Élőkép

Kántor Péter versei

(második rész)

Az Élőkép rovatban egy-egy ragyogó kortárs szerzőtől válogatunk. Az előző számban és most Kántor Péter műveit élvezhetjük.

Kántor Péter 1949 november 5-én született Budapesten. Az ELTE Bölcsészkarán 1973-ban angol–orosz, 1978-ban magyar szakon szerzett diplomát. 1973 és '76 között több budapesti gimnáziumban dolgozott nyelvtanárként, 1984 és 1986 között a Kortárs irodalmi folyóirat munkatársa volt, azóta szabadúszóként versírásból, műfordításokból él, noha 1997 és 2000 között az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztői tisztét is betöltötte. 1991-ben a Fullbright-ösztöndíj révén megjárta az Egyesült Államokat.
1990-ben Wessely László-díjat, 1991-ben Déry Tibor- majd 1992-ben Füst Milán-jutalmat kapott, 1994-ben elnyerte a József Attila-díjat, 1999–2000-ben pedig a Soros-díjat.

Művei:

Kavics. (versek) 1976.
Halmadár. (versek) 1981.
Sebbel-lobbal. (gyermekversek) 1983.
Grádicsok. (versek) 1985.
Hogy nő az ég. (versek) 1988.
Napló 1987-1989. (versek) 1991.
Fönt lomb, lent avar. (versek) 1993.
Mentafű. (válogatott és új versek) 1994.
Búcsú és megérkezés. (versek) 1997.
Lóstaféta. (versek) 2002.

Kikötő blues
Egy régi költő születésnapjára
Amiről nem volt szó
Összeáll
Hohe Salve
A názáreti ember
Kétezer, nagy fehér kutya
Az ős
Közös sétánk
Hat limerick
Bécsi nyár
Nyúl
Mit kell tudnia Istennek?

Kikötő blues

Minden tengerpart örökutca
és minden örökutca nyár,
néha ősz van az örökutcán,
olyankor a nyár félreáll.

Hűvös szél fúj, a szerelemből
kevés marad csak, vodka, grog,
hajtsd fel gyorsan a maradékot,
s tölts rá, hadd legyünk boldogok.

A kikötőben az a jó:
Jön egy hajó, megy egy hajó.

Minden tengerpart örökutca
és minden örökutca nyár,
néha tél van az örökutcán,
olyankor a nyár félreáll.

Hideg szél fúj, a szerelemből
nem marad más, csak vodka, grog,
hajtsd fel, mielőtt még kihűlnél,
voltunk s leszünk még boldogok.

A kikötőben az a jó:
Megy egy hajó, jön egy hajó.

Minden tengerpart pararampa
és minden pararampa nyár,
van tavasz is pampararampa,
mikor a nyár topogva vár.

Könnyű szél fúj, a szerelemből
fakad minden, a vodka, grog,
hajtsd fel gyorsan, minél előbb
lehessünk újra boldogok.

A kikötőben az a jó:
Jön egy hajó, megy egy hajó,
megy egy hajó, jön egy hajó.

Egy régi költő születésnapjára

Vörösmarty Mihály, 1800–1855

Az éjjel hazafelé mentem,
J. A. után, 2000-ben,
háltak az utcán, a padokon.
Mi dolgunk a világon? – járt a fejemben
a Vörösmarty-gramofon.
Én nem tudom, én nem tudom.
Az előszobaszekrényt odaát majd
ha nem is kiüríteni, rendezni csak;
helyet csinálni az új lomnak.
Válaszolni a levelekre, sat.
Odaát volt, mikor azt hitték, tudják,
mi dolguk. Eszméktől hevültek.
Testvérik voltak, számos milliók,
beleszédültek, belesültek.
Én odaát nőttem fel, abban
a lakásban. Most ebben élek.
Ide jövök meg, ha két kulccsal
kinyitom az ajtó-széfet.
Ma így szokás. Ma olyan is van,
ki otthonában rács mögött él.
Nem rab, nem őrült, éppen csak fél.
Felnőttünk. Idegen anyagban
ismerős részek, részletek.
Huszonöt tévécsatornából
patakzik rám az élvezet;
tanulgatom az életet.
Kamasz koromban felborítottam
az asztalt, minden leesett,
hogy változzon egy keveset.
A nagy része visszapakolva,
újra-meg újracsomagolva
(s növekedett is a kínálat)
szaporítja a példatárat
az utódoknak. Sok törékeny
összetört. Jó, rossz vegyesen.
A szilvakompótot, pedig imádtam,
túl édes, már nem szeretem.
De vannak cserélhetetlen elemek,
van, amit nem pótolhat semmi,
s akinek ezekből jutott
sok vagy kevés vagy valamennyi,
a tápon át, a tápon át,
ha odaát, ha ideát,
bárhogy hívják az ideát,
nemcsak a semmiért futott,
nemcsak a semmiken fut át,
bár nem kétséges, hogy a táp
felfalja végül a juhot.
Megy előbbre, sőt, rohan a világ.

Amiről nem volt szó

Erről nem volt szó, vagy csak viccesen,
hogy majd lesz halál, mert kell hogy legyen,
de hogy aztán, hogy tovább mi legyen
azzal, aki még marad idefenn?

Hogy én maradok még, még maradok
elvanni a vanon, a nincseken,
s magamat mint a csörgőt csörgetem –
rabok legyünk? vagy legyünk szabadok?

Erről nem volt szó, hogy majd a napon
fel és alá, lóbálni a karom,
bújt, aki bújt, hagyni, hagyogatom,
akarva, nem akarva, szabadon?!

Összeáll

Nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
Maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a Cserépfalvi-féle Csendes Don. Ez elég.
Schubert Esz-dúr triója (D. 929) kurva szép!
Az andante con moto. Lateiner zongorázik,
Piatigorsky a csellós, Heifetz hegedül:
mint egy 1965-ben készített kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl.

Hohe Salve

Apámhoz

A Hohe Salvéra csak egyszemélyes, kopott,
öreg ülőszékes lift vezet.
Ég és föld között a kopár csúcs felé,
mintha a semmibe, feléd megyek.

A Mittelstationnál még jól láttalak,
aztán a szomszédos, szeles tetőn
annyifelé mutattak a nyilak,
eltűntél a szemem elől.

Gyors vagyok, de nem elég gyors, mire
leértem, útban voltál felfelé,
nézted a sziklacsipkés hegyeket,
indultam fel, te le, te fel, le én.

Süt a nap, vágytalanul, süketen
ülsz a magasban – ha kiáltanék,
nem hallanád, semmit se hallanál,
csak Bach d-moll zongoraversenyét.

Süt a nap, útban vagyok felfelé,
nézem a sziklacsipkés hegyeket,
minden csak emlék, legyen bárkié,
porzó hó, döngetni való terepek.

A názáreti ember

Úgy vezetett, mint egy vak.
Nem nézett se jobbra, se balra.
Csak nyomta a gázt
a názáreti ember.
Mint aki előre látja a jövőt.
Uram Atyám!
Meg akart váltani mindenkit.
Ez volt a fixa ideája, a megváltás.
Próbálom definiálni, mi lehet az.
Egy szem krumpli.
Kinyújtott kéz.
Ráadás nyári este,
Betelt pohár.
Betelt neki a pohár.
Mi pedig itt vagyunk általa megváltva,
a születése utáni 2000. év végén
(már amennyiben jól lett kitöltve
a szül. év rubrika,
ami fölöttébb kétséges).
Néhanap gondolunk rá,
amikor piszkáljuk az orrunkat,
vagy a körmünket vágjuk
és mellészalad az olló,
vagy nézzük tévén, hogy ölik egymást
atyjafiai és a filiszteusok.
(Egyébként Deliláról
már kezdetben is látszott,
nem az a fajta perszóna, aki
valaha is belefáradna,
de Sámson haja is mindig újranő,
mint a szappanoperákban a szerelmi szál.)
Bizony, gondoljuk, és tovább
kergetjük magunkat a pályán.
Egy gellert kapott labda száll felém,
amibe, jobb híján, én is belebaszok,
amitől persze még inkább gellert kap.
Azt mondják, valahol van egy kapu is,
és ő áll a kapuban,
abban a furcsa pózban.

Kétezer, nagy fehér kutya

Nem emlékszem, hogy mentünk át a hídon,
olyan sokszor mentünk már át a hídon,
ez nem számított eredetinek már,
csak egy valahányadik másolatnak,
át a hídon, vasárnap délután.

És máris a budai Dunakorzón
vonultunk, ismerős pár: te meg én,
otthon az ismétlések mezején,
alig néztünk egymásra, észre se
vettük, ahogy egyszerre lép a lábunk,
jobbra kopár gesztenyefákra látunk,
ilyenkor bal felől van a Duna.

Egyszer csak, mint egy merész gondolat,
átsuhant kettőnk közt egy nagy fehér kutya.

Nagy barna szemű, barna orrú, nagy,
lompos farkú, hullámos szőrű, nagy,
lassú futású, vékony horpaszú,
átfutott közöttünk hangtalanul,
csak akkor vettük észre, amikor
már előttünk járt, aztán visszafordult,
bevárt, igazodott a lépteinkhez,
nem törleszkedve, természetesen,
mint aki régről ismer, régről ismerem,
megörültem: valami jel nekem,
de te nem örültél úgy, gyanakodtál:
mikor volt neked nagy fehér kutyád?
sose volt neked nagy fehér kutyád!
most biztosan nincs nagy fehér kutyád!
de nem szóltál, csak néztük a kutyát.

Biztos elöl megy a gazdája, mondtam,
de az nem volt a gazdája neki,
hátra fordultunk, jött is valaki
vagy húsz méterre, közömbös alak,
egy kicsit lassítottunk és a kutya is
lassított, felém fordította a fejét,
épp csak egy pillanatra, annyi se,
fölösleges volt várni, nem vitás,
fölösleges volt. – Ne menjünk tovább.

Megálltam elszívni egy cigarettát,
és a Duna felé fordultam, mint aki
most látja el először, most látja csak,
a víz pedig olybá tűnt, mintha állna,
nem bontva zászlót, tippet sem kinálva,
hogy mi lesz eztán, hogy lesz ezután,
nem mozdult sehol semmi, elfogyott
a cigarettám is, csak ácsorogtunk
kétezerben, a nagy fehér kutya
nem messze tőlünk állt és várt, de szinte
ránk se nézett, csak úgy maga elé.

Ha bólintottam is, miféle tervre?
tartotta közben a folyót a medre,
már nem is délután volt, koraeste,
egy fára hirdetés volt kiszögezve,
na gyerünk, mondtam, gyerünk, mondtad akkor,
sietve átmentünk a túloldalra,
befordultunk az első keresztutcán,
még láttam, lassú tempóban megindult,
láttam, futott tovább a Dunakorzón
hangtalanul, nem lassítva le többé,
nagy fehér kutya, vékony horpaszú,
és mi a Ganz utcán, a Medve utcán,
és a Donáti utcán véges-végig,
fel a Halászbástyáig, s újra, ismét
tovább valahányadik másolatban
mentünk, csak mentünk, el a mindig büszke
Szavojai Jenő lovas szobra előtt,
le a Várból, át a hídon, át Pestre,
mentünk, csak mentünk, csak mentünk.

Az ős

Csak folyik a csap, csak bedöglik a kuplung,
csak lemerül az akku, csak kifogy a szufla,
csak emeld kicsit, csak szorítsd erősen,
csak ordít a rádió, csak vakard meg a hátam,
és vigyél moziba és játssz velem,
és nem ezt ígérted egyszer nekem,
és hagyj már békén! de mégse, nem!
és látod, milyen vagy? látod, milyen?!

Csak te vagy.

Csak te vagy, aki képzelődtél,
és képzelődsz és képzelődni fogsz,
amíg ki nem lőnek, le nem taposnak,
be nem darálnak, át nem szitálnak,
amíg el nem égsz, mint a fekete koksz.

*

Voltak persze, sokan, sokfélék.
Megtették a magukét.
Aludjanak, nyugodjanak békében
por és hamu ruhában.
Forog a ringlispíl gyorsan,
még a minap gyerek voltam,
a nagy örökkévalóban
télbe nyúltam, nyárba nyúltam,
kotorásztam egy fiókban
üdvözülten, nyomorultan:
Ez mi? Ez mi? – Már a múltam?
Forog a ringlispíl gyorsan.

*

A nevetésem emlékeztet K.-ra
S hol van már, hol a a Klára?
Akár a zápor, elvonult.
De kilóg belőlem, amiből kilógok, a múlt.

*

Nem látod őket, láthatatlanok,
csak olykor-olykor egy-egy hosszú árnyat,
ahogy előtted jár, mögéd kerül, kisér.
Hoppá! – nadrágszáradba kap,
lefújja fejedről a sapkádat a szél.

*

Szétcincálnak, ha nem vigyázol.
Mindegyik maga felé rángat.
Valami rejtekajtón valaki benyit,
nem zavarja se csönd, se lárma,
azt hiszi: övé a pálya.
Azt mondja: Tiéd a pálya!
Menj fel a spliti torony tetejére zárás előtt!
Mászd meg az összes lépcsőt lihegve, rohanj!
Nézz ki a mélybe, nézz le, nézz le!
Semmi kedvem, az úristenit!
De akkor ki rohan mégis a lábammal?
És azt a maja piramist is, Merida közelében,
ki mászatta meg velem?
Még jó, hogy nem zuhantam le!
Ô bezzeg ragyogott! Túl boldog volt!
Látod ezt?! Na mit szólsz? Ugye megérte?
Sose járt Merida közelében.
De rángatni, azt tud. Tud némelyik.
A terveik, a reményeik.
A kudarcaik, a sikereik.
A nyomorúságuk. A dicsőségük.
Tiéd az egész hóbelevanc.
Tégy vele, amit bírsz, amit akarsz.

*

Füstszag.
Az a borzalmas, édeskés füstszag.
Ott állok a borzalmas füstszagban.
A szögesdróttal körülzárt krematórium füstjében.
Nem mondok neveket.
Nem szólongatok senkit.
Csak ott állok.

De ha valaki hozzám szól?
Megkérdi, kiért állok ott?
Nem mondok neveket.
Nem mondok semmit.
Magamért állok ott.

*

Nem, nem én választottam a magyart.
Ha nekem kellett volna választanom,
én nem tudtam volna választani.
Csak makognék, mint a majom.
De nem én választottam, és az enyém.
Akár a füstszag.

*

Mindegy volna, hol él az ember?
Igen is, nem is. Vár a tenger,
öreg csont, öreg csont.

De mivel mégse, nagyon is nem,
hadd emlékezzek rólad itten,
öreg csont, öreg csont.

Ki voltál, a neved se tudom,
csak hogy megfürdetett a por az uton,
öreg csont, öreg csont.

Csak hogy mindig otthont akartál,
ide vetődtél és itt ragadtál,
öreg csont, öreg csont.

Itt szerettél és itt temettél,
mit mondhatnék még többet ennél?
Öreg csont, öreg csont.

*

Volt, ami volt. És marad belőle, ami marad.
Emlékek romkertjei, amelyekből itt-ott
egy-egy tömör fal, oszlop, talányos kapurészlet,
tenyérnyi szemkápráztató cserépdarab
kiválik és megáll,
míg a felejtés sűrű hava hullik,
finom esője pernyeként szitál.

Fogadkozunk, hogy örökké és soha! –
Vakító, süketítő nap tűz oda,
forró szél pörgeti a neveket.
Arrébb tarka sár ismétli magát,
de úgy, hogy centiről centire más lesz,
és vonz, mint vasreszeléket a mágnes,
csúszdáznak rajta a kisgyerekek.

Volt, ami volt. Átszűrve, átszitálva
ha beépül is a tegnap a mába,
titkával illeszkedik dallamába,
vagy díszítőelem csupán, csipkés falomb,
árnyékot vetve egy eklektikus falon.
S van, ami úgy nincs, hogy még felidézi pontosan a hiánya.
Múlt nyár. Nyúlnál utána, de mint a pára.

*

Rakosgatsz. Rendezed a rendezhetetlent.
Minden szál szanaszét szállna.
Találsz valami jó rosszat. Rossz jót.
Találsz valamit, ami rád vall.

*

Nem szent, nem szörnyeteg és nem ártatlan,
párton kívüli nem pártatlan,
cigány a cigánymentes övezetben,
árva fűszál a kövezetben.

*

Emlékszel még a tegnapra?
Emlékszel, hogy futottunk a ma után?
És a szavainkra? A szavainkra emlékszel?
Emlékszel a saját szavaidra?

*

Folyók sokasága ömlik a tengerbe.
Beleömlik a Duna a Fekete-tengerbe,
és ott egy darabon, mint dinoszaurusz-szörny,
őrült kuszaságban birkózik a vizekkel.
De kevesebb mint száz kilométerrel beljebb
már zavartalan a tenger sötét zöldje.
És már a legélesebb szem sem képes többé
elkülöníteni a Duna cseppjeit
a Fekete-tenger cseppjeitől.
Folyami költő, meglátogatom a tengert.
És ha nem túl hullámos a víz, beúszom mélyen,
és ráfekszem hanyatt a tengerre, ráfekszem az őseimre.
És bámulom az eget, amíg el nem szédülök.

1996–2002

Közös sétánk

TDnek

Közös sétánkra gondolok:
Rajt a Holdban. A Holdban kezdjük,
s a Láncig jóban-rosszban együtt.
Te hümgetsz majd, én hümgetek.

Elszívunk egypár cigarettát.
Iszunk pár felest, belefér.
A Margit hídon fúj a szél.
Te hümgetsz majd, én hümgetek.

Te reggel indulsz fél hét tájban
és fél hét tájban este én.
Sapka lesz mindkettőnk fején.
És hümgetsz majd és hümgetek.

A verebek, a verebek.
A verebek, a verebek.
A verebek, a verebek.
Te hümgetsz majd, én hümgetek.

Hat limerick

1.

Volt egy úr, úgy hívták: Derék Pál.
Hajtott, mint egy versenykerékpár.
Okos volt, vagy dőre?
Itt nyugszik. A kőre
rávésték: Derék Pál – elég már!

2.

Volt egy nő, úgy hívták: Ivett.
Összetört kilencven szivet,
s hozzá még hat diót.
Mindenből ami jót
lehetett, magának kivett.

3.

Volt egy nő, úgy hívták: Mi lesz már?
Volt harisnyája vagy kilenc pár.
Abból nyolc elszakadt,
egy szürke megmaradt.
Egy szürke harisnya minek már?

4.

Volt egy ügy hajdanán Szatymazon.
Perre ment két szép ló-amazon.
Szólt a jog nevében
a bíró keményen:
Osztozni kell, két szép lófazon.

5.

Volt egyszer egy Ernő vagy Gábor.
Nem volt az sem kőből, sem fából.
Ha egy jó nőt látott,
mindig felkiáltott:
Elég már a politikából!

6.

Volt egyszer egy ember, a Tibor.
Felvett egy kalapot brahiból.
Az élet oly zagyva,
nem tudja, hol hagyja,
csak hogy letenné valamikor.

Bécsi nyár

A Schönberg család, 1907

Hogy milyen lehetett a Schönberg család,
Richard Gerstl vásznáról ezt aligha tudod meg.
Volt egy férfi (Arnold) és egy nő (Mathilde),
és volt két gyerekük. Kint a zöldben
nem látszott tisztán semelyikük se: vibrált,
s elfedte a részleteket a fény.
Négy összetartozó alak – legalábbis
a vászon összetartja őket. Gerstl a festő.
Gerstl szerette a nőt, akinek itt nincs arca,
hogy visszamosolyogjon rá. A férfi, Schönberg
feje mint egy óriás hangjegy, benne
két távolülő sötét pont, a szempár.
A híres zeneszerző. Övé a főhely
a kompozícióban. Mindenki bámulhatja.
Visszament hozzá a felesége.
A festő pedig hurkot kötött a nyakába.

Nyúl

Tegyük fel, létezik
tökéletesen hibátlan
és tökéletesen hibás.
És köztük átfut egy nyúl.
A füle súrolja a tökéletesen hibátlant,
az árnyéka súrolja a tökéletesen hibást.
A vadász valahová középre céloz,
bele a tökéletlen szívbe.

Mit kell tudnia Istennek?

Istennek tudnia kell, hogy számítok rá,
hogy szükségem van rá,
hogy bízom benne,

hogy számíthat rám,
hogy szüksége van rám,
hogy bízhat bennem,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhet úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhetek úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy nem várom tőle, hogy porszívózzon ki mindent,
rázza ki a szőnyegeket, járjon úszni,
és hagyjon fel a dohányzással,

hogy ne várja tőlem, hogy porszívózzak ki mindent,
rázzam ki a szőnyegeket, járjak úszni,
és hagyjak fel a dohányzással,

hogy vegye számításba, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
ne akarjon tökéletes lenni,
és ne akarja a világot se tökéletesnek,

hogy számításba veszem, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
és nem akarok tökéletes lenni,
és nem akarom a világot se tökéletesnek,

de hogy azért vannak határok,
hogy ne higgye, hogy elfejeltem neki
a jóvátehetetlen dolgokat,

hogy azért vannak határok,
hogy nem hiszem, hogy elfelejti nekem
a jóvátehetetlen dolgokat,

végül hogy ha senkinek senki, ő biztosan
tartozik nekem
magával,

hogy végül ha senkinek senki, én biztosan
tartozom neki
magammal.

(Forrás: Kántor Péter, Mentafű. 1994., Budapest, Pesti Szalon; Kántor Péter, Lóstaféta. 2002., Budapest, Magvető )