HelyzetJelentés

Ebben a rovatban a HelyzetEmber saját versei jelennek meg. Folytatjuk az előző számban megkezdett sorozatot.

Illéri

  "A sivatagi halálig"
  A létező világban

Illéri

"A sivatagi halálig"

"Ti hívők! Ha meghatározott időre adóssági ügyletet bonyolítotok le egymás között, akkor foglaljátok azt írásba, készítsen írást [arról] egy írnok a jelenlétetekben úgy, ahogy a méltányosság megköveteli! Nem vonakodhat egy írnok sem, hogy írást készítsen, úgy, ahogyan azt Allah megtanította neki! Írnia kell!"

Korán 2.282.

1.

A tartós nem a múlékony pótszere.
Csak szikla és homok.
S ha a szél mind elviszi,
ha folyamok hordják is el
a sivatag hullámait –
s ez nem homok,
mert magasabb törvények olyan mozgásra bírják
minden darabját,
ami az örökkévalóság mozdulatlanságát szenvedi.
Mert nincsen olyan köve, csöppnyi darabja a földnek,
amiben ne dalolna, jajongna tízezer asszony –
ez homok lesz újra, sziklakő.
Kétségkívül létezik azonban örökkévaló;
s a többi por.
De mire jó
leverni a port egy tál rózsasziromról,
azt nem tudom.

2.

"Tegyétek, amit csak akartok –
ámde legelőbb is váljatok olyanná, aki akarni bír!"

Villámló kérdőjel az elsietett válaszok után:
pillantásától megjuhászodván
kezes csúszómászóvá lesz az ember,
míg fel nem üvölt benne
a hatalmas megvetés: El velem!
Ne féljetek a háborútól,
és ne féljetek akarni a harcot.
Valamennyi háború egy háború;
de nem mind igaz háború:
az igaz háború szentesít minden ügyet.
Ti hívők!
Emelkedjetek felül!
Emelkedjetek felül e mozdulatlan forgó
világon, e kopár sivatagon;
az elporladó arcmástól elemelkedjetek!
Látjátok széttört vonásait?
Magatokra ismertek benne?
Hajítsátok rá a szikla-nehezéket,
összeomlása röpítsen benneteket
egy magasabb létezésbe!
Ahol csilingelőbb a harc;
ott szebb a vér.

3.

"És nagy fáradtságom, ti mostaniak, nem is tőletek leend!"

"Csillagok, égbeli tűk
karcolják rá a szememre:
háború van.
Csillagok, a háború tart,
szóljatok rá, hogy megálljon!
Még a végén bűnös leszek."

Bereményi Géza

Hallgatni kell.
Napba nézni, a szörcsögve kiinduló
szódavízere várni, szemből.
Monor, a nap Monor felől kel.
Megengedem: Mezőkövesd.
De tovább nincs; a nap az égen van,
kelet felől kel,
de kelet nincs.
Illéri amerikai, Illéri európai,
Illéri bejárta a világot;
de Illéri sincs.
Béke van.
Háború van.

4.

"Mit megtettél a nem-tevés helyett
az nem hiú."

Ezra Pound

Tudják és mégse tudják, hogy a tett, az szenvedés,
s a szenvedés is tett. Bár nem szenved, aki cselekszik,
s aki tűr, az nem cselekszik. De mindketten belenőttek
egy örök cselekvésbe, egy örök türelembe,
s ha mind elfogadja, akkor lesz akarattá,
s csak ha mind el is szenvedi, úgy akarják,
hogy az ősminta megmaradjon, mert ez a minta a cselekvés
meg a szenvedés is, hogy a kerék mozogjon pörögve,
bár áll csak örökre.
Együgyű, aki azt hiszi, cselekszik,
de nem szenved.
A kerék forgását nem akasztja meg homok, nem.
Szikla sem.
De mi, akik itt élünk,
mi, akik félünk:
az ember gonoszságától félünk,
nem emelkedhetünk fel az életben.
Hallgathatunk.
Könyöröghetünk.
Őseinktől megtanultuk a törvényeket,
de nem értjük ezeket, őseink sem értették,
unokáink sem fogják érteni őket.
Mindazonáltal unokáink is belenőnek e törvényekbe,
mert vannak örökkévaló dolgok.
A nap keleten kel.

5.

Nézzed minden hit hívőit!
Kit gyűlölnek ők legjobban?
Azt, aki széjjeltöri értékeik tábláit,
a törőt, a törvénytörőt –
ez pedig a teremtő.
Együgyűek ők, szenvednek,
de nem cselekednek.
Mázsás terheket vesznek magukra,
és azt várják, hogy röpülni fognak.
Tetőt emelnek a fejük fölé,
és azt gondolják, felemelkedhetnek.
Kétségbeesetten kiáltoznak, ha az égből
aláhulló szikla-nehezékek bezúzzák tetőiket
s koponyájukat.
Talán még barlangjaikba is visszahúzódnak,
talán még a föld alá is elbújdosnak,
ahonnan a napot sem látni,
ahol az idő múlását
csak hajuk és fogaik hullásával mérik,
ahol féreg gyanánt furkálva
maguk is csúszómászókká válnak.
El vélük!
A csőcselék nem képes háborúzni.
Szégyen, hogy elpusztulni se képes.

6.

Eljátszottam, hogy örökre elmegyek.
Láttam, hogy mi fog történni,
és láttam, hogy megtörtént,
de a kettő között nem volt semmi.
Láttam, de ugyanúgy láttam mindkettőt,
talán egyszerre láttam,
vagy az idő múlását nem vettem észre.
Értettem, döntöttem, cselekedtem, tűrtem,
és szavamra, tudtam, hogy mindez egy:
elfogadtam, ami beteljesült,
és elfogadtam a csalódást is.
Mit tehetnék?
Kevés menedékem mögé húzódom,
a kövek közé.
A nap járását festem a fehér sziklákra.
Sorokat karcolok a törmelékre.
Észre sem veszem az idő múlását.
A napot elnyelték a háztetők,
megint és minden nap.
Örökre.
Hazamegyek,
leveszem az egyik Juhász Ferencet
és újra megpróbálok kicserélni benne
egy sort, egy szót legalább.
Pikkelyháromszög-farát a halnak.
Nem! Nem megy, látom:
nekicsapom a falnak.
Viv, örökre el fogok menni,
nem tehetek semmit: látom.
Csillagok karcolják a szememre.

7.

Újjászületést reméltünk.
Mert vértanúid és szentjeid vére
gazdaggá teszi a földet.
Mert ahol valaha is vértanú adta vérét,
ott szent a föld és a szentség nem távozik belőle,
Még ha seregek dobognak is rajta át.
Ezért ó Isten, hálát adunk Neked.
Nem a magunk rövid életét féltjük,
és nem is a gyermekeinket.
Repkényből, bojtorjánból és más növényekből készült
főzetet adunk nekik, vastag posztót adunk rájuk;
és kezükbe adjuk az íjat is.
Áldást kérünk rájuk, és szerencsét nekik a harcban.
Keresztet rajzolunk homlokukra.
Féltjük a földet, amit minden évben megforgatunk.
A házakat féltjük, amiket felépítünk,
azután újakat emelünk a helyükre,
azután újabbakat a segítségeddel.
Szentjeinket féltjük, akik vérükkel
megáldották e puszta országot.
Ha a homokot elhordja a szél,
új kövek porladnak.
Ha házainkat felégetik,
barlangokba bújunk,
ahonnan a napot sem látjuk.
Ha meghalunk, újak jönnek.
De a Te szentjeid vére nem veszhet el,
mert nem az együgyű emberek
tudatlan tisztelete, félelme,
hanem a mi Urunk örökkévaló áldása
fűzi lelkünket hozzá.
Nem mi késztetjük a kereket forogni,
és nem mi tartjuk állva.
Legyen bár háború,
a csillagok nem mozdulnak el.
Ha fegyverek lármája töri meg
az égi csendet,
mi hallgatunk.
Könyörgünk.

8.

Ostoba lelkek,
nem lehettek szentjei a megismerésnek,
legyetek harcosai legalább!
Hallgatni csak az tud,
kinek íja és nyila van:
a többi fecseg és huzakodik csupán.
A szent vizeket befertőzi mohó szomjával
és mikoron szennyes álmait gyönyörűségnek nevezi,
befertőzi még a szókat is.
Hallgatni nem tud, de szólni sem.
Harcolni sem tud!
A csőcseléket elpusztítani nem ugyanaz,
mint felülemelkedni rajta.
A csőcseléket legyőzni nem háború;
és hol vannak, akik felülemelkedtek?
Ha arra a tettvágyra gondolok,
amely millió meg millió ifjú európait
szakadatlanul sarkantyúz és ösztönöz,
akik az unalmat és önmagukat
nem képesek elviselni –
akkor megértem, hogy bizonyára
a szenvedés vágya motoszkál bennük,
hogy szenvedéseikből formáljanak aztán egy lehetséges okot a tettre,
a cselekvésre.
Ha éreznének magukban erőt ahhoz,
hogy belsőleg, maguknak tegyenek valami jót,
önmagukkal küzdjenek meg,
akkor ahhoz is értenének,
hogyan alkossák meg belülről saját ellenségüket.
Mert csengők játéka vagyon minden támadásban.
De ez nem háború.
Csúszómászók vinnyogására nem hallgatok.
Bezárom a fülem,
lenézek: szikla és homok.
Fölnézek, a csillagokat látom.

9.

"Csak a legyőzöttek nem táncolnak."

A csillagokat nézem.
Semmi sincs.
Nem vonakodhatok, táncolni kell:
csöndben,
magamban.
De a magány-élmény
elvont fogalma, mely végső izzásban
egyetemes lesz, s melynek neve költészet,
verssé sűríthető.

(lesz egy pillanat
ettől nem félek
egy pillanat)

A létező világban

Andrej Nyikolajevics Kolmogorov emlékére

"Emlékszel még a tegnapra?
Emlékszel, hogy futottunk a ma után?
És a szavainkra? A szavainkra emlékszel?
Emlékszel a saját szavaidra?"

Kántor Péter

"nincsenek saját szavai."

Tóth Krisztina

"Isten az Isten."

Pilinszky János

A minap összefutottam Nevetővel:
– Á, Nevető – harsogtam –, üde, mint mindig.
Hogy van a kedves Nevetőné? –
Forró délelőtt volt,
hat cekkerrel a kezemben nem éreztem elég erőt ahhoz,
hogy a csarnokban a létező világ s a földi lét
mozgatórugóiról
cseréljek eszmét Nevetővel.
Későn kapcsoltam.
– Sajnálom, hisz megözvegyült. –
Nevető hallgatott – Mióta is...?
És már ott voltunk újra.
Ha legközelebb véletlenül meglátom,
szavamra, kitérek előle.
Semmitmondó arckifejezéssel magyarázott,
egy szavát sem értettem.
Rántott májon és rumon járt az eszem,
mikor megragadta a karom, és azt mondta:
"A fenyők árnyéka, tudtuk, mikor fog hova érni,
inkább a napról volt szó, hogy süssön addig.
Majd akkor fog igazán kisütni,
ha eléri a fenyőket, és a fenyők árnyékot vetnek ide.
Azokra a sziklákra mondtuk ezt az idét,
amelyeken, kényszermegoldásként, feküdtünk.
Akkor a vitorlások már rég elérték a túlsó partot.
Meg is feledkeztünk a vitorlásokról.
Valahogy így kellene történniök a dolgoknak
a költeményekben is, és én ezt mintha álmodtam volna,
úgy érzem most,
tehát itt akkor most érkeztem el, úgy látszik,
ahhoz a ponthoz, amelyen viszont máris
túlvagyok,
hol volt ez a pont, mi minden maradt abba ugyanúgy itt,
az iméntiekben:
elért bizonyos ponthoz,
átlendült rajta a közlés,
aztán mintha már a domb másik felén haladna tovább,
lefelé, és adott helyzetünkből nem láthatjuk.
Miért lenne ez a közlésekkel másképp?
Miért hisszük, hogy kedvükért a terep elegyengethető?"
Mire befejezte, az orrunk csaknem összeért.
Még egy rövid pillanatig az arcomba meredt,
majd visszatért poháralátét-ábrázatához.
– Cr. – Mondtam, mivel még nem ocsúdtam fel teljesen.
Ő bátorítólag hozzátette:
"Előre, Illéri, előre!" – és felszívódott.

*

A máj szívós volt, a rum pedig kevés.
Magamban Nevetővel vitatkoztam.
Mit akart mondani?
Unom őt is meg a feleségét is a maguk történeteivel.
– Mb. – Böfögtem, és folytattam:
Elegem van, Nevető, a talányaidból,
meg a felhúzott szemöldöködből, fenyők árnyéka!
Nincs olyan gondolat, amit ne lehetne elmondani tíz értelmes szóval.
Persze az én időm nem drága neki.
Akárhányszor lejövök, véletlenül mindig belebotlok, mindig.
Talán egyfolytában itt járkál azzal a gőgös pofájával,
és locsog öszevissza.
Nekem minden vágyam csak az,
hogy eggyéköltsem és összerakjam,
mi töredék és talány és szörnyű véletlen.
És ugyan miként is viselhetném el ember voltomat,
ha nem volna költő és talányok megoldója az ember,
ha nem volna a véletlenek megváltója ő!

*

Hivatalos voltam Nevetőékhez vacsorára.
Mátrai borzaska – az asszony úgy főz, hogy csuda –
somlói juhfarkkal.
Amikor – végre – egyedül maradtam Nevetővel,
elmondtam neki.
Úgy nézett rám, mintha látna,
de szeme semmit se nézett, akár a halé.
Fekete, cukor, tejszín.
"Hogyan?"
– Nem tudom. Azt nem látom.
"Az ilyet nem lehet megmondani előre, Illéri. Maga is tudja."
– Előre, Nevető?
"Hát nem érti, ez nem számítható ki, ez véletlen?!"
Nem vitáztam vele tovább.
Ő is tudja, hogy nem tévedek.

Hát persze, hogy összefutottunk másnap.
Elővett egy pénzt, megpörgette és leejtette:
"Fej. Mit gondol, mennyi a valószínűsége?"
Most rajtam volt a sor, hogy megszorítsam a vállát,
és belesziszegjem az arcába:
– Van egy másik véletlen is, Nevető. –
Úgy nézett rám, hogy nem hagyhattam abba:
– Valóban, az egyetlen dolog, amit az idő mindenkor létrehoz:
a veszteség;
a nyereség és a kárpótlás majdnem mindig elképzelhető,
de sohasem bizonyos.
"Kárpótlás?"
Jó, ez talán erős volt.

*

Én is elvesztettem Vivienne-t,
kinek adós vagyok a röpke gyönyörért,
mely érzékeim serkenti ébredéskor,
s az ütemért, mely álmunk nyugalmát vezérli.
S a szeretők hasonló lélegzetéért.
De én mindazt, mi történt, előreéltem.
Nevető bizonyosságot akar,
a tudásra vágyik, mintha nem értené, hogy
a tudathoz időkívüliség kell,
de csak az időben lehet a pillanatra a rózsakertben,
a pillanatra az esőverte lugasban,
a pillanatra a huzatos templomban füstszállat idején
emlékezni, múltban, jövőbe bonyolítva.
Csak idővel lehet az időt legyőzni.
"Miért?" – ez volt természetesen az első kérdése,
amikor ezt egyszer a képébe vágtam,
hogy miért kell az időt legyőzni.
– Maga semmit se tud?
Semmit se lát?
Semmire sem emlékszik? –
veszekedtem vele. – De látott már olyan embereket,
akik tudják, hogy a jövő tükröződik arcukon
és akik olyan udvariasak magával,
"idő" szerelmese, hogy jövő nélküli arcot vágnak?
"Fej. Látja?"

*

– Hogy viseli? – Ha el tudnak képzelni
egy fából faragott arcot kétségbeesett tekintettel,
Nevető éppen úgy festett.
"Nem tudom."
Én nem fogok rajta segíteni.
"Mihez kezdjek most?"
Járjon uszodába, vitorlázzon.
"Miért?!"
És tanuljon meg főzni.
– Ne hagyja el magát, barátom. –
Kutató tekintettel nézett rám: még sohasem neveztem így.
– Barátot mondtam, akiben készen áll a világ,
aki bármikor kész világot ajándékozhat el.
És ahogy kigöngyölődött előtte a világ,
úgy csavarodik gyűrűkké előtte újra:
a jó létrejötte a gonosz révén,
s a célok létrejötte a véletlen által.
"Hát itt tartunk megint?!" – ha veszekszik,
sem nyavalyog legalább.
"Van egyáltalán fogalma magának a véletlenről?
Tud maga...? Tessék! Tessék: miért mondja mindig ugyanazt?
Miért mindig ugyanazt látja?"
– Mi hasznunk ennyi és megannyi képből...
"Hagyja már! Mondtam magának;
mondtam vagy nem mondtam?
Előre, Illéri, előre!"

*

Véletlenül van némi fogalmam a véletlenről.
Történetesen.
Félek tőle.
Mert régen ismerős, mind ismerős nekem
a reggel, délután, s az alkonyat.
De hol lelhetek bizonytalanságra?
A halál sejtelmében.
Hogy még a vég előtt, a nyolcvanadik karácsony előtt
(értve ezen a legutolsót, akárhányadik is lesz)
az évről évre ismétlődő megindultság emlékei
egyetlen nagy örömmé halmozódhassanak,
amely nagy félelem is egyben, mint azon a napon,
mikor a kezdet emlékeztet a végre,
és az első Eljövetel a másodikra.

Ez a borsónyi gondolat reszket,
s morzsolódik minden. Bizonytalanban úszik
hideg hold, tüzes hold.
Félek.
Mert többé nem hiszem,
mert tudom, hogy többé nem tudhatom,
milyen az egy igaz tünékeny hatalom.
Látom magamat öregen, szarukeretes szemüvegben,
de mindent nem látok.
A véletlen ege, az ártatlanság ege,
a szertelenség ege feszül minden dolgok fölött.

*

"Hiszek Amitabha-ban, de Amitabha már nem él."

– Hogy van a kedves Nevetőné? –
Erre csak biccentett.
"Hallotta?"
Hallottam.
Gézakékazég.
– És hallja, semmi.
"A halál."
– Nem a halálról beszélek!
Nem azért szeretjük az életet, mert megszoktuk az életet,
hanem mert megszoktuk a szeretetet.
Látom, hogy meg fogunk halni, de ezt látja maga is. Látja?!
Ez nem számít: az első halál után nincs második.
Nem érti?
Olyan életet kéne megtanulni,
hogy ne legyen ünnep,
amelyben élő ne szentelne esküt a halottaknak! –

*

Nem értette meg.
aznap, amikor meghalt a felesége, lementem,
persze ott volt.
"Maga megmondta. Tudta előre."
Ez nem tudás.
A csillagokat nézte, mintha ott se volnék.
Suttogni kezdtem a háta mögött, hogy
– Ó, te tiszta ég fejem fölött!
Te magasságos. Ez nékem immár a te tisztaságod,
hogy semmiféle örök ész-pók, sem örök ész pókháló
nem létezik: –
de ezt már üvöltöttem a fülébe,
– hogy nékem isteni véletlenek táncparkettje vagy,
hogy isteni asztal vagy nékem,
melyen isteni kockákkal kockáznak a kockavetők! –

*

"A költészetnek nem szabad túl messzire eltérnie az általános mindenapos beszédtől, amit használunk és hallunk."

A mindennapi szóhasználatban
azokat a jelenségeket hívjuk véletlennek,
amelyekre nem találunk olyan szabályosságot,
amivel megjósolhatnánk az eredményüket.
Általában véve azonban semmi okunk nincs arra,
hogy azt gondoljuk,
ezekehez a véletlen jelenségekhez tartozik valamilyen
meghatározott valószínűség.
Ennélfogva különbséget kell tennünk a véletlenség
(amely minden szabályosságot nélkülöz)
és a sztochasztikus véletlenség
(ami a valószínűségszámítás tárgya)
között.
Ez felveti a problémát,
hogy meg tudjuk-e indokolni
a matematikai valószínűségelmélet alkalmazását
a létező világban.

(Utóbbi vers jegyzetekkel ellátva .pdf formátumban letölthető innen.)