már meg se lep.
A semmi dölyfe tölt. Mért vigasztalna minket
bűvészet, betanult fogás?
Figyeljük, befelé fordítva szemeinket,
a férget, mely bensőnkben ás.
Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt.
Nevünk sem él tovább: vérünktől az utókort
megvédi a törvényhozás.
De a sötét erők, szüntelen szertejárván,
a halál magvait vetik;
az ártalmas csírák, az éhség és a járvány
szolgálnak eszközül nekik.
A láthatatlanul kicsik hadteste hódít
e földön, és talán kiirtja majd lakóit
a legutolsó emberig.
A csillagász csövén csak éjt láthat, gomolygó
ködfoltokat; kevés a fény.
A mindenség hideg, a föld parányi bolygó,
az ember megtűrt jövevény,
ki a mulandóság keserű kenyerén él,
s a napkorong tüzes kályhája melegénél
tengeti napjait szegény.
És vándorolnak a csillagképek felettünk,
megfejthetetlen rend szerint.
Lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk,
amelyben életnedv kering.
Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe.
Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe
kerülnek egykor csontjaink.
Egy modern zsarnokhoz
A messzi harcmoraj,
a szén, vas és olaj,
az újság és a könyv
hatalmad hirdetik.
A föld mély gyomra döng,
ha mint hógörgeteg,
fenn eldübörgenek
a súlyos harckocsik.
Éjfélkor városok
fölött az ég lobog;
gyorsan futó, falánk
tűz terjed s szörnyű hő,
sárkánytaréj a láng,
rekedt vészkürt vonít,
megolvadt érc folyik,
átforrósul a kő.
Amíg száj szólni bír,
szélvészként száll a hír,
sötét lovon, az éj
hátán vágtat, s vadul
üvölt, mert a veszély
rabló ölyvként lebeg
a háztetők felett,
s lecsap váratlanul.
Ki fél, imába kap,
más gázmaszkot ragad,
sötét pincéken át
botolva lépeget.
Az asszonyok jaját
elnyelte már a csend,
s hallják berregni fent
az éji gépeket.
Népednek új utat
baljós horgod mutat.
Jog, emberszeretet,
mindezt fölfalta, jaj,
undok falansztered,
a szervezett pokol!
Az ember haldokol,
és bálvány lett a faj.
Álmodban őrzenek
hű testőrezredek.
Tőrével el nem ér
a bujdosó bitang.
Úgy rejt a sűrű éj,
mint lomha harci mű,
mint egy sötét szinű
és óriási tank.
Egy véres árnyalak
mégis meglátogat;
tőle fegyver se véd.
S megbénít az iszony,
mert érzed csontkezét,
s kibuggyanó bele
mint hóhér kötele
feszül meg torkodon. |
