Mink magunk

Ebben a rovatban kapnak helyet a HelyzetEmber számára felajánlott művek. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy ezek az írások nem a "legjobbak", nem a szerkesztő ízlését dicsérik. Aki megtisztel bennünket azzal, hogy elküldi nekünk bármilyen írását, az viszonzásul nyilvánosságot kap. Ezt a rovatot nem mi szerkesztjük.

Hálásan fogadunk minden beküldött művet, címeink:

helyzetember@helyzetember.hu
szerkeszto@helyzetember.hu

Berkes Karina verse

Ha meghalnék

Egry Artúr versei

Ma
Josef K.
Szieszta
Svédfenyves
Külváros
Fúga 3.
Valahol Bács-Kiskunban
Virág vágyak
Még messze van
Mi, ketten

Co. Dennis Sugar y Frank versei

Lelkiismeret
Borúlátó dal
Csodaország
Választás
Permutáció
Ajánlott ajándék
Sándorfi Pető után szabadon
Fekete remete...
Hol van az Élet forrása?

Gáspári Marianna versei és novellája

Este
Vulkán
A hintó
A hajó
Vihar
A vadász
A város
A kislány

Halogén Diána versei

Éjjel
Együttes erővel
Kezd világosodni, pedig...

Limbilo írása

(Május nem-tudom-hanyadika...)

Vas Csaba versei

Mikor eljön Ő
Ridegség és elutasítás
Nekem ez a haza
Észrevette akárki is?
Őt keresem
Őszinte vers
Ne félj, tanítvány!
Egy nap majd elég lesz
Amiben égek
Posztnukleáris kor
Mind áldozatok vagyunk
Királyok vére
Létezem

Sys versei

A Főnix dalai
  Az elpusztíthatatlan
  Hagalaz – A fogantatás
  Eszmék – A magzat I.
  A tér és idő impressziója – A magzat II.
  Könyvtár absztinencia és egyebek – A születés
  A Legyőzhetetlen Nap – A Főnix születése
  Egy nevetséges dalocska a materializmusról – Bölcsődal a Főnixnek
  A szerelmesversekről – A Főnix álma
  Láng és penge – A Főnix sírása
  (Jegyzetek)

Berkes Karina verse

Ha meghalnék

Ha meghalnék,
nem kéne enni,
nem kéne lakni.

Ha meghalnék,
angyal volnék,
– s nem kéne enni,
s nem kéne lakni –
álló nap, s nyugvó,
mert angyal volnék,
s az angyalok nyugvó napnál is jól látnak,
mindegy az nekik éjjel-e
vagy nappal-e,
– máskülönben hogy vigyáznák földi pártfogoltjuk lépteit –
de én, ha angyal volnék,
biz én nem vigyáznék,
(jusson csak a pokolba)

biz én nem vigyáznék.
– s mert megtehetem,
mert megtehetem –
álló nap, s nyugvó,
– mert ott mindegy az már –

csak olvasnék.

Egry Artúr versei

Ma

Ma – olyan semmi a Minden!
Ma – kilenc százalék az Isten!

Ma – fogyó a Görbe,
S a Nap-tükörbe
keverve,
Sikít egy Arc!

Ma – újra álldogálok,
A pofám befogtam,
a szám kipálott,

Ma – újra megbizonyosodtam,
Hogy kiabálok, csak kiabálok,
S a Térnek,
még visszhangja sincsen!

Budapest, 1972.

Josef K.

Mint gázláng reszket,
Egy prágai utcán,
Robinson szigetén,
Úgy rándul e zászló,
E tarka és vágyó
szövet-alak.

Sápadt és rángó
Görcs-sziluettjén,
Ezen az estén,
Mint légy a papíron,
Majd sárba ragad.

Budapest, 1974.

Szieszta

Trópusi nyár delelőn, szél kél kavarogva magában,
Szertelen léptét fény aranyozza, mint aki nem fél.
Port kavarintani sem rest, zöldes kék levelére a
fáknak. Mély az a csend, szórt nyugtalan dallama álom.

Budapest, 2001.

Svédfenyves

Törzseim, mint templom élő oszlopai
Úgy nyúlnak föl-föl távoli egembe,
S odalenn a zöld homály bojtjaiban,
A kis tollasok is csendben elülnek.
Ködből szőtt fény fátyol szálai játszanak,
Kék-viaszos tűlevelemre tekerve,
Remegőn kis csillogó foltokat írva,
Mindarra mi lenn van hadam lábainál.
Diadalt állok e szigorú rendben,
Friss pára öleli körbe vad derekam,
Halkan mormol az élő televényben,
Patakom taposott ösvényén a hűs víz.
S ebben a csöndben, mint orgona szól
Odafenn zengő hangján a nyárközi szél.

Budapest, 2001.

Külváros

A piszkos házak közt fekete fák állnak lombtalanul,
A szürkén szendergő falakon lámpavilág hintáz,
S a romokban heverő csendre az este hangtalanul,
Kezével bizonytalan, besüppedt arcú mintát cifráz.
Szürkéskék fonalak hullnak a porba s a nedves firkák,
Kriksz-krakszát próbálja szégyenlősen elmosni az eső.
Az iszonyat, mint vízbe dobott kő mímel karikát,
De vigasztalan odakinn minden, a keserű vatta idő.

Belső derengés árad a letapadt felhőkből akadálytalanul,
A naptalan ég alatt a felhők fehér fodrai festenek mintát,
E rémület keze közé temeti széteső arcát. Boldogtalan.
S az opál-fényben, reszkető tág pupillákkal feltekint rád.
Hite, ha áthat, hív. Figyelj, de ne hidd el, hogy áldást hint rád!
Zaklatott csíkok csak az utcák, a korlát maga is, bár csupa kő.
A sikoly ismét megtestesül, érzed legbelül, itt ez, az önvád.
De vigasztalan odakinn minden, a piszkos vatta idő.

Budapest, 2001.

Fúga 3.

Az üvegen szertebomló jégvirágnál,
A havas csendre nyíló ablakokban,
Kelődik a kenyér fűzfa kosarakban,
Pislákoló szelíd tűz-meleg világnál.

A friss kenyérhaj illata szerteárad,
S odakint az életért igyekvők lába,
A hóba nyomódva halk pici lárma.
Tél van, még a nyár vigasza várat.

Budapest, 2001.

Valahol Bács-Kiskunban

A fasornál egy megernyedt tanya,
S az udvar epres árnyán legbelül,
Az álmos léhaságban egy kutya,
Vakkantva kettőt, lustán elterül.

Csak semmi fontos, ügyek, világok.
A fojtó forróságban a hevült
Trágya erjedt szaga a virágok
Illatával keverve elvegyül.

A felforró homokban bokáig,
Bőrős bakancsom szinte megmerül,
Poros akácsor vezet sokáig,

S a főút is hanyagul elkerül.
Futnék, a rőt rozsban anyámig
Lihegve, mint aki haza menekül!

Budapest, 2001.

Virág vágyak

Hangtalan vágyódnak a kékes Estikék,
Amint a jámbor kíván fényes szent misét.
Szelíd álmukban szűzi ékes testiség,
Ártatlanság bűne ez, édes semmiség.

Ártatlanság bűne, mint álom mézga hull,
Bibékre, szirmokra, és minden elcsitul.
Az estben csak vágy a jelen, s emlék ha múl,
A puszta sejtés bíbor fénye is kigyúl.

A puszta sejtés, kékes fátyla ráterül,
Elfedni, takarni, mi itt van, legbelül,

Elfedni, eltakarni, szirmos titkokat,
Az éji álom lágyan vágyat nyitogat,

Az éji álom, mint az óra körbe jár,
Virágokra, mint a lepke le- leszáll.

Budapest, 2001.

Még messze van

Reád borult az alkonyat,
Az úton érve téged,
A távolság sötétbe vész,
Csak furcsa nesz a lépted,
Egyszerre minden biztató,
Bár a hajnal messze van
Haladsz tovább vagy célba érsz,
Minden oly bizonytalan.

Budapest, 2001.

Mi, ketten

Alkonyban ég a láthatár,
Egy pillanatra néma lesz,
Minden árnyékos méla nesz,
Víz elcsitul, a szél eláll,
Nem zümmög légy és éjbogár.

Csak nézem vérző arcodon,
Miképp gyúl fel szemed felett,
A dicsfény, mit reád vetett,
Tükrök szétszórta karcokon,
Napomba bukó haragom.

Itt állsz, szemedben fájdalom,
Melledben ég és arcba vág,
Kimondhatatlan gyilkos vágy,
Ne fogjon titkos hatalom!
Ne tartson vissza irgalom,

Hogy szabad légy, és végtelen!
Szívedben bosszú, és harag,
Hogy reám ronts, és védd magad.
Fogoly vagyok ki védtelen,
Akár egy tárgy mi névtelen.

Alkonyban ég a láthatár.
Nem szűnő minden csatánkhoz
Miénk e forró zsarátnok,
Mely melegít s égetve fáj,
Alkony-vörösen ég a táj.

Budapest, 2001.

Co. Dennis Sugar y Frank versei

Lelkiismeret

Szeretném megvesztegetni
A lelkiismeretemet.
Megfizetném azért
Hogy ne bántson engemet.
Hagyjon engem békén
Akármit teszek,
Akármi vagyok
És akármi leszek.

Hogy viselkedem
Embertársaimmal,
Mit mondok egy betegnek
Ha fetreng a kínnal.
Hangsúlyt kell változtatnom
Ha asszonnyal beszélek.
Ha osztrák áll előttem
Miért forr bennem a lélek.

A lelkiismeret
Miért döf engem belülről,
Ha a munka helyett
Álmodok fáról, fűről.
Ha türelmetlen vagyok,
Vallás a beszéd tárgya,
Mert az a véleményem,
Hit és vallás, az trágya.

Nem tudok nyugton élni,
Hiányzik az a keret
Ahol nem gyötör engem
A lelkiismeret.
Ezért fizetném meg
A lelkiismeretem,
Hogy hagyjon engem békén
És ne törődjön velem.

Borúlátó dal

Ha nem törődsz önmaddal,
Senki sem törődik veled.
Megmaradsz a fájdalommal
Télen várod a kikeletet.
De ha önmagaddal törődsz
Mondd: milyen ember vagy?
Ez alázatos kérdésre
Mosolyod arcodra fagy.
Négy dimenzionális eszme
Osont át agyvelőmön,
Vajon jó hatással lesz-e?
Most csak ezen tünődöm.
Hogyha önző gondolattal nézem saját köldököm,
Ez a legjobb mód arra, hogy önlelkem megölöm.
Nem engedem meg, hogy másnak legyen reám hatása,
Így sose lesz belőlem felebarátom társa.
Fel szabad áldozni magam az ismeretlen többiért?
E kérdésre a felelet: hát hogy, ezt vajon miért?
Miért áldozom önmagam, vagyonom és szabadságom?
A kiélégítő választ e kérdésre nem találom.
Legyek másnak a szolgája, saját akaratom eltűnt
Engedelmeskedjek másnak, az életfám ettől eldűlt.
De, ha enyém lesz a hatalom más embertársam felett,
Enyém a felelőség is, ez nekem sohase kellett.
Akárhogy is fordítom a problémát, az rossz marad,
Nem segít az altruizmus, sem önzés sem akarat.

Csodaország

Kacsalábon forog a vár,
Mindenkinek egy Rolls Royce jár,
Mindenkire egy huri vár,
Itten senkit sem ér kár.

A palanak van csintája,
Csintalannak csinossága.
Itt a vicsnek van csorgása,
És a vacsnak van csorája.

Választás

Ünnepe van a falunak,
Új tanácsot választanak.
A Nagy Téren nyüzsög a nép.
Vajon én kire szavaznék?
Jobboldalon a fasiszta,
Ki a cigányt, zsidót szidja.
Baloldalon kommunista,
Ki a tőkést felakasztja.
Középen egy öreg szocdem,
Talán az övé az érdem?
Mellette a liberális,
Ki minden lében kanál is.
Ott a kövér Kovács Pista
Rá szavaz minden pápista.
Közöttük még ott kecereg
Kiss Laji, a fenegyerek,
Akinek egyetlen vágya,
Legyen végre egy sportpálya.
Feltűnik a doktor bácsi
Új, sötétkék felöltőbe
(Láttad te a doktort, ácsi?),
Aki kéri, a falunak
Legyen egy új rendelője.
Erre ujjal rámutatnak.
Mellette áll Szabó Mari,
Az egyetlen feminista
(Akinek az ellensége
Fent említett Kovács Pista).
Ott szerepel még a listán
A szeretett Kuthi István,
A falunak tanítója
(Egészségét isten óvja!),
Aki kér egy új óvodát,
Nem új községi irodát.
A garázsos Nagy Tivadar
Utcaseprő kocsit akar,
És amikor erről fontol
Egy kicsit magára gondol.

Horváth Csaba péküzlete
Asszonyok gyülekezete,
Valamennyi ideér,
Mindenkinek kell kenyér.
A péküzlet kirakata
A titkokkal van kirakva.
Hogy ki mit főz az ebédre,
Megnősül-e Andris végre?
Kivel jár most a Tóth leány?
Udvarlóban nincsen hiány.
Pék méri a kenyerét,
Elfelejti tenyerét.
A vevőt ott simogatja,
Hol az férjnek van fenntartva
(Sok asszony ezt elfogadja).
Népszerű Horváth pékmester,
Lesz belőle polgármester?
Állatorvos Erdős Márti
A faluban a Zöldpárti,
A természetet óvja,
Állatokat ápolja.
Kohn szabó, ki minket ruház
Ellensége Nagyáruház,
Ki új boltot akar nyitni,
Így akarja őt kinyírni.
Áruházi ügyet véd
Boross Miska, az ügyvéd.

A harangszó azt hangozza,
Mindenkinek más a célja.
Megegyeznek csupán abban,
A korcsmában friss uj bor van.
Isznak. Szemelik szép Esztert
S választják a polgármestert.
Az éjszaka közeledik,
A friss bort meg nyeledelik.
Nincsen komp, amit kikötnek,
Csak egymással kötekednek.
Szavazónap holnap reggel,
Ki korán kel, aranyat lel.
Ezért szépen hazamennek,
Még egy falatot megesznek,
Mielött ágyba eltűnnek.

Falu napja így végződik
Mert az idő nem időzik.

Permutáció

Kutya fülén vitéz kötés.
Kutya kötés vitéz fülén.
Vitéz kutyán kötés füle.
Vitéz fülön kutya kötés.
Füle kötés vitéz kutya.
Kutyán vitéz füle kötés.
Kötés fülén kutya vitéz.
Füle kutyán kötés vitéz.
Kötés kutyán füle vitéz.

Ajánlott ajándék

Ajándék lónak ne nézd a fogát,
Ajándék fognak ne nézd a lukát
Ajándék luknak ne nézd a szőrét,
Ajándék szőrnek simogasd a bőrét.

Ajánlott levélnek nézd a bélyegét,
Ajánlott bélyegnek nézd a víznyomását,
Az ajánlott égnek ne keresd a párját,
Az ajánlott Napnak nézd a kék egét.

Ajánlom magamat Nagyságod kegyébe,
Ajánlom kegyemet a gyilkos fejére,
Ajánlom a gyilkost Ausztria élére,
Ajánlom Ausztriát tenger fenekére.

Sándorfi Pető után szabadon

A puszta közepén a ménes toporoz,
A Tisza vizének hulláma fodoroz.
Az erdő fái közt bagoly nyulat oroz,
A dicső hadsereg katonát toboroz.
A pusztai úton szénásszekér poroz.
Hideg szobájában kisfiú borongoz.
A templomtoronyban a horong horongoz,
Nizsnij-Novgorodban a Nyizsnij novgoroz.

Fekete remete...

Hosszú, vékony lábait
Fekete, szűk nadrág fedte.
Fekete hajfürtjei
A homlokát betakarták,
Két görbe fekete ránc
Az ajka ívét aláhúzták.
Sovány, csontos vállait
Fekete ing feszengette.
Egy fekete, gyapjú dzserszé
Tette az egészet nyerssé.
Vállán lógott egy tarisznya
Amely szintén fekete volt.
Csupán lábán a harisnya
Ötlött szembe, mint fehér folt.

Lassan csoszogott előre,
Nem nézett jobbra se balra.
Keze botra támaszkodva,
Támaszt húzott ki belőle.
Megkérdeztem, mi a neve,
És krákogva azt felelte
"Az én nevem Remete
A Fekete Remete.
Az én sétám nem más,
Mint a temetés menete.
Az élet csak egy véletlen,
Nincs élő, csak életlen.
A nyugalmat megtaláltam
Hideg fekete halálban."

"Hozzád szól Uram, énekem,
Csak e Himnuszt énekelem,
Amelyet Sionnak zengek:
Jeruzsálem, nem felejtlek.
Hallgasd meg végső imámat
Testemen a hús elszárad.
Dies irae, dies illa
Solvet saeclum in favilla.
Teste David cum Sybilla.
Élet vagyok, feltámadás,
Ki hisz bennem, azé áldás,
Aki él, s hitemet hiszi,
Azt a halál el nem viszi.
Amit mondok, ellentmondás,
Mert az ember soha nem más,
Önmagának ellentmondó
Axiómát karattyoló.

Így beszélt a vén remete,
Ily volt szavának kenete,
Hitet, halált öszzezavar,
Éltet, véltet összekavar.
Követi a saját útjat
Vállán viszi a föld súlyát.

Hol van az Élet forrása?

Hol van az Élet forrása?
Honnan ered? Hol születik?
Talán a légüres Térben
Egy másik galaxiában?
Ezen töprengek hiába.

Mi is valóban az Élet?
A véletlen, vagy a vélet?
Létezni vagy nem létezni?
Mi a hamleti felelet
Egy halálkoponya felett?

Az Élet villamosáram?
Kemény savak keveréke?
Űrenergia párlása?
Atomerő sugárzása?
Válaszra hiába vártam.

Tudom, az Élet szerelem,
Vágy. Képzelet. Ősi ösztön.
Van tán benne sok más elem.
Mindez nem mondja meg rögtön,
Hol van az Élet forrása?

Lehet, hogy távol jövőben
Egy zseni erre felel
Egy számtani képlettel
Betűt, számot összeszővén
Végez majd az eredettel.

Addig Élet titok marad,
Róla nem tud senki semmit.
Talán a költő felkiált:
"Élet volt az Akarat,
Majd a nagy BUMM után
Teremtődött a Világ!"

Az Életé az elsőbbség,
Nélküle a Világegyetem
Nem más, mint értelmetlenség.
Nem a Világ szülte az Életet,
Hanem az Élet a Világot.
Remélem, ezt belátod.

Gáspári Marianna írásai

Este

Merengek rólad hatalmas hegyek,
hozzád húznak bodros fellegek.
Nap csókja omlik a lángoló égen,
repülők motorja szántja, mint eke.
Füstölve iramlik a vízi lehelet,
széltáncban nem ring, este lett.
A szürkületi világban tündérzene száll,
békák kuruttya, elcsitul a táj.
Lassan bontja fátylát a rejtő éj,
lidérces hangok, reszketve félj.
Borítja világod a sötétség álma,
ha nappal volna, mit látnál, fájna.
De csendes, néma a holdtalan sötét,
nem vágyja lelked a kín kötelét.

Vulkán

Hatalmas Vulkán!
Vörös torkod,
lángoló pokol.
Hangod,
dübörgő moraj,
mi fenyegetve
rivall, a végtelen
gyengéd természet
nyíló virágaira.
Dörögve harsog
gomolygó füstként,
az égő üzenet.
Pusztíts!
Pusztíts el!
Égesd ki szívemet.
lángnyelv martaléka
a zöldellő levél,
megperzselt hamu szirom,
mi porként a földre hull.
Szürke pernye, a szeretet
szélben végső táncot
keringve lejt.
Az élet színes virágai,
az öröm,
hullott, hervadt salak.
Lábam előtt hever
kettétört fatörzs,
az életem.
Kiszáradt csermely,
az érzelem,
pernyével borított medre,
kanyarogva tova hív,
tekintetem útját követve,
elpusztult lényegem,
kiszáradt, megégett tetemére lel.
Veszejts el!
Tűzokádó!
Énem,
tisztítótűzre vágyó.

A hintó

Szép hintó ring a poros út felett,
a tíz paripa elhagyja a fellegeket.
Méltósággal ül a hajtó a bakon,
az utas bízik benne, vakon.
Tíz paripa könnyedén szalad,
nem feszül az izom a súly alatt.
Lágyan hullámzik a kavicsok felett,
nyugodtan úszott, míg senki sem sietett.
Sokáig tart az út a célig,
még el sem ért a hintó a feléig.
Türelmetlenséget feszít a tudat,
"Hajtsd a kocsit, ne nézd az utat!"
Hajtó tudja a sietés helytelen,
de nem mondhat neki ellen.
Lovak közé az ostor csap,
gödröt nem néz, hajt, hajt.
Dobálja a hintót az út hibája,
bucka a földön, ág szemét kivájja.
Csak csattan a sürgetés a fejek felett,
ily sebességgel elérné az eget.
Nem számít tüske, hajló ág ütése,
visszhangzik a lovak dübörgő lépte.
Rázkódik a hintó, rian a fa,
nem lassít félneder utasa.
Habzó szájú lovak, reszkető ín,
senki sincs, ki lassulásra int.
Fehér hólyagok gyöngyözve borítják,
űzött paripák testét porral betakarják.

A hajó

Viharos óceán szélcsendje
ringatja vert hajóm.
Habokba rejtve temetem
bús emlékem, képeim.
Hosszú súlyos cseppek
az emlékek peregnek,
lomha hullámok tetején
múltról üzenve nevetnek,
a kínok és csodák
mélázó hideg habjai.
A dühöngő szél ujja
mély árkot rajzolva
tombol az emlékek felszínén.
Vágyódva árbocok merengnek
dagadó vitorlák erein.
Nem repíti már a szél,
csak vihar dobálja.
Felhúzott vitorlák,
hullámok nyaldossák
fedélzetét.
Padlóján állva,
hömpölygő víz árja
sodorná magával tested,
mint forró emléked rezgései.
Múltad gerjedve támad
orkán paripán, halálos,
haragja, vipera mar.
A víz enyhülve lecsorog,
korlátok rúdja közt.
Pihenni nem hagy időt,
a múlt torkából
üvöltve sikít a tegnapod,
hogy elnyeljen a víz.
Erős a karod,
fedélzetet markolod,
rád törő lázkínok
ellenére, fel nem adod.
Erőd lanyhulásba réved,
és várod a biztató napot.
Éj torkából kettétörnek,
a könnyes múltú alkonyok.
A fergeteg zord, tombol
a hullámokon sírva
gyermekkorod, életed,
elborzad benned a biztatás,
a sajgó rég testeden
sebet mar, a víz
jégszilánkkal permetez.
Csatakos hajad, penge,
élesen a szembe vág.
Könnyekkel küszködve
vízfátyolba látsz.
Derengő halottak,
elektromos fényhatás?
Az óceán bőszült haragot
elmédben indukál.
A dübörgő fekete fergeteg
gomolygó felhőkkel
fejedben ütközik.
Jeges csatát vív
a múlt, jelen, jövő.
Recsegve roppan a hajó,
deszkáit tépi az ellentétes erő.
A hajó egy darabján
ringsz eszméletlen
óceán gyengéd hullámain.
A vízből lassan emelkedve
életed új napja virrad.
Vöröslő fényekkel
aranyhabokba úszik
merengő képzeleted.
Álmokba temetve
reszketve dereng a múlt,
szél a víz tetején
fodrozva fúj.
Napsugárral ébreszt
a szép emlékek melege,
biztatva simogat
szellő lehelete.
Felszárítja a nap
könnyekkel áztatott
hajódeszkáid.
Félőn vágyod.
"Jó lenne, Szárazföld!"
estét köszöntve
taposnál lábnyomot.

Vihar

Tiszta égen felhő nem nevet,
fátyol tejfolt nem dereng,
meleg szellő sem fújdogál,
a forró lég csak áll.
Száraz meleg fojtva úszik,
levelek közt az árnyék megbúvik.
nincs frissítő hűvösség,
árnyas fákat ne keressél.
Égeti bőröd a lehelet,
nem frissülsz, csak keseregsz.
Kánikula nyár, szerelem,
bűvölés az érintés,
cirógató vízhűvösség.
Nincs pára, szellő,
kellemes szeretet,
perzsel az égő lélegzet.
Hevülő testedre
nincs hűsítő bársony,
ég torkából
bömbölő vihart vágyod.
Jeges italok
nem nyugtatják tested,
a menny heve,
vágyad kiégethet.
Pohárban jégkockák,
fogad között sikítanak,
fájó nyilakkal
ínyedbe harapnak.
Bőrödön a jég,
szétfutó kis patak,
párolgó csöppek,
könnyeket fakaszt.
Tombolj vihar,
oltatlan vágyerővel,
gyűjtsd a felhőket
zúgó verejtékkel.
Gerjedj erő
az ég kékjében,
borítsd a Napot
harag fergeteggel.
Gyűljetek, gyűljetek!
tajték fellegek,
dühöngő égzengést
rettegett esőcseppeket
hozzatok, enyhülhetek.

Zengj égi rengeteg!
Csattantsd fényostorod!
Vadítsd meg
habzó kékedet.
Üvöltsd a szelek
halotti sikolyát,
tépd a zöldellő fák
nyíló zuhatagát!
Csavard ki korhatag
gyenge testüket!
Bömbölő égzengés!
Süketítsd meg fülemet!
Tomboljon vágyam
gomolygó füstje,
fellegek feketéje,
szürkületi fények.
Verd az utat
záporzó vízzel!
Ne kímélj senkit,
sajnálat nem kell!
Zúgj! Zúgj!
Döngesd fejemen
roppant ütemed,
tépd ki kezemből
hamvadó hitemet.
Sújts, sújts
halálnyiladdal
szenvedés sikolyba,
hasítsd testem
Örök kínokkal!
Tombolj, vihar!
Tombolj!
Úgy fenn az egekben,
mint keservben lélegzem.

A vadász

Leköszön a nap a láthatáron,
vörös palásttal borítja a földet.
Szétáradó köpenye omlik a tájra,
alkonyi nyugalom,
lágy szellő fuvallat.
Szelíd táncot lejtenek
cirógatására a levelek.
Nem úszik a fák felett,
a fojtó sóhaj,
nem suttogják a bíbor szirmok,
settenkedő vadász les.
Nem kiáltja a hulló Nap,
fényeivel nem jelez.
Vad halála lassan
beoson a Hold alatt.
Halkan jár az erdőn,
nem zizeg a lépte.
Úttalan ösvény
nyíló kapuja
hajolva oldalog,
gyakorlott szemű kísértet
félretolja ágait.
Dúlt lelkére írt,
gyilkos ösztöne
vad halállal keresi.
Bódít az esti pára,
békéjét az erdő komponálja.
Szárnysuhogást ízlel
a fák lombja közt,
illanó róka farka csillan,
ezüstös holdfényt,
a felhők fodra dob.
A csacsogó gyermek
megnyílt, kitárta
rejtett álmait.
Kimért léptekkel
Ő a leshez érkezik.
Nem ejti rabul
az erdő békés estje,
nagyvadra éhezik
halált vágyó kedve.
Fák komor koronája
tisztást rejteget,
a derengő fényben
szégyenkezve elbújik,
a grafit rét tiltott csodája
ködösen átsejlik.
Nem dübörög az ér
izgatottan a ravaszon,
nem reszket a kéz,
Istent játszva, elveszi.
A Hold fénye vakító zuhatag,
erdő lelke megérinti arcomat.

A város

Zsong a város.
Fényei tükrözik a mozgás
nyüzsgő villanásait.
Hangja robajjal
morajlik ritmust a dobhártyákon.
Autók csikorgó fém jaja,
csattanás.
Dühös szitkozódás
tüskés hanghullámait
elnyomja a rivalló
dudák sivító toporzékolása.
A csend fent,
a harmadik felett,
a fák koronája közelében,
ha lenne néhány
száradt ágú, a kanyargó
villanydrótok helyett.
Fa nincs.
Ha volt is,
kipufogók gázkamrája
életük napjait rövidre festette.
De a harmadik felett,
csend.
Vagyis halkabb a zsivaj,
dörmögő szavai
dünnyög, nyöszörög,
mint félholt élet,
ki még mozdulni remél.
De a város zsibolyog,
nyughatatlan szökőárja
irdatlan iramban tör
be és ki az utak felett.
Ha leszáll az est,
sem nyugszik.
Nem pihen.
Kurjantó részegek
verik fel mély álmú kedved.
De mégis!
Ki városban él,
ezt szereti,
élettel teli világa,
a fiatalt, a bohót idézi.
A város sem nyugszik.
utcáin pergő zenére
ritmust lejtenek a fények,
a fiatal legények.
Késő éjjel,
néhány gyalogos,
ki bandukolva neszel
a lámpák kíváncsi
fénycsóvái alatt,
szemérmes leány,
ki szégyenlős pillái mögül
pillog a mulató legények felé.
A város fiatal.
Erős karjai a Duna felett
magához húzza másik felét.
A férfi, ki csókra vágyva
vonja ölébe a nőt.
De az nem enged,
Buda nem karolja Pestet,
könnyeik kín árja,
a múlhatatlan határ,
álomba ringatja
a kirándulóhajót.

A kislány

Az ágy szélén ült a kislány, és sírt. A kis majmát fogta a kezében, szorosan magához ölelte, és a fejecskéjét simogatta. A könnyei úgy hullottak, mintha sohasem akartak volna elállni. Néma zokogása megrendítette volna az anyját, talán, ha látta volna. Rázkódott a teste az elfojtott fájdalomtól. Nem tudta, miért sír, csak hullottak a könnyei. Valójában talán nem is lett volna oka arra, hogy ennyire elkeseredjen, hiszen semmi különös nem történt. A mai nap is olyan volt, mint a többi. Semmivel sem volt rosszabb, se jobb. Senki sem bántotta, legalábbis senki nem verte meg. Így nem is volt oka arra, hogy sírjon. Talán nem. De ahogy ott ült az ágy szélén, a lábai úgy lógtak lefelé, mintha bénák lettek volna. Ahogy a zokogás, a néma zokogás rázta a testét, az apró kis végtagjai meg-megrázkódtak. Most felemelte az arca elé a kis majmot, és mélyen a szemébe nézett. Mintha a két gombban megtalálta volna a remélt szeretetet. Sokáig fürkészte a fekete bogarakat, közben a szemöldökét, hol összevonta, hol oldalra billentette a fejecskéjét, mintegy várva, hogy a kis majom megszólal, vagy legalábbis a tudtára adja, hogy szereti. De az biz nem szólalt meg, és kislány úgy vélte, mert a szeme nagyon bánatos volt, hogy valami baj érhette, ezért megcsókolta a tépett arcát. Mert bizony a kismajomnak olyan volt az arca, mintha az egerek megrágták volna. Pedig csak egyszer lett kimosva a mosógépben, és az így szétszabdalta az arcocskáját. Nem egy drága állatka volt. Csak amolyan, amit házilag is el lehet készíteni, némi kézügyességgel. De a kislánynak ő volt a minden. Nagyon szerette. Nem akarta ő sosem bántani, de azért sokszor kiporolta a fenekét, mert rosszul viselkedett. Meg az is előfordult, hogy büntetésben volt, vagy nem kapott vacsorát. De most semmi ilyen nem történt, csak bánatosan nézett a kislány szemébe, olyan szomorúan, hogy majd meghasadt a szíve. A szemei érdekesen csillogtak, olyan könnyesen. Pedig csak a fényes gombokon tréfálkozott a fény. De a kislány önmagát látta visszatetszeni a szemeiben, érezte, hogy a kismajom milyen bánatos, és nagyon megsajnálta, szeretett volna segíteni neki. Megsimogatta, megpuszilgatta, a vállára hajtatta a majomka fejét, majd a karjába vette, és szépen elringatta. Halkan dúdolt, vagy lehet, hogy motyogott neki valamit. Lassan, finoman, hogy a kis maki nehogy felébredjen odatette a párnára, majd mellékucorodott, és csendben elaludt.
  A nő felriadt az álmából, a párnája könnyel áztatottan hevert mellette. Felkelt az ágyból, kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet. Ránézett az órára: éjjel fél egy volt. Nagyon korán. Visszament a szobába, de mielőtt lefeküdt, felírta egy kis cetlire, hogy másnap hozza el a kismajmot a szüleitől.
  – Tegnap elégettem – mondta az édesanyja egy vállvonással.

Halogén Diána versei

Éjjel

Éjjel kezemben
baltával szaladgálok
– fát vágok
hasogatok.

Keresem a kapcsolatot
Csak hogy zajt csapjak
Ennyi elég
Hogy legyek.

Szép lassan
Úgy mint ők
De nem akarok még
Elosonni

Égessetek majd el
Az legalább valami
Vagy mégsem – tegyetek helyre
Engedjetek ki a világból!

Szaladtam és nem vettem észre
Hogy vége a sziklának
A levegőben futok
Most is.

A jég kiolvadt alólam.
Légüres térré válok
Magam is
– Rám telepszik a halott apám.

Mit akar, nem tudom.

Együttes erővel

Együtt csomóztuk
Sokáig a kötelet
Ami végül engedett
Ránktekeredett,
hogy megfojtson
egymást és magunkat.
Sűrű indaként
Rádtekeredett
Rámtekeredett
És egy éjjel
Megfojtottál egy vasalózsinórral.

Kezd világosodni, pedig...

Pedig lekapcsoltam a
Lámpát,
Füstöt csináltam,
Jó bagóst,
Pipadohányból, mint
Annak idején.

Pedig elhúztam a
Függönyt,
Össze is kötöztem,
Be ne szemtelenkedje
Magát a szobába
A keskeny fény.

Pedig becsuktam a
Szemem is,
Be is kötöttem
Nehéz kendővel,
Zsákot húztam a
Fejemre, vastag feketét.

Ki hívta és kérte,
Ki tudja, mivégre
Bújik elő mégis
El-elvétve
Összevissza
A ritmus és a rím

Moccan mozdulatlan
Fejjel, akaratlan,
Merre, mert van
A keskeny kapu
Meg a széles út
Erre emlékszel csak.

Limbilo írása

Május nem-tudom-hanyadika van, szombat.
Most ettem fasírtot, krumplival. Teli hassal görnyedek a fotelben.
Az idő kedve is borús volt ma... Nem volt napsütés, csak világosság, a látszat kedvéért. Az eget nagy, súlyos, komor fellegek uralják. Rajtuk lelkük terhe. Tudják, nem ők kérték ezt, mégis, velük született. A felleg termete úgy nagyobbodik, ahogy gyarapodik szomorúsága. Már óriási fekete tömbként emelkedik. Fény csak néha villan benne, s világa csak szempillantásnyira él, s visszahúzza valami a sötétségbe, valami láthatatlan erő a feledésbe. Mert a szikra égető kínnal hasít bele. Majd’ hogy ketté. Nem, ezt a terhet nem képes elviselni.
Esett pár csepp, s évi viszonylatban ez igen csekély. De kellett ez, mert az áztatás könnyebbé tette létét. Kevesebb a terhe. De tudja, önmagát nem ezzel kell orvosolnia. Valami más ír kell bajaira. Mert ha lehullatja összes csapadékát, ő maga, a felhő is semmivé lesz, szertefoszlik. Hiszen övéi voltak könnyei, búja, baja, szomorúsága. Ez az egész felhő eleme: a víz.
De önmagát nem öli meg. Nem. Na, meg az összes ember szidná, hogy rájuk önti terhét. Azt azért mégsem akarja. Lelkére venné, ha ráordítanának az emberek. Egy másik pillanatban meg azt gondolja, hogy ordíthatnak nyugodtan, őhozzá úgysem ér fel szavuk. Túl nagy a távolság. Itt, fenn, szó nem hangozhatott. Ez egy más vidék. A felhők magányosan bolyonganak az ég tengerében, maguk gyarapodnak, esetleg bárányfelhők képében lassan tovatűnnek a világból. Ő sem beszél. Mintha némasági fogadalmat tett volna, de e törvény íratlan. És ez bármely paragrafusnál előrébb való. Érzi ő ezt, de nem tudja. Gondolatai másfele terelődnek... Mert bizony! Miért ne lenne a felhőnek gondolata?! Miben jobb az ember őnála? Talán, mert gőgössége nagyra tarja? Mert úgy gondolja, hogy némán nem érez senki más, csak ő; ki beszél? Ugyan, mit tudnak a szavak! Mi benne oly csodálatos? Csupa ostoba locsogás, időpazarlás, felesleges játék. A beszéd egy álarc. Mögé sokan elbújnak, hol félelemből, kíváncsiságból, vagy önző vágyaktól vezérelve. Szavakkal kifejezheted magad. De két-test-egy-léleknek lehet-e olyan dolga, melyet a szavak jobban mondanak el, mint saját maguk belső elektromossága, mely ha találkozik, parányi, villanó szikraként egyesül? Ezt hogy lehetne szavakkal? Kimondod a szót. Utána légüres tér. Magadból tépted ki magad, Testvér! Fáj, hogy nincs, fáj, hogy olyan semmi. Mégis újra s újra megteszed. Beszélsz. De már csak az ember nyelvén…
A felhőnek mintha világosabb árnyalata lenne. Mert átsüt rajta, jólesően perzseli a nap melege. Megvilágítva minden szebbnek látszik. De fontosabb a belső szín.
A mi felhőnk óvatos. Járt arra egy repülő. Beengedte kusza vízgőzhullámai közé őt, így nyitva a gép beléláthatott. De mit látott?! Ugyanazt, mint kívülről. Párát, és vizet, sokat. Mert a felhő tudta, ha megmutatta volna, mi rejlik lelke mélyén, úgyis csak a nagy, hidegen
csöpögő üresség hangját hallotta volna, hisz az embernek szó kell, nem egyéb.
Miért ily kegyetlenek vele? Miért nem értik meg lelkének lényegét? Helyette naponta többször szétkaszabolják fodrait, némelyik leválik, s nem lesz az övé soha többé. Nem, nem kezd új életet, a lecsonkított darabka az idő könyörületességéhez mérten lassú halálban sorvad el. Kitéptek belőle egy darabot. S ez már visszafordíthatatlan. Elmarták Tőle azt, amit ő nevelt, magából, magában, s rejtve őrzött éveken át. A seb megmarad. S mint minden igazi mély vágás, nem látható. Sokszor még az emlék is kitörlődik. Ami felfoghatatlanul fáj, az visszasüllyed a tudattalanunkba. Egy egész életen át velünk van, mégsem tudunk róla. Csak néhány villám világítja meg a múltat...
Sok tévhit okozója nem csak beszédünk, hanem, látásunk is. Mert mikor a kisgyerek felnéz az égre, s azt mondja: "Mami, jaj, de sok szép felhő!". Sokan vágytak már a felhők közé. De nem tudják, mi van ott. Egyedüllét. Irdatlan magány. A Sors keménységének szaga a
levegőben. A megmásíthatatlan tudata, az újrakezdés lehetőségének lehetetlensége. És még sokkal több szomorúság...
Lehet, hogy a rossz idő miatt van ilyen rossz kedvem...
De szerintem ez mélyebbről jön.
Újra esik az eső...

limbilo@freemail.hu

Vas Csaba versei

Mikor eljön Ő

Mikor a könyvek elégnek:
A történelem véget ér.

Mikor a tények elévülnek:
Az igazság senkit sem érdekel.

Mikor a parttalan nevetés árjából
A könny előbukkan:
A felnőttkor kezdetét veszi.

Mikor tudod már: a holnapért
Éppúgy meg kell küzdeni,
Mint a Ma igazságáért.

Mikor a Tegnap találkozik a Holnappal
Szívedben,

Tudd:
Akkor köszönt be a
Bölcsesség kora
Ajtódon.

1999.december 28.

Ridegség és Elutasítás

Mint sűrű sötétség rideg koronája
Meredeznek a félelem szálai e földön
Millió holt lélek nyüszítve kiáltja:
Mikor omlik már le e vérfagylaló börtön!
Mikor apad végre a meg-nem-értés árja,
S szökken szárba békénk buja ős-virága!
Elég! Elég a szüntelen rettegésből!
Óvóhelyen búvó, féltő ölelésből!
Halált osztó gépek monoton zajából!
Gyermekük vesztett, csupasz anyák sikolyából!
Tiporjátok a virágot, s nem látjátok:
Nem ül más rajtatok, csak a bamba átok.
Nincs semmitek más, csak véres-vörös kezetek,
Haláltól megszikkadt, vert-hajszolt lelketek!
Hagyjátok abba, vagy pedig haljatok;
Vér s választás egyaránt rajtatok.

1999. december 29.

Nekem ez a haza

Nem tudhatom, Ti mit gondoltok,
De én nagyon szeretem a Magyart.
A világnak mélysége és magassága,
Szélessége és a hossza: bármerre is
Járjak-keljek utaim során: büszkén
Hallatom a hangom: Magyar Vagyok!
Ősöm is magyar, s amelyik nem:
arról nem tudok.

Kicsiny ország, itt, a Kárpátok ölén:
De sokan laktak jól kiontott vérén!
De sokan szerették, de sokan gyűlölték!
Milyen sokan védték drága életét!
Emléküket, ha más nem, én biztosan őrzöm
A névtelenek nevének elmém lett a börtön.
Inkább vállalom őket, mint
Nagyjait a világnak, inkább
Szeretem ezeket, mint
Urait e hazának!

Milyen csodás nemzet
Vagy te nekem, Magyar!
Örülök, hogy itt szült a pazar
Élet.
Nekem ez a haza.

2000. január10.

Észrevette akárki is?

Észrevette akárki is,
Hogy fekszik itt egy csodás ország?
Látott-e már bármelyiktek
Ilyen kicsiny, mégis, ilyen szívós hazát?
Nézzétek meg bátran, nagyjai a világnak:
Itt terül el mezeje a Magyar Országnak!

2000. január 22.

Őt keresem

Onnan jött, hol nem jártunk még,
Minek falait nem ostromolta lábunk.
Csendben jött, mint a hajnali harmat,
De tisztább volt, mint az, s üdébb.
Lepergett Róla minden rágalmunk:
Kristálytiszta volt Benne a felség.

Itt járt köztük, de fel nem ismerték
Leköpték, kigúnyolták, keresztre feszítették.
Egy akarattal rárontottak
(rá, a segítőre!)
Vértől lihegett a sok ember-vad.
Saját félelmeinket
Öltük meg Benne,
De Ő sokkal nagyobb dolgot
Vitt fel a keresztre:
Mi függtünk ott,
Vérbe fagyva, kínban.
Mi kerestük Őt
Harmadnapra a sírban.

Keresem Őt én még ma is,
De a bennem lakó ördög
Nem akarja, hogy megtaláljam.

2000. március 29.

Őszinte vers

Senki sem ébreszt fel álmomból,
Mikor kifoszt az éji sötét.
Senki sem segít bajomon,
Nem hallom tündérek énekét

Soha, senki nem sejti rólam,
Milyen mély verembe zuhantam.
Az én betegségemre nincs gyógyír:
Hát hallgatok, és fekszem magamban.

Várom a jövőt, mely majd talán
Enyhíti a kínt, mely bensőmben
Oly szakadatlan munkálkodik.

Várom a hajnalt, melyben talán
Békémet hozó úrnőm lakik.

2000. október 22.

Ne félj, tanítvány!

Eltávozott hát a mester
S itt hagyta tanítványát.
Elment, a köd pedig kezdi
Betakarni szent lábnyomát.

A feledésnek köde ez,
Mely rátelepszik mindenre:
Tettekre, harcokra éppúgy,
Amint az emlékezetre.

Maga a tanítvány pedig
Ragacsos álomból eszmél:
Elborítja testét-lelkét mindaz,
Melyből csak épp most kél.

Félelem hasít szívébe elsőként,
Majd mestere iránt érzett
Odaadó szerelmének
Feketén dübörgő gyásza.

Hogy lesz most már, mondd, ha tudod,
Te szegény, árva tanítvány?
Kinek tárjad ki szívedet?
Ki után járj majd ezután?

Ki lesz az, ki megvéd téged,
S megtanít jóra, szépre?
Ki készít majd fel tégedet
A kinti sűrű sötétre?

Ha rám hallgatsz, én azt mondom,
Hogy akkor se félj, tanítvány!
Elég, ha figyelsz magadra,
S a széles, nagy világra.

De legfőképp arra ügyelj,
Hogy ne győzzön le a magány.
Akkor te is mester leszel,
S többé már nem tanítvány!

2000. december 17.

Egy nap majd elég lesz

Látom a koldusokat
Látom a harcosokat
Látok fékevesztett gyilkosokat
Látom a csüggedt öngyilkosokat
Álmodnak a szabadságpártiak
Cselt szőnek az önkényuralmiak
Terroristák véres tettei
Ártatlanok porba hulló fejei
Kisdedek korán-üveges szeme
Éhezők kérőn remegő keze
Rászedett népek hömpölygő árja
Tombolnak vadállat módjára
Fajtalan, szemérmetlen orgiák
Magas egekig törő bűze
Médiák, országlók, hír-vezérek
Talán öntudatlan bűne.
A Világ pedig fáradtan sóhajt:
Meddig még, Uram?!

És akkor, mikor végre elég lesz.
Akkor jönnek majd az Aratók.
Beérik a gyümölcs, mit vetettünk
Minden, mit magunkba rejtettünk.
Akkor végre lehull a lepel:
Titok, erőszak, csüggedég
Igaztalanság, félreértés
Fáradtság és hiába törekvés
Ezek mind egyszerre tűnnek el.

És Isten mindenkivel egyenként
Szembenéz majd azon a napon.

2001. január 13.

Amiben égek

Életem vékony szövetén,
Mint tágas, kék ég bársonyán
Jelent meg álom-vesztő,
Jövőt rejtő, észt sejtető,
Az összes földi jóval
Kecsegtető pillantásod.

2001. január 18.

Posztnukleáris kor

Mikor a döntéshozók fejéből
Elszáll a bennük fészkelő kétség,
Mikor a Földön kivirágzik
Újból az Öröklétű Szépség,

Mikor a bombázók végre mind
Leteszik mázsás terheiket,
Mikor a fanatikusok is mind
Legyőzik rágó félelmeiket,

Mikor nem ketyegnek már poggyászok
Utasszállítók raktereiben,
Mikor a gombafelhő már csak egy
Digitál-kép a történelemben:

Akkor fellélegezhetünk végre;
Akkor elmondhatjuk azt: megérte.

2001. március 31.

Mind áldozatok vagyunk

Figyeled a rőtes-zöld gyíkot
Mint illegeti fejét előtted
Szemléled a milliárd csillagot
Úgy tűnik, mindegyiket eléred.

Feloldódsz az Örök Mindenségben
Érzed a Teremtés dús illatát
Mozdulatlan vagy a merengésben
Ízleled az Élet szirupos folyamát.

Felfoghatatlan élet-áramok
Találkoznak össze tested mélyén
Feldúlt, réges-régen megélt álmok
Szunnyadnak lelked párnáin békén.

S miközben az egész Valóság
Azt üzeni neked atyai hangon:
Fiam! Egy vagy minden létezővel
Múlttal, Jelennel s Jövendővel;

Te szemére veted az Istennek:
Miért épp ide kellett születned?!

2001. június 03.

Királyok vére

Dolgozik, ahogy csak bír
Csendben markolja a földet.
Szégyelli, ha nagy néha sír
Kapudon ő sohasem dönget.

Megvallja sűrű bánatát
Halkan a vándorló szélnek
Ha akarsz látni iskolát
Hát az ő éltét nézd meg!

Kitart elvei mellett
Meg sohase bán semmit
Mindig is élni szeretett
Nem többet akart: csak ennyit.

Ám egy Achilles-ínnal
Őt is verte az élet:
Álmodik néha kínnal
Álmodik jót, s talán szépet.

A dolgozó paraszt verítéke
Az, s nem más a királyok vére!

2002. július 14.

Létezem

Kóbor a ködben, szálfa a
szélfútta úton, létezem, meg
nem értett vallomások
özönében, én, utat keresve
mások útjaihoz úttalan és
új utakat építő XXI. Századunkban
létezem, mint eszméletem nyitánya
próbálva élni, élvezni próbálva
azt, hogy létezem
kusza összevisszaságban magammal,
a térrel, mely kivet és kebelez
elfogad és ellök,
lát és láttat és
mindig-mindig mulattat
létezem
mint csodaszarvas a mezőn
mint sülő nyúl a tűzön
létezem árnyékban és
fényben, hazugságban és
minden igaz tényben
mert megtanítottak létezni
mindezek, miközben vissza
tükröződtek lelkem hibátlan,
színezüst burkolatán
létezem öröktől örökké, mint
minden egyes molekulám.

2003. augusztus 13.

Sys versei

Ezek a "versek" személyes élményeket írnak le, de több idézetet és utalást tartalmaznak, amiket a jegyzetekben jelzek. Az idézett szerzők társadalmi és politikai kérdésekre adott válaszai nem azonosak az enyémmel, a "követőktől", a felhasználók nagy részétől itt jelzem elhatárolódásomat. A forrást ott jelzem, ahol ez az érthetőséget könnyíti, vagy az olvasók számára esetleg nem érthető az utalás.

A Főnix dalai

Az elpusztíthatatlan

Felderengett a gázláng melege és fénye
Egy kávé és egy feles sütőrum
Egy cigaretta és felszisszent az öngyújtó
Elbukhatnék de nem fogok
Mert valami ragyog és legyűrni nem lehet
Pedig szertném már elfelejteni
Az élet álmát
Valami lepke álmodik
Azt írta egy elismert költő
Mögötte a kelet és nyugat fénylett
Mögöttem csak a megfoghatatlan
Káosz és az első teremtés
Magam porszem vagyok
Árnyék vagyok a láng
Átjár hátamnál
A Főnix lelke a lángokban
A Legyőzhetetlen Nap a lángokban
Lángolok

Hagalaz – A fogantatás

Nem nem nem vagyok harcos
A szélben táncolok csak
Az erdőben könnyű a léptem
Nem: Odin haldoklik és
Thor is csak egyet írok csak
Egyvalamit írok a tánccal és
Ha éneklek amire azt mondták
Olyan mint macskabagzás és gyereksírás
Ez így igaz nem költőitúlzás-próbálkozás
Csak a szeleket és az esőket
Az ember és föld testvériségét
A könny az eső és a nevetés égzengés
Ezt írom csak le nem a harcos de
Az istentelen szerető dalát
Az istenek halottak
Minden isten és csak egy rúnát
Írok a táncot és éneket és a feltámadó papírt
Az ember virágzását
Az ember és Midgard tombolását
A Hagalazt

Eszmék – A magzat I.

Igen olyan vagyok mint
Bárki félszáraz sherryt iszom
Ha tehetem és írok ha van miről
Téma midig akad és cigaretta is
Ha rá szeretnél gyújtani talán
Ha elindulnék az úton szállással
Így lennék akár Kerouac akár
Kassák de a ló már meghalt és
A madarak is kirepültek szégyentelenül
Szaglik belőlem a tudatlanság
És az igazság megvetése az ember
Emberfeletti ember akarása
Valamint agy és gyomor
Ennyi volna talán meg
Természetesen konkrét vagy
Általános vágy
Jobb a földön kúszni tudatlanul
Akarattal
Mint büszkén az égre szárnyalni
Ésszel de a látszólagos tudás
Hazugságában
Jobb egyszerűen csak kutyaként
Végignyalni saját testem
És nem térdreborulni valamely
Bálvány előtt szabadságotok csak
Arra elég hogy régi bálványok helyébe
Újat és ugyanolyan igaztalant rakjatok
Vakon bolyongtok csak én is rosszul
Látok de néha nem csak a színes
Gyermekrajzokat ami nektek a valóság
Megvetem ezt az igazságot
Hisztek és nem mertek hinni magatokban
Csak azokban az eszmékben
Mikben én tizenhat évesen is kételkedtem
Vagy már nyolc évesen mert
A férfiben több a gyermek
Mint az ifjúban de azt hiszem
Több mint a gyermekben

A tér és idő impressziója – A magzat II.

A norvég favágó elsiet valahová
Vagy talán én sietek
Tulajdonképpen valami és valaki mindig rohan
No nézd: állandóság?
Fontolva haladok de visszafelé és előre
Egyaránt
Egy ház egy fa egy rét és egy üveg
Kőbányai
És lassan a csillagok felkapaszkodnak az égre

Azok a csillagok voltak futásukban az őzsuta
Tükre
Azok a fehér fények ragadták álomra fáradt
Lelkem
Kissé meglassúbbodott a víz csörgedezése
De lehet
Tévedek

Legyünk sablonosak és ne kérdezzük
Szabad-e fényeket fekete tintával
Bőrbe írni?
Ne kérdezzük: ez volt a suhanás? vagy a
Leláncolt idő?

Lefaragott a levegő karcolásából egy keveset
A nikotin
Kátrány és rövid hallgatás
Egyedül
Egyfelé kanyarog az utak kusza összessége
Ez Európa
Angliától keletre ez nem furcsa nekem de
Vannak akik jeleket látnak ezen
Rendeződésben

Könyvtár absztinencia és egyebek – A születés

A fáradt álszimbolizmus megállt egy percre pihenni
Csak én dolgozzak? kérdezte hallgatta az
Elhagyott versformák sikolyát
Hé! Gyerünk tovább! keverlek a konkrét fogalommal
De keveredsz magad is ha kérlek ha nem
Időmérték sem koppan ahogy a pergő és nem
Dobbant mélyet ahogy a mélyrehangolt üstdob
Tegnap egy emberrel ültem egy asztalnál a könyvtár
Irányába menet gondoltam írok róla de nem megy
Dobolni tanul meg hát egyebek
És nő az illető már ha nem említettem volna
Ezt csak itt írom de ezt az elemet fedje
Jótékony homály
A tárgyi tévedések nem mentenek fel az írás kényszere
Alól azzal a véleménnyel együtt sem hogy az írás
Önmagunk manifesztációján át a megismerést szolgálja
Ezáltal átvitt értelemben a halált Schopenhauer ezt
Írta és ő néha jó ha szinte nincs arousal jól jön
Jól jöhet a halál meghaladása vagy némi kefélési
Metafizika természetesen trágársággal oldom a komolyságot
Meg kelta mitológiával de semmi okos ötlet nem rezeg
A szikrázó Nap felett emiatt nem írok arról akinek
Elszívtam a cigarettáját és ittam egy pohár őszibaracklevet
A számlájára
A jég úszott az őszilé felszínén és az én felszínemre
Felúszott az egocentrizmus intellektualizmus meg a
Majdnem meghaladott punk egy proligyerek
Középosztályosodása és a lakótelep majd sodrok egy cigarettát
Magamban a "heros from our past" hangzik
Meg a "falling back to fields of rape"
Ha csak azt olvasnám amit elhatároztam a hátralévő
Tíz év biztosan végig foglalt volna de hát marxizmusból
Nincs szigorlat és Nietzschéből sincs vizsga
Egy csinos fenék látványán át könnyebben fókuszálódik
Az összelopott ismerethalmaz
Tehát Schopenhauer az akarat és megismerés szétválasztásakor
Téved én meg úgy merevedek a hamisított bölcsesség pózába
Hogy a múltkor azt mondta valaki nekem "mondod, mert
Ezt írják a szakkönyvek" pedig én csak Angelt pornót
Meg ismeretterjesztő filmeket nézek a tévén és ritkán
Olvasok
Hát van ami nem jelent keveset ha ismered ha nem
Ha élne azt mondanám:
Szeretkezz néha ne csak írj Arthur S.!

A Legyőzhetetlen Nap – A Főnix születése

A militarizmus sártócsájába léptem

Vettem egy Solohovot és a Lovashadsereget is
Olvastam régebben
Sorokbamért prózámban úgy dübörögnek ezek
No meg a Barmy Army
Hogy Nietzschét ragasztottak rám
És harcosnak is neveztek szerencsére
Részegen hívott így aki olvasta
A szeretet és erőszak
Dalait amik
Nagyon rosszak szerintem
A szókészletem olyan szűken mérte a névszókat
És igéket hogy szinte
Ostobának látom a leírtakat pedig
Összefüggéseit nem tudnám ma sem írni
Másképpen

De a hangulat köteleit ki tépi le
Könnyedén

Egy ismerősöm barátja bár beszéltünk
Néha tehát majdnem
Ismerősöm aki baloldali Munkáspárt
Képviselőjelölt is volt
Hajlamaiban szintén erősen militarista
Vagy inkább csak érdekli a
Haditechnika
Érdekes változatosság

Egyenruhát ölt hát a Sárga Király
Koronája bár nem hordja a
Nap Jelét nem véletlen
Lesz napjelkép

Most dolgozom fel Mérei együttes
Élményét
És a magány dicsőségét mindjárt átjátszom
Képlékeny mulandó tudatomon
Ez a merő ellentmondás ott feszül mindenhol
Mint a nagyon hideg és az égés
Azonossága

Hát nem lesz mulandó a múlékonyság
Nem lesz örök az örökkévalóság
Az erő gyengesége és a gyengeség
Ereje a harc gyűlölete valamint
Élvezete

A gyűlölet gyűlölete szép
Paradoxon

A szabadság elvét szabadon vetkőzni le
És a minőség elvét az egyenlőségbe oltani
És a testvériség erejét a magányban kutatni
Örömet okoz ez
A háborodottak öröme

Egy nevetséges dalocska a materializmusról – Bölcsődal a Főnixnek

A lopott virágoktól lesz csak
A sárga rettegés arcán veres
Vágás nézd átszakadt újra egy ér
És egy izom enyhén megrándul
Ahogy a nap lenyugszik a
Ha hegyek nincsenek hát
A házak mögé

Egyedül van a szorongás
Sarában aki él de azt hiszem
A felkelő Holdnak csak
Olyan virágot ajánlhatunk
Amit nem vettünk és nem
Kaptunk senkitől

A lopott virágot csak annak
Adjuk aki a lopott földek
Felett szivárgó füstfelleg
Nyomán lohol a sárkányok
Nyomán a nedves egek
Hazug köde felé

Így szakad át a szürke
Szürke és fekete köd és
A pára a föld fölött
Nem tévedés: a föld leheli ki
A föld köpi a valóságos
Vaslemez roncsai felé

A szerelmesversekről – A Főnix álma

Minden vers a szerelmet idézi a
Test és a lélek és a szintézis:
Limbikus rendszernek mondják de
Nem értek a pszichológiához
(Vizsgára nem ártana
Tanulni egy keveset)
Nyertem már vizsgán és a
Szerelmen buktam ebből
Írnak amatőr költőjelöltek
Gyenge verseket
És eldöntöttem nem írok le
Bizonyos szavakat mint amilyen
A szerelem
Ha megforgatod nyelveden ezt a szót
Csak úgy magadnak egyedül egy szobában
Izzadságíze van és ha érzed a szagot
A fáradt test szagát és megérinted a bőrt
Tudod mi ez a gyenge eltaposott szó
Amatőr költőjelöltek és más bolondok száján
Ha egyedül elismered milyen érzés az ha: van
Ő van ha lerántod a leplet és elfeleded
Egy percre csak
A pszichológusokat és szociológusokat
Akkor megérted a magad és
Ne aggódj mert a vereséget kevésszer láttad
Ilyen iszonyatos arcal
És ilyen ragyogó bűbájjal
A reszketeg győzniakarást
A gyenge költőpalánták nem erről írnak

Láng és penge – A Főnix sírása

Alattunk a testek és szaguk belengi a levegőt
És fölöttünk az istenek a szivárványon túl
Laknak ahová mi soha nem jutunk el
Mert nem vagyuk harcosok
Csak saját
Vérünk festi a bőrt és csak saját bőrünk
Aminek megpörkölodött szaga
A silány ész felszínét karcolja

Amíg gyengéd ölelésben oldjuk fel
Magunk és gyengéd
Suttogással küldjük el az örök hűség
Szavait
Addig a hűség annyi lesz másnak
Mint nekünk a bőr hegszövete

Mondták forduljak szakemberhez
Nahát!

Jegyzetek

A Főnix a megszületés, halál, újjászületés tehát a halhatatlanság, örökkévalóság stb. szimbóluma. Fontos megjegyezni, hogy személyes és nem vallási szimbólumként használom.

Hagalaz A hagalaz egy skandináv rúna, az időjárással kapcsolatos, itteni használata nem egyezik az eredeti felhasználással, nem ismerem a skandináv hagyományokat.
"Az istenek halottak" Idézet Nietzsche Így szólott Zarathustra című művéből.
Odin és Thor Skandináv/germán istenek.
Midgard ("középső világ") Az emberek által lakott világ a skandináv mitológiában.

Eszmék A "vers" utalásokat tartalmaz Kerouac Úton és Kassák A ló meghal a madarak kirepülnek című művére, Nietzsche előbb említett könyvére és Kunfi Zsigmond egy rövid írására, amely Marxról és Schopenhauerről is megemlékezik.
"...szégyentelenül / Szaglik belőlem... / ...az igazság megvetése" Az említett Kassák vers egyik alakjának ellentéteként való megjelenítés.
"...az ember / Emberfeletti ember akarása" Ez saját Nietzsche értelmezésem.
"agy és gyomor / ... / ...vágy" Kunfi értelmezésében: Marx mint az éhség és Schopenhauer mint a szexuális vágy leírója vagy filozófusa.
"Jobb a földön kúszni tudatlanul / Akarattal / Mint büszkén az égre szárnyalni / Ésszel de a látszólagos tudás / Hazugságában" Ez is egy egyéni Nietzsche értelmezés.
"A férfiben több a gyermek / Mint az ifjúban" Nietzsche-utalás.

A tér és idő impressziója
"Fontolva haladok de visszafelé és előre / Egyaránt" Kierkegaard és a marxizmus megismerésről alkotott nézeteinek "egyeztetése"(eklektikus egyeztetése).
"Egyfelé kanyarog az utak kusza összessége / Ez Európa..." Ez a részlet az utcaszerkezet az angolszász és a keletebbre fekvő Európai oszágokban eltérő mivoltából származik, ezt néhány szociológus a politikai hagyományok különbözőségére vezeti vissza.

Könyvtár absztinencia és egyebek Schopenhauer A halálról című művében megjelenő gondolatokra utalok itt, valamint említem a Nemi szerelem metafizikája című írását is.
"heros from our past" A Dropkick Murphys nevű együtes egyik dalcíme.
"falling back to fields of rape" A Death In June nevű együtes egy David Michael Tibettel közös dalának refrénje.

A Legyőzhetetlen Nap
A Legyőzhetetlen Nap (Sol Invictus) egy monoteista kultusz istene, amely a kereszténység elterjedése előtt létezett. Egy angol együttes is ezt a nevet választotta magának, akiknek zenéje erősen férfias és militáns/militarista jellegű. Az cím mindkét értelemben kötődik a vershez.
A lovashadsereg Iszaak Babel műve.
A "Barmy Army" az Exploited nevű együtes dalának címe.
A Sárga Király alakja H. P. Lovecraft angol horroríró valamely művéből származik, egy "tiltott könyv" címeként. Nálam a Sárga Király önálló alak (azaz a Sol Invictus másik megjelenési formája).
"Most dolgozom fel Mérei együtes / Élményét" Mérei Ferenc: Az együtes élmény
"És a magány dicsőségét..." A Death In June egyik dalcíme (Honour of the Silence) alapján írodott sor.
"A gyűlölet gyűlölete" A Berurier Noir nevű francia együtes dalának egy részére való utalásként is felfogható (az eredeti szöveg magyar fordításban "gyűlölöm a gyűlöletet")

Egy nevetséges dalocska a materializmusról A "vers" a Lukács György-féle lét és tudat dialektikára utal, további tartalmak mellett.

Láng és penge
"fölöttünk az istenek a szivárványon túl" A skandináv és germán mitológiában az Az istenek lakhelyét (Asgard) a földdel (Midgard) szivárványhíd köti össze.

Köszönjük szerzőinknek, hogy műveikkel emelték a lap színvonalát!